Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei (részlet)

Posted on 2014. augusztus 25. hétfő Szerző:

0


Murakami_A-szintelen-Tazaki-bor180Szinte csak a halálon gondolkodott Tazaki Cukuru, míg az egyetem második évének júliusától a következő év januárjáig leperegtek a napok. Közben ráköszöntött a huszadik születésnapja, de a forduló semmilyen külö­nö­sebb jelentőséggel nem bírt a számára. Ebben az idő­szak­ban mindennél természe­tesebbnek és ésszerűbbnek talál­ta az ötletet, hogy megváljon az életétől.

Hogy mi tartotta vissza az utolsó lépéstől, ma sem érti teljesen világosan. Hiszen az életet és a halált elválasztó vonalat átlépni akkoriban egyszerűbbnek tűnt föl számára, mint lenyelni egy nyers tojást.

Cukuru talán azért nem próbálkozott meg ténylegesen az öngyilkossággal, mert a halálról alkotott fogalmai túlságosan is tiszták és intenzívek voltak, és nem tudta konkrétan kiötleni a halál ezekhez méltó eszközét. A konkrétság itt mondjuk éppenséggel másodlagos kérdés volt. Ha elérhető közelségben lett volna egy ajtó, mely a halálba nyílik, bizonyára habozás nélkül belöki. Különösebb gondolkodás nélkül, mondhatni, a hétköznapok meghosszabbításaként. Azonban – szeren­cséjére vagy szerencsétlenségére – nem akadt ilyen ajtóra a közelben.

Tazaki Cukuru gyakran gondol arra, hogy talán jobb lett volna meghalnia annak idején. Ebben az esetben nem létezne a most itt létező világ. Ezt vonzó lehetőségnek érzi. Mármint hogy az itt létező világ nem létezik, és az itt valóságosnak érzékelt dolgok már nem valóságosak. Hogy ugyanazon okból, amelyikből ő már nem létezik e világ számára, hát ez a világ sem létezik az ő számára.

Ugyanakkor Cukuru valójában nem érti, hogy annak idején miért keveredett olyan vészesen közel a halálhoz. Még úgy is, hogy megvolt a konkrét kiváltó ok, mégis miért lett olyan erőssé a halálvágya, miért szippantotta be közel fél évre? Beszippantotta: igen, ez igazán pontos kifejezés. Akár az az ember a Bibliában, akit elnyelt az óriás cethal, és aztán a cethal gyomrában tengődött, Cukuru a halál gyomrába hullott, és egy sötét, nyirkos üregben töltötte dátumot vesztett napjait.

Ezt az időszakot alvajáróként avagy olyan halottként töltötte, aki még nem vette észre, hogy halott. Napkeltével megébredt, fogat mosott, magára kapott valami keze ügyébe eső ruhát, vonatra ült, bement az egyetemre, jegyzetelt az előadásokon.

Ahogy a viharos széllel küzdő ember lámpaoszlopba kapaszkodik, ő úgy kapaszkodott csakis a közvetlenül előtte álló feladatokba.

Amennyiben nem volt mondanivalója, senkivel sem beszélt, hazament a lakásába, ahol egyedül élt, a padlóra telepedett, és a falnak dőlve a halálon vagy az élet hiányán töprengett.

Sötét szakadék tátongott előtte, mely leért egyenesen a földgolyó közepéig. Abban felhővé tömörülő, örvénylő ürességet látott, a dobhártyájára nehezedő mély csöndet hallott.

Amikor nem a halálról gondolkodott, egyáltalán semmiről se gondolkodott. Semmiről se gondolkodnia igazán nem volt nehéz. Újságot se olvasott, zenét se hallgatott, még nemi vágyat se érzett. A nagyvilág eseményei semmiféle jelentőséggel nem bírtak számára. Ha belefáradt abba, hogy a szobájába zárkózzon, kiment, és céltalanul bóklászott a környéken. Vagy pedig elballagott az állomásig, leült egy padra, és vég nélkül bámulta az induló meg érkező vonatokat.

Minden reggel lezuhanyozott, alaposan megmosta a haját, hetente kétszer kimosott. A tisztaság is egy oszlop volt, melybe kapaszkodott. Mosás és fürdés és fogmosás. Az evéssel szinte egyáltalán nem törődött. Ebédelni ebédelt az egyetemi menzán, de más rendes ételt alig vett magához. Ha éhséget érzett, elrágcsált egy kis almát meg zöldséget, amit a közeli élelmiszerboltban vásárolt. Vagy üres kenyeret evett, hozzá tejet ivott, csak úgy, a dobozból. Ha eljött a lefekvés ideje, felhajtott egyetlenegy kis pohár whiskyt, mintha gyógyszert venne be. A kis adag ital könnyedén álomba ringatta, szerencsére ugyanis nem bírta az alkoholt. Akkoriban egyáltalán nem álmodott. Ha mégis, amint felbukkantak álmai, rögtön el is szánkáztak az üresség tartománya felé, tudatának fogódzó nélküli, tükörsima lejtőjén.

Hogy Tazaki Cukurut ilyen erősen vonzani kezdte a halál, annak oka világos. Egy nap négy barátja, akikkel addig hosszú és szoros kapcsolatot ápolt, közölte vele, hogy többet látni se kívánunk téged, beszélni se kívánunk veled. Határozottan, kompromisszum lehetőségét se hagyva, váratlanul. Hogy miért ítélték erre, azt egyáltalán nem magyarázták el neki. Ő meg nem igazán kérdezte.

Azok négyen a gimnáziumi idők óta jó barátai voltak, de Cukuru akkorra már elhagyta a szülővárosukat, és egy tokiói egyetemen tanult. Kitaszíttatása a csoportból ezért aztán nem okozott fennakadásokat a mindennapjaiban. Az se fordulhatott elő, hogy összefut a többiekkel az utcán, és kényelmetlenül feszeng.

Ez azonban puszta elmélet. A távolság négy barátjától pont hogy fölnagyította és még szorongatóbbá tette Cukuru fájdalmát. A kirekesztettség meg a magány több száz kilométer hosszú kábellé lett, melyet hatalmas csörlő tekert föl egyre szorosabbra. És azon a megfeszülő kábelen keresztül nehezen megfejthető üzenetek érkeztek, nappalra és éjszakára való tekintet nélkül. Ezek hangja, akár a fák között átsüvítő viharos szél, változó erővel, elhallgatva és megint rákezdve ingerelte Cukuru fülét.

Ők öten osztálytársak voltak egy Nagoja elővárosában található, önkormányzati fenntartású gimnáziumban. Három fiú, két lány. Elsős korukban, nyáron, egy önkéntes munka apropóján barátkoztak össze, és szorosan összetartó csoport maradtak akkor is, amikor már felsőbb évfolyamra jártak és külön osztályokba kerültek. Az önkén­tes munka az iskola szabta feladat volt a nyári szünetre társadalomismeret tantárgyból, de a csoport saját elhatározása alapján, önállóan folytatta tevékenységét a megszabott időszak végeztével is.

Az önkéntes munka mellett szünnapokon együtt kirándultak, teniszeztek, úszni mentek a Csita-félszigetre, vagy összegyűltek valamelyiküknél és közösen tanultak a vizsgákra. Vagy (és éppenséggel ez fordult elő leggyakrabban) csak összedugták a fejüket, és beszélgettek vég nélkül, nem számított, hogy hol.

Nem egy-egy bizonyos, meghatározott témáról beszélgettek, de sose fogytak ki a diskurálni­valóból.

A véletlen hozta úgy, hogy ők öten összetalálkozzanak. A feladatként kapott önkéntes munkánál több választási lehetőség is volt, közülük az egyik segítségnyújtás egy délutáni iskolában, ahol a normál tanórákon lemaradó (nagyrészt az iskolából is kihulló) gyerekekkel foglalkoztak. Az iskolát a katolikus egyház hozta létre. Harmincöt fős osztályukból csak ők öten választották ezt a programot. Részt vettek egy háromnapos, Nagoja közelében tartott nyári táborozáson, és nagyon összebarátkoztak a gyerekekkel.

A tábori feladatok szünetében arra is találtak időt, hogy egymással is őszintén elbeszélgessenek és megismerkedjenek. Elmondták, ki mire vágyakozik, megosztották egymással a gondjaikat.

Mire a nyári tábor véget ért, mind az öten úgy érezték, hogy „a nekem való helyen vagyok, a nekem való társakkal”.

Annak harmóniája élt bennük, hogy szükségem van erre a négy emberre, és nekik is ugyanúgy szükségük van rám. Mindez egy véletlenül megvalósult, szerencsés kémiai konstellációhoz hasonlított.

Hiába szednénk össze az azonos összetevőket, majd készülnénk elő végtelen alapossággal, többször valószínűleg nem tudnánk azonos eredményt kihozni.

Hétvégenként, havonta nagyjából kétszer később is eljártak a délutáni iskolába, és segítettek a gyerekeknek a tanulásban, felolvastak nekik, együtt sportoltak, játszottak velük. Meg füvet nyírtak a kertben, kifestették az épületet, megjavították a játszótéri játékokat. Az önkénteskedés mellett a gimnázium befejezéséig, két és fél éven keresztül kitartottak.

Lehetséges azonban, hogy a három fiú, két lány felállás a kezdetektől fogva hordozott magában némi feszültséget. Ha például két fiúból és két lányból összejönne két pár, akkor egyvalaki kívül rekedne. Ennek lehetősége bizonyára mindig ott lebegett a fejük fölött, mint apró, tömör felhő a hegycsúcsoknál.

Ténylegesen azonban nem következett be ilyesmi, és még csak előjelét sem lehetett látni.

Véletlen egybeesésnek kell talán neveznünk, de mind az öten a nagyváros elővárosában élő, „felső középosztálybeli” családok gyermekei voltak. Szüleik a második világháború utáni baby boom-generációhoz tartoztak, apjuknak vagy önálló vállalkozása volt a saját szakterületén, vagy egy elsőrangú vállalatnál állt alkalmazásban. A szülők gyermekeik oktatására nem sajnálták a pénzt. Családjuk, legalábbis a felszínen, békés volt, egyikük szülei sem váltak el, legtöbbjük anyja otthon volt. Mivel iskolájuk úgynevezett versenyistálló volt, összességében az osztályzataikkal is kitűntek. Életkörülményeik tekintetében ötük közt sokkal több hasonlóság akadt, mint különbség.

Ráadásul – az egy Tazaki Cukuru ez alól kivétel volt – a másik négy barát egy véletlen hasonlósággal is bírt. Azzal, hogy a nevükben szerepelt egy szín neve. A két fiú családneve Akamacu és Ómi, vagyis vörösfenyő és kék tenger, a két lányé Sirane és Kurono, vagyis fehér gyökér és fekete mező volt. Egyedül a Tazaki névnek nem volt köze színekhez. Emiatt Cukuru a kezdetektől fogva némileg kirekesztve érezte magát. Annak persze, hogy a nevünkben van-e valamilyen szín vagy nincs, semmi köze a természetünkhöz. Ezt világosan értette. Mégis nagyon sajnálta a dolgot, és saját maga számára is meglepő módon, nem is kevés fájdalmat érzett miatta. A többiek magától értetődő természetességgel rögtön a színeiken kezdték egymást szólítani. Úgy, hogy Vörös, Kék, Fehér és Fekete. Őt továbbra is csak Cukurunak hívták. Cukuru számtalanszor komolyan eltöprengett azon, hogy milyen jó lett volna, ha neki is színes családnév jut. Akkor minden tökéletes lenne.

Vörös osztályzatai kiemelkedően jók voltak. Nem úgy nézett ki, mint aki beleveti magát a tanulásba, de minden tantárgyból az élvonalba tartozott. Ettől azonban még nem hordta fenn az orrát, hanem a háttérbe húzódott egy lépésnyit, és nagyon odafigyelt a környezetére. Tisztára, mint aki szégyelli, hogy kiváló koponya. Ám, amint az alacsony termetű embereknél gyakran megfigyelhető (a magassága végül nem haladta meg a százhatvan centimétert), jellemző volt rá, hogy ha egyszer eldöntött valamit, abból nem könnyen engedett, apróságokban sem. Logikátlan szabályokon vagy megkérdőjelezhető képességű tanárokon is sokszor komolyan feldühítette magát. Természeténél fogva utált veszíteni, vesztes teniszmeccsek a kedvét szegték. Nem úgy kell elképzelni, hogy nem tudta elfogadni a vereséget, de érezhetően szótlanná vált. A másik négy furcsállotta ezt a lobbanékonyságát, és gyakran viccelődtek vele miatta. Végül aztán maga Vörös is mindig elnevette magát. Apja a Nagoja Egyetem Közgazdaság-tudományi Tanszékének professzora volt.

Kék a rögbicsapatban működött közre támadó játékosként, a testfelépítésére nem lehetett kifogás. Harmadikos korában ő volt a csapatkapitány. Széles válla és kidolgozott mellkasa, magas homloka, vastag szája, tömzsi orra volt. Harcos játékos volt a rögbiben, folyton tele friss sérülésekkel. A kitartó tanulás nem illett hozzá, de derűs természet volt, sokan kedvelték. Egyenesen az emberek szemébe nézett, messzire hallatszó hangon beszélt. Megdöbbentően nagyétkű volt, és mindent igen jóízűen falt be. Ritkán mondott másokról rosszat, az emberek nevét és arcát azonnal megjegyezte. Odafigyelt mások mondanivalójára, és ügyes volt a hangulatteremtésben. Cukuru most is jól emlékszik a képre, ahogy rögbimeccsek előtt körbeállnak, és Kék a játékostársait biztatja.

Ezt kiáltotta: „Idefigyeljetek! Nyerni fogunk! A kérdés csak az, hogyan nyerünk és mennyire nyerünk! A vereség nekünk nem alternatíva! Világos? A vereség nekünk nem alternatíva!” „Nem alternatíva!” – üvöltötték a többiek, és szétszóródtak a pályán.

Pedig gimnáziumuk rögbicsapata nem volt különösebben erős. Maga Kék sporttehetséggel megáldott, okos játékos volt, de a csapat egészében véve közepes színvonalú. Nagyon gyakran szenvedtek kiábrándító vereséget olyan elsöprő erejű magániskolai csapatoktól, melyekbe ösztöndíjak biztosításával az egész országból gyűjtötték a tehetséges játékosokat. Ha azonban a mérkőzés egyszer véget ért, Kék nem nagyon törődött a győzelem vagy a vereség kérdésével. Gyakran hangoztatta, hogy „a lényeg a győzni akarás! A való életben sem nyerhetünk mindig. Van, hogy nyerünk, és olyan is van, hogy veszítünk.”
– Meg esőnap is van… – mondta az ironizáló hajlamú Fekete.
Kék bánatosan csóválta a fejét:
– Te kevered a rögbit a baseball-lal meg a tenisszel. A rögbiben nincs esőnap.
– Esőben is megtartják a mérkőzést? – lepődött meg Fehér. Semmiféle sportágra vonatkozóan nem bírt sem érdeklődéssel, sem ismeretekkel.
– Meg bizony! – szólt bele komoly képpel Vörös. – A rögbimeccseket nem halasztják el, zuhoghat akárhogy az eső. Ezért minden évben rengeteg játékos fullad vízbe meccs közben.
– De hát ez borzasztó! – döbbent meg Fehér.
– Jaj, de bolond vagy! Nyilvánvaló, hogy viccel, nem? – akadt ki Fekete.
– Eltértünk a tárgytól – szólalt meg Kék. – Én azt akartam mondani, hogy elegánsan veszíteni is a sporttehetség része.
– És ezt te napi szinten buzgón gyakorlod – vágta rá Fekete.

Murakami Haruki

Murakami Haruki

Fehérnek olyan szabályos vonásai voltak, mint egy régi japán babának, magas és vékony termet, modellalkat volt. A haja hosszú és gyönyörű, fényes lakkfekete. Sokan, akik az utcán elmentek mellette, önkéntelenül is hátrafordultak és megbámulták. Ő 15 maga azonban olyan benyomást tett, mintha nem tudná, mihez kezdjen a szépségével. Túlsá­go­san komoly volt, minden helyzetben nehezére esett, ha ráirányult a figyelem. Szépen és ügyesen zongorázott, de ismeretlen emberek előtt soha nem csillogtatta meg ezt a képességét. Amikor azonban a délutáni iskolában végtelen türelemmel zongorázni tanította a gyerekeket, nagyon boldognak látszott. Olyan derűs és felszabadult kifejezést Cukuru más helyzetben soha nem látott Fehér arcán. A lány azt mondta, van néhány gyerek, akinek talán nem megy a megszokott értelemben vett tanulás, de természetes érzéke van a zenéhez, és őt nagyon bántja, hogy az elvész. Az iskolában azonban mind­össze egy már-már régiségnek nevezhető pianínó volt. Ezért aztán az öt barát lelkes ado­mány­gyűjtésbe kezdett, hogy beszerezhessenek egy új zongorát. A nyári szünetben mind­annyian diákmunkát vállaltak. Felkerestek egy hangszergyártó céget is, hogy a támo­ga­tá­sát kérjék. Hosszas erőfeszítéseik eredményeként végül sikerült szerezniük egy hangver­seny­zongorát. Azon a tavaszon történt, amikor harmadikos gimnazisták voltak. Kitartó önkéntes munkájuk visszhangot kapott, és az újságban is szerepeltek.

Fehér általában nem volt beszédes, de nagyon szeretett minden élőlényt, és ha kutyákra meg macskákra terelődött a szó, tökéletesen új arckifejezéssel, önfeledten magyarázni kezdett.
Ő maga azt állította, hogy az állatorvosi pálya az álma, de Cukuru sehogy se tudta elkép­zelni, amint a lány, kezében éles szikével, felvágja egy labrador hasát, vagy egy ló végbelébe túr.

Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei
Geopen Kiadó, Budapest, 2013