»Nem embernek való látvány« | Fenyő Miksa: Az elsodort ország

Posted on 2014. június 30. hétfő Szerző:

0


FenyőMiksa_Az elsodort ország-bor180Erdélyi Z. Ágnes |

A mai emberek többsége sokat panaszkodik és elé­ge­det­lenkedik. Kevesli a fizetését, komfortra, netán lu­xusra vágyik. Néha nem árt, ha beleképzeli magát azok helyébe, akiknek nem az elbocsátástól vagy az áremelésektől, hanem a megsemmisüléstől kellett ret­tegniük. Fenyő Miksa naplója jó lecke.

1944-ben járunk. Idős férfi ül egy lakásban, megszólalnak a rémületesen vijjogó, légitámadást jelző szirénák, és ő nem rohan pincébe, óvóhelyre, mert nem lehet. Számára a lakás az egyetlen menedék, ha rommá lövik, akkor is. A férfi nem akárki: Fenyő Miksa, a Nyugat alapító főszerkesztője, a háború előtti társadalom elismert tagja, évekig független országgyűlési képviselő. Mindamellett köztudottan liberális értelmiségi, aki kezdettől fogva sejti, merre halad a világ, Hitler hatalomra kerülésekor hosszú tanulmányt ír a várható jövőről. Ezért azonnal felkerül a Gestapo listájára, és amikor bekövetkezik a német megszállás, úgy kell menekülnie budai villájából, hogy még az asztalán fekvő, éppen befejezett kéziratot sem tudja magával vinni.

A németek bevonulásának pillanatától kezdve elveszt mindent: munkáját, társadalmi rangját, még vallását is, hisz mint annyi asszimilálódó zsidó, ő is kikeresztelkedett. Elveszti lakását, állását, mindennapi életét, és amit legjobban fájlal, tekintélyes könyvtárát – és mégis szerencsés, hiszen nem hurcolják el, gyerekei élnek, bátor barátok jóvoltából van hol elrejtőznie, és még a számára létszükségletnek számító információk is rendelkezésére állnak. A menedéklakásban nagy könyvtár van, olvasással el tudja terelni a figyelmét a valóságról, a friss lapokat eljuttatják neki, hallgatja az angol rádiót. Hogy meg ne őrüljön a tehetetlenségtől és az aggodalomtól, amit különböző helyeken bujkáló gyerekei, és az ország – hazája! – sorsa miatt érez, naplóírásba kezd. Ennek végeredménye Az elsodort ország, amit már 1946-ban kiadtak Magyarországon (majd 1986-ban a Magvetőnél újra, ám nem teljes szöveggel).

Lenyűgöző, félelmetes, hátborzongató olvasmány. Mert mialatt írja, még nem sejti, megéri-e a holnapot, a jövő hetet, a rákövetkező évet. Tisztában van vele, hogy a régi világnak visszavonhatatlanul vége van, de nem tudja, milyen lesz az új. Szokatlan optika: itt az olvasó igen, de a szerző nem tudja, hogyan végződik a történet. A német megszállás, március 19-e megbénította, a napló június 22-ével indul. Ekkor már majdnem a teljes vidéki zsidóságot deportálták. Fenyő Miksa értesül erről: „A vidéki városok zsidóságát, állítólag több százezer embert, már elhurcolták Lengyelországba. Hetven-nyolcvan embert nyomtak egy vagonba, egy csajka vízzel. Egy ilyen vonat három napig vesztegelt a ferencvárosi pályaudvaron. Állati ordítozással kérték – akik még éltek – »embertársaik« segítségét. Sem ember, sem Isten nem segített rajtuk.

Egy memoárban az emlékezet már szelektál. A naplóban ezzel szemben még pontosan nyomon követhetjük, mit ír az aznapi újság, milyen beszéd hangzik el a rádióban. És a naplóíró reflexiói is az adott pillanatban születnek. Átélhetővé válik az a nyomasztó és elkeseredett vergődés, amit a magyar nácibarát politikusok folytatnak, miközben már megtörtént a partraszállás Normandiában, „az oroszok Poroszország kapui előtt állanak, az angolszászok kiverték a németeket Afrikából, Szicíliából, Korzikából…”. Vagy feltűnnek afféle apró életképek, hogy miket beszélnek a villamoson, a pincében az emberek. A keresztény magyar középosztály, akik feljelentenek, helyeselnek és egyetértenek az újabb és újabb rendeletekkel (zsidóknak kijárási tilalom, összeírások, csillagos házak stb.). Vagy hogy mennyivel korábbra várta Fenyő Miksa sokakkal együtt a „gazság uralmának bukását. Szomorú látni, hogy miközben reménykedve úgy számolja, már nem lehet több hátra három hónapnál, még több mint fél év áll előtte. Közben szorul a hurok, már Rákospalota, Újpest zsidóságát is deportálják. „Hitler, akit az egész vonalon vernek, győzedelmeskedik a zsidóság fölött. S most már sietni kell, ha ezt a művét be akarja fejezni. S a magyar kormány hűségesen végzi a pribék munkáját. Újpesten két-két csendőr áll minden csillagos ház előtt, nehogy egy is elmeneküljön Hitler áldozatai közül.

Horthyról írott rövid portréja egyáltalán nem kedvez a ma sokak által a budapesti zsidók megmentőjeként kikiáltott kormányzónak. Intellektuálisan és erkölcsileg egyaránt középszerű embernek tartja, aki tehetség, tudás, tapasztalat nélkül került egy nagybeteg ország élére. Nem tud a feladathoz felnőni, március 19-én, „ha valamirevaló ember lett volna, most megmutathatta volna. A dán királyt nem tudták a nácik kényszeríteni, hogy melléjük álljon, a belga királyt sem.” És kimondja a megsemmisítő ítéletet: „Lehet, hogy Horthy nem gonosz ember, de annyi bizonyos, hogy nem férfiember.” Talán nem ártana ezt mai híveinek is megszívlelniük.

Fenyő Miksa naplójában állandóan ott a félelem és az aggodalom. De a személyes körülményeiről keveset ír. Nem az a központi kérdés, hogy van-e mit enni, hanem hogy mi történik az országban és a világban. Választ kapunk arra is, vajon e művelt és tájékozott értelmiségiek, gyárosok, bankárok miért nem menekültek el. Egyrészt azért, mert azt ugyan lehetett tudni, hogy Hitler és a németek győzelmétől semmi jó nem várható, de ami valójában történt (a haláltáborokat), azt senki emberfia nem tudta elképzelni, másrészt, bármilyen furcsa is ez az akkori és mai antiszemiták számára: hazaszeretet miatt! „Mindenfajta érzés, érdek, hit összebonyolódott bilincse kötötte meg a kezünket, lelkünket: az, amit e szó, »haza« jelent – az itthont, a magyar eget, a magyar talajt, a magyar szót…. És nem kétséges: Magyarország ezekben az utolsó hónapokban a világ minden maradék rokonszenvét elveszíti, amiért a német megszállásra nem ellenállással, szembeszegüléssel, hanem teljes behódolással válaszolt. Fenyő Miksa várja az oroszokat, akik szabadságot hoznak majd neki és minden bujkáló barátjának, például „Zsilinszky Bandinak”, de a bolsevizmustól erősen idegenkedik: „Vajon a háború utáni új világ ridegen törölni fogja az élet felesleges, de dekoratív szépítőszereit? Törölni fogja az elmúlt polgári világ dogmáját, hogy a felesleges a legszükségesebb?” Tanúsíthatjuk, jók voltak a megérzései!

Közben érdekes hírek keringenek a városban: puccsot kíséreltek meg Horthy ellen? A kormány leállította a deportálásokat? Hitler elleni merénylet? Vajon melyik igaz, melyik csak a képzelet terméke? Fenyőnek még gyanús is, vajon nem a Führer álnok terve-e az egész, hogy leszámoljon elégedetlen tábornokaival? És vajon milyen érzés arról olvasni a lapokban, hogy értékes kéziratgyűjteményét, Adyval való levelezését zárolták, Firenzében vásárolt szép bútorait szétlopkodták? Hírt kapni arról, hogy szobalányukat vallatják, adja ki gazdái búvóhelyét?

Az augusztusi hőségben Fenyő egyre nehezebben viseli a szobafogságot, szeretne a Városmajorban üldögélni egy padon. Nem szűnik meg benne a szerkesztő sem: „Solohov regényét olvastam el: A csendes Don. Nem nagy író, de nem is tehetségtelen.”Vihar előtti a csend. Az egyre ritkuló légitámadásokat már szinte meg lehet szokni. Fenyő Miksa egyre többször merészkedik ki rejtekhelyéről, és tesz hosszabb-rövidebb sétákat a városban. Nem dől be a Horthy-proklamációnak október 15-én: „Aggodalommal hallgattam, rossz sejtelmeim voltak. Vajon tisztában van-e lépéseinek következményeivel?” Igaza lett. Este a rádió már Szálasi üzenetét közvetíti. Fenyő pedig megállapítja, hogy ez a nap rosszabb, mint március 19-e. Aggodalmai beigazolódnak, megkezdődik a nyilasok vérengzése Budapesten. A bujdosás egyre nehezebb. Novemberben indul Budapest ostroma. „Két emberöltő minden érdemes munkája elpusztul. És nem lesz mit enni, és nem lesz mivel fűteni; nem hiszem, hogy van város Európában, amelynek szomorúbb a sorsa, mint amilyen Budapesté lesz.” Mindez nyilvánvalóvá vált, amikor a szovjet csapatok elfoglalták a fővárost, és a lakosság végre feljöhetett a pincéből. Fenyő fájdalommal telve szögezi le: „Ebből már az én életemben város nem lesz. Budapest… Budapest… nem tudok beletörődni. Minden, amit éltem, amit szerettem, amit szenvedtem, ami keveset tudtam, ami sokat reméltem… odavan.

Az élet pedig folytatódik. Fenyő Miksa többször említi, hogy még hat-nyolc évet remél az élettől. Hatvanhét éves, amikor a naplót írja, szerencsére még huszonnyolc év áll előtte. Még egyszer nem tette kockára a szabadságát, 1948-ban azonnal elment az országból, élt még szeretett Rómájában, Párizsban, New Yorkban, végül Bécsben. 1966-os budapesti látogatásán még láthatta, hogy a város feltámadt romjaiból. Biztosan voltak okos gondolatai a Kádár-rendszerről is, feltehetően sejtette, hogy az sem tart örökké, de feltételezem, rémálmaiban sem vizionálta, hogy Magyarországot a 21. század második évtizedében ellepik a Horthy-szobrok és a turulmadarak.

Naplója olvasása közben különös időzavarba kerülök, néha elvesztem a fonalat: hol járok? A múltban vagy a jelenben? Mit gondoljak, amikor arról ír: a kormány ontja a sikerpropagandát, teljes gőzzel működteti a hazugsággyárat, elhiteti, hogy a német győzelem csak napok kérdése, szítja a gyűlöletet, mindenkiben ellenséget lát, aki nem úgy gondolkodik, mint ő. A liberális értelmiség rejtőzködni kényszerül, egy agresszív kisebbség megtéveszti az ország népét, hatalmas vagyonokra teszi rá a kezét, de ha a felelősségét firtatják, a németekre mutogat, és mindenben a kontraszelekció érvényesül, nem a tudás és a tehetség. Annyira ismerős…

Vajon mit szólna Fenyő Miksa, ha hirtelen ide keveredne és régi jó szokásához híven végigolvasná a sajtót? Ő vajon tudná-e hova tévedt?

Fenyő Miksa

Fenyő Miksa

Fenyő Miksa: Az elsodort ország. Naplójegyzetek 1944–1945-ből
Park Kiadó, Budapest, 2014
544 oldal, teljes bolti ár 4500 Ft
ISBN 978 963 355 0526

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Fenyő Miksa háborús naplója érzékletes, jóslati erejű: »Nem igaz – idézi Jaross Andor nyilas belügyminisztert –, hogy a német birodalom háborús gépezete ráfeküdt Magyarországra. Mi magunk határoztunk álláspontunkról.« Fenyő bujkál a megszállás alatt, Szent Ágostont, Dosztojevszkijt, Goethét, Thomas Mannt olvas; tervezi a háború utáni kormányt, élén Bajcsy-Zsilinszky Endrével. A nagy érzékenységgel megírt naplónak mottója lehetne a romok és a holttestek között ez a sóhaj: »Budapest… Budapest… nem tudok beletörődni.« – Gergely Ágnes

Mint egy mai politológus, csak nagy kultúrával, négy nyelven gyűjtve híreket és álhíreket, Fenyő Miksa elemez, polemizál. A német megszállástól az oroszok bejöveteléig bujkál Budapesten, s azzal őrzi lelkét és elméjét, hogy krónikát ír. Rendkívüli dokumentum: nemcsak a rémtettek, gyilkos ostobaságok, valamint a – ritka – bátor jóság mindennapjairól, hanem a Horthy-korszakról, amely e tíz hónaphoz vezetett, valamint a nyelvvel való küzdelemről, hogy miképpen is lehet mindezt kifejezni. – Radnóti Sándor

Fenyő Miksa Magyarország német megszállása után tíz hónapon át bujkált, életveszélyben volt. Ez idő alatt írt naplójegyzeteiben a kényszerű tétlenséget alakította cselekvéssé. Szembe mer nézni a kérdéssel: hogyan juthatott az ország idáig? És van ereje mérlegelni: mit tehet Magyarország sorsa jobbra fordulásáért? Fenyő Miksa naplója megrázó kordokumentum, ugyanakkor ma is megszívlelni és követni való példája az állampolgári felelősségvállalásnak. – Márton László

Fenyő Miksa (1877–1972) a Nyugat egyik alapítója, szerkesztője és kritikusa. 1948-ban elhagyta Magyarországot, előbb Rómába, majd Párizsba, végül 1953-ban New Yorkba költözött. Élete utolsó éveit Bécsben élte, ott is hunyt el.

»Nekünk igenis fel kell tárnunk a múltat a magunk számára, hogy tisztán lássuk az okokat, melyek bennünket ebbe a katasztrófába taszítottak egyszóval a felelősséget, mely bennünket terhel. S ebben egyes-egyedül a magunk erejére vagyunk utalva. Ha pedig ez a belátás nem száll meg igazán bennünket, ha abban a meggyőződésben fogunk élni, hogy minket semmi felelősség nem terhel, akkor félő, hogy az új magyar történelem sorozatos katasztrófák seregszemléje lesz.