Szabó Imola Julianna: Varratok (részletek)

Posted on 2014. augusztus 16. szombat Szerző:

0


Szabó Imola_Varratok-bor 180rókatündér

Pici ház, óriás erdő. Bogarak románca a fák alatt. Levélbe vont szélvihar. Rókatündér alszik, álmos, hallgatag. Ma nem nyílnak virágok, ma emberek jönnek. Játszanak. Kicsit gyilkosost, kicsit elárulósat. Vadakat céloznak meg, puska sóhaja dereng a dombon túlról. Ma emberek jönnek. Csizmákban, kabátban taposni az avart. Szertefújni a félhold sugarát, eltépni a hajszálvékony nyarat. Húst szakítani a földből, levegőt kaparni a szájnak. Ma Rókatündér dermedt karc, a napsugarak tűvel oltanak. Nem lesz betegebb, csak olcsóbb a táj. Szinte ingyen adja a holtakat. Ma emberek. Rókatündér teste, partokra osztott aszfalt, kemény és kietlen sóvárgás. Nyugalomasztal. Terítenek. Bánatot és kavicsgócot, fegyvert a lomha súlynak. Rókatündér nem bújik el, kiáll a szélnek. Ma emberek jöttek. Nyomukban a föld ragad, akár a patyolatban hagyott anyag. Illata hull az égnek, kivarrt szemek helyén a sötét folt. Rókatündér csak áll. Meredten áll. Nézi, ahogy ég a pici ház. Az óriási erdő lángol.

a kilencedik ajtó

Gombostűk szomorú és erős teste a varrás mentén. Szorítás. Anya fogja a kilincset. Bezárták, nem nyílik. A düh pikkelyes, sétál a hátán. A bordák lassan csuklanak egymásba. Elkapom a tekintetem. Ősszel a táj, meztelen lesz az idő. Anya alig sír, fehérkés arcán meghajlik a fény. Kicsi vagyok, nem látok ki az ablakon. Nyújtózom, de nem enged az anyag, a bőr. Ekkora vagyok éppen. Alig növök, nem változom. Anya keres. Bomlik a száj-fonala, ezerfelé fut, összeakad. Van valahol egy kulcs. Fiókok, ágy mögött, szekrény alatt. Nincs meg, csak a ruha, csak a szakadás, csak a lapockája, ahogy befelé hajlik a húshoz. Vékony, girhes. Már nem nő tovább, hiába nyúl fel, ami ott van, túl magas. Sötétkék, már esteféle. A csillagok, mint elhajlott gombostűk. Alig látszanak.

égitest

Holdludakat láttam éjjel. Fehér folt, keresztutak a szárnyak mögött. Az erdő felett zuhan alá a rézfény, lábnyomok a betonon. Csak két karom van, lomha vállaim beleolvadnak az ágyba. Földhöz kötött fekete testemnek színtelen az árnya. Nézem őket. Kecses alakjuk átsiklik a pasztellre kent álmon, karcolják az eget, a horizontot. Mázsás vagyok, halandó. Kamrákba zárt szelepek, cinóberes erek lüktető dongája. Egy ablak választ el minket, a légüres könnyedség, az igazság, a tollvitorla. Csak állok. Holdludak csőre csattog, suhan a távoli pontokon. Minden vonal belőlem fut tova, sínek, utak és háztetők. Kicsi vagyok és egyre apróbb, magamba zár egy régi magány kulcsa, csak a holdludak rebbennek messzebb. Tolluk hirtelen üti át a fekete éjszakát. Fehér pöttyök, tűhegyek, porfelhő, hideg ujjbegy. Jelek. Talán csillagok. Vagy szögesdrótok. Rögzített távolság.

a rét foltjai

Jucimama karja lóg, nagyapa fogja, akár a város a fényeket. Nem engedi, a házak mögé rejti és az utcáknak szórja szét. Nagyapában lakatlan csend, jucimamán hímzett kabát. Semmiségek kézzel font vonalai. Csip-csip-csóka. Ujjbeggyel, a kézfejen táncol egy idegen. Jucimama arcán szétkent ablakok, kiürült sóhajok a ligetben. Huss fiú, hess-hess. Messzeszáll egy kicsinyke test. A háló túl szoros, nem engedi közel csak percekig. Csak kicsit, amíg érzi, hogy pipacs, hogy kattogás. Aztán elveszik, egy kisfiút fog az óriás.

egytündér

Szárnyakkal ébredtem. Úgy könnyebb ablakot pucolni. Műanyag-fólia fény. Rebbennek is. Mozgatom őket, ahogy kaparom a szutykot. Azt mindig kaparni kell. Köröm alá, fog fölé. Büdös. A rohadt felmosó fej, akár a tíz napos káposztafőzelék. Volt egy szerelmem. Ha most látna a szárnyaimmal, csudahasra esne. Jól állnak az ívéhez a portörlők, akár isten bajszából egy csipetnyi. Közel vagyok a mennyhez, mert oda csak tisztán lehet betérni. Minden nap mosok, vasalok, kenegetem a csempék alagútjait. Folyik a forró víz. Lassú tyúk a fazékban alszik, mondogatta Klárka néni. Na meg azt is: kár, hogy nem lettem férfi. Izmos és mozdulatlan, szálkás és erős. A szerelmem kertész. Feléri az öreg gallyak ujjait. Ha pucolom az üveget, közben kilesem, ahogy bontja a szőrzetük. A lombok gyengéden dőlnek a kezének. Szép, ahogy pusztít. Titkon, belül szavakat sikálok neki. Fényesre és illatosra. Van parfümöm is. Ritkán szórom szét, ajándékba kaptam, mint a szárnyakat. Mint a vádlim, ami húsos és ruganyos, bírja a guggolást, az emelést. A vödrök tavak, merül bennük a kék, a fekete. A sok hajszál hínárként kering. Ez csak a felszín. Belenyúlok. Elmerül a kézfej, de nem talál semmit. Aranyásó vagyok. Ezt játszom, ha vakarni kell a kádat és környékét. Hátha visszafolyik az idő és meglep. Mindig ugyanaz. Körbe, lefelé, félig fel, majd rézsút.

A péntek mindig felemelő. A gyermekotthon kiürül, aki marad az még a szétgurult üveggolyóknál is elveszettebb. Együtt mossuk az ajtókat, a padlót. Nekik én maradok a kint. Szárnyakkal nehéz elaludni. Nyomják a lapockát. De ha már kaptam. Ülök. Az éjszaka beront a háztetőkről, befed a magány. Nekem mindig hiányzik valaki. Klárka néni már négy éve nem mond semmit. Egy keresztes pókot kergetett a csillár kristályai között, amikor lezuhant. A hetedik létrafoknál már az égben is volt. Azóta félek, nem lehet tudni, merre van a fölfelé. Ezért térdelve súrolom a szoba csücskeit. Ha minden tiszta lesz, nincs dolgom. De az ördög nagyokat tud ám szarni. Például, amikor váratlan leég a konyhában a tepsi. Szénfekete por omlik a tálakra, a füst kapar, ragad még a nyelvem is. Órákon át kotrok, mosok, törlök. Könnyebb lenne eltörni, mint újraéleszteni a régit.

Van, hogy szeretnék valaki más lenni. Egy másik hely, másik napjain. A földnek akármelyik oldalán. Megszoktam, hogy meg kell szokni, be kell osztani és ki kell mérni. A gyomrom ismeri a nélkülözést. A kosz a legjobb barátom, az ellenségem és a gazdám is. Engedelmeskedem neki. Szelidítem. Míg meg nem látom az arcom a csap ezüstjén. Hosszúkás és elkent, kissé hullámzó és tágas. Az arcom nem én. Csak a kezem. A kemény és vaskos hüvelyk, a sebes tenyérbél.

Hiába ezek a szárnyak, ezek a rohadtul vékony és súlytalan toldások, úgysem férnek egy pulóver alá sem. Félek repülni. Nem tudok aludni. Az üveg pedig megcsillan a műanyag szálakon és megvakít. Bánom. Lenne másom, kérhetnék mást. Olyat. Gyermeket. Tiszta bőrt, könnyű vízben lebegő vérrel. Puha rezgést a hasfal mögött. Sírást, ami átszakítja a hajnal csendjét, lábakat, amik törékenyebbek, mint a porcelánüvegcsék. De nekem nem adtak se fát, se kertet. Gyümölcsre nem futja. Nincs bennem semmi földi. Élettelen ébredek, hiába a kertészem. Nem tud velem mit tenni.

Szabó Imola Julianna

Szabó Imola Julianna

vasárnap

Ez is csak egy rezsó, ráégve anyám arca. Folt. Kaparom, de semmi. Régi. Talán mikor lezuhantam magamban, beüthettem. Azóta csak fekszik itt, ezen a lomha kézfejen. Ledőlt hegyek az ujjbegyek. Néha jön a nap, az is csonka vagy túl kerek. A tárgyakkal öregszem, mozdulatlan ébredek, mint egy fénykép. Apa a Balatont nézi. Tépett szárnyú vitorlások, sörös fellegvásznak gyűrött szélei. Csak áll, mint anyám a tűzhelynél. Hátak, hegek és a fény puha karmai. Van olyan kép, ami beég. Még a halál sem oldja ki.

Szabó Imola Julianna: Varratok
L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2014