Lugosi Lou: Kóma Párizsban (részlet)

Posted on 2014. augusztus 9. szombat Szerző:

0


LugosiLou_KómaPárizsban-bor180| A veje|

Sanyi bá’ a melléhez szorította a virágcserepet. Lehet, hogy kicsit görcsösen, lehet, hogy kissé ügyetlenül markolászta, de az utca jeges volt, és a világért sem kockáztathatta meg, hogy megsérüljön a lánya karácsonyi ajándéka, a rózsaszínből lilába, lilából rózsaszínbe futó azálea. Ilyen szépet már nem is lehet kapni, ilyen nagyot még egyszer meg sem tudna venni.

Azt gondolta, hogy élete árán is megvédené az átlátszó papír alatt szorongó virágfejecskéket, ha egy rossz arcú virágtipró megtámadná.

Nem jött senki.
Az lenne jó, morfondírozott, ha a lánya nyitna ajtót, nem pedig a veje.
A veje magas, jóindulatú ember volt, szimpatikusnak, talán még szolgálatkésznek is mondható, de az igazi karácsony az lenne, ha a megérkezés pillanatában a gyermekével állhatna szemben a zöldre mázolt ajtóban, mert akkor mindketten elhinnék, hogy jön a Jézuska, hozza a babakocsit, anya rögtön rázendít a „Mennyből az angyalra”, a bejgli pedig a szekrény tetején van, zsírpapírba csomagolva.

Amikor mégis a veje nyitotta az ajtót, az úton összesereglett képek szégyenkezve iszkoltak vissza a múltba.
Valószínűleg leereszkedtek és elhúztak egy nagy, poros rakodótelepre, ott elvegyültek a többi giccses kép között.
Az öreg utánuk vetette magát.
Letette a virágot a küszöbre, és gyorsan belépett a liftbe. A felvonó őrületes iramban zuhant lefelé, egészen a rakodótelepig. Ott lefékezett.

Sanyi bá’ leült az emléklomok dombocskája mellé, mélyre szívta a hideg téli levegőt, jól meghúzta, akár a pálinkás butykosát annak idején, megmámorosodott tőle. Valami boldogságfélét érzett.

És keresgélni kezdte a kupacban mindazt, ami egykor az övé volt.
Elsőként a leánya kisszékét szerette volna kikotorni, de ronda rongyok, kitaposott, sarok nélküli cipők állták el az utat, mintha nem akarták volna, hogy kihalássza a székecskét, amelyen a kicsike üldögélt, amikor a leckéit írogatta. Könyékig kotorászott az emlékhalmazban, minden erejét bevetette, ám egyszer csak úgy érezte, hogy a rakás süllyedni kezd alatta.

– A keservét! – ordította egy rekedt férfihang hátulról. – Apuska már derékig süllyedt a szemétben! Hogy hívják magát?
Sanyi bá’ látta, hogy ennek az egyenruhás embernek a kezében egy pici könyv van, és valószínűleg abba fog beleírni. Őróla ír majd.
– Megmondaná a nevét?
– Iparművészeti Főiskolát végeztem – válaszolta.
– Jól van. De tudnom kell, hogy hívják.
– I-par-mű-vé-sze-tit – bőgte kivörösödve, fájdalmasan, tagoltan, hogy végre megértse a másik. Már-már úgy látszott, hogy meg is érti, mert többé nem kérdezett semmit, ő meg hagyta, hogy a zakójában kotorásszon, kivegye a tárcáját a zsebéből, olvasgassa a lánya levelét, amelyet mindig a kabátjában hordott. Nagyon szép írása volt a kislánynak, a tanítónő külön megdicsérte érte, ő ment el a szülői értekezletre, a felesége nem ért rá. A szülők az iskolapadokban ültnek, és az osztályba besütött a nap. Elmosolyodott.

– Kezdődő Alz-hei-mer – olvasta a rendőr Kutyának, a társának, aki mindenhová követte, mint az árnyék.
– Tudom, mi az – mondta komoly pofával Kutya. – Betegség. A nagynénémnek is van. Haza kell kísérnünk.
– Hol lakik a bácsi?
– Iparművészeti – válaszolt elkínzott hangon Sanyi bá’.
– Azt értsd meg, hogy ő a múltjában kószál, mi meg itt kujtorgunk a mostani utcán – vitte tovább a szót a váratlan sikertől megtáltosodott Kutya. – Nem rúghatsz gólt a hálóba, ha a másik pályán vagy.
A rendőr elismerő bólogatással követte az előadást. Nem hitte volna, hogy Kutya ilyen intelligens lehet.
– Nahát, az Istenit! Igazad van.
Újra áttanulmányozta a papírt, amelyet a férfi zsebében talált. Telefonszámot írtak rá, szükség esetére.
–Te beszélj – mondta Kutyának –, jobban értesz hozzá.
És Kutya hosszan beszélt, elmondta a szeméttelepet, a karácsonyt, és végül hivatalos hangon közölte az eredményt, vagyis hogy rögtön eljönnek az öregúrért.
– Ki jönne? – kérdezte Sanyi bá’.
– A veje.
Az öreg szó nélkül elindult a kupaca felé.
– Hé, hát nem jó magához a veje?
– De jó.
– Talán nem kedves?
– De kedves.
– Akkor meg, mi a franc baja van vele?

Sanyi bá’ ráborult Kutyára, és összevissza nyálazta az ünnepre kitisztított zubbonyát. Elsírta, hogy iparművészetit végzett, karácsony van, és nem a lánya nyitott ajtót.

A rendőrök összenéztek.
– Ja, vagy úgy!
Megbeszélték, hogy újabb telefon után ők maguk viszik haza, hisz abban az egyben igaza van az öregnek, hogy karácsony van. Meg kell tudni a címet. Gyönyörű utazás kezdődött. Ringott a hóban az autó-hajó, ugráltak a fények, énekelve röpítették őket ismeretlen magasságok felé.

– Hová megyen, édesapa? – kérdezte a kislány.
– Megyek, ahogy a szél visz, hegyek közé, zöld patakon, üveghegyen labdázunk a csillagokkal.
– Hopp, Apuska, hopp a labda!
– Hopp, hopp – üvöltött torkaszakadtából Sanyi bá’, hogy majd’ szétesett az autó.
– Hé, hé! – horkant fel a rendőr is, aki megijedt a váratlan ordítástól.
– Bárcsak már odaérnénk! – nyöszörgött Kutya. – Messze vagyunk még?

Lugosi Lou

Lugosi Lou

Nem voltak messze.
Három perc se kellett, hogy előttük álljon a zöldre mázolt bejárat meg a szóban forgó asszony.

– Köszönöm, hogy visszahozták apámat. Én nyitok ajtót, ahogy akarták. Fogalmam sincs róla, miért ragaszkodtak ehhez. Van még valami kérésük vagy kérdésük?
– Nekem semmi – mondta a rendőr, aztán Kutyához fordult.
– És neked?
– Énnekem semmi, jelentem. Semmi az égvilágon.
Az asszony hitetlenkedve rázta a fejét. Szép haja volt, hullámokban omlott a vállára.
– Akkor viszont nem értem az egészet. Hát nem mindegy az, hogy ki nyit ajtót?

Lugosi Lou: Kóma Párizsban
Ab Ovo Kiadó, Budapest, 2014