Jodi Picoult: Sorsfordítók (részlet)

Posted on 2014. június 29. vasárnap Szerző:

0


Picoult_Sorsfordítók-bor180Most | 1997. november vége

(…) Chris az irodában visszaöltözött a kincstári kezeslábasba, majd egy börtönőr visszavezette a körletbe, ahol az éjszakát töltötte. A tévé még ment, és Chris két új embert is megpillantott. Az egyik, aki csontrészegnek tűnt, Chris cellájában okádott a vécébe.

Chris a hangeffektusokra és a szagra fittyet hányva lehevert a matracra, ahol az éjjel aludt. Összegömbölyödött, és pár percig úgy maradt.

– Haza akarok menni – szólalt meg. A részeg zavaros tekintettel bámulta. – Haza akarok menni.

Felállt, kilépett a cellából, és elindult a folyosó vége felé, ahol a bezárt, rácsos fémajtó mögött ott állt a smasszer. Ketrecbe zárták, mint egy állatot… Chris megragadta a rácsot, és megrázta.

A börtönőr szúrósan nézett rá. A többi őrizetes ügyet sem vetett Chrisre meg az éktelen zörgésre: csak némi bágyadt heherészés hallatszott. Chris újra megrázta a rácsot, majd még egyszer, amíg bele nem fájdult a vasrudat markoló keze. Ekkor térdre rogyott, és egy jó ideig úgy maradt.

Aztán felállt. Száraz, könnytelen szemmel indult el a folyosó túlsó végén harsogó tévé felé. Miután leült a fekete szemű, kecskeszakállas férfi mögötti székre, senki sem szólt hozzá, és egyébként sem adták jelét, hogy hallották volna a dühkitörését. Sally Jessy Raphaël talkshow-ját nézték. Chris tágra nyílt szemmel bámulta a képernyőt, amíg még látott egyáltalán valamit.

Akkor | 1996. április

– Versenyzők, rajtkőre!

Az iskolai uszoda lelátójának középső részén ülő Emily a szék szélén kuporogva, nyakát nyújtogatva nézte, ahogy Chris babonából kétszer meghúzza, majd elengedi az úszószemüvege gumiszalagját, hogy csattanjon, és kezét-lábát rázogatva lazítja az izmait. A fiú ezután begörbített lábujjakkal a rajtkő elülső szélére állt, majd lehajolt, és közben elfordította a fejét. Miután csalhatatlan érzékkel megtalálta a tömegben Emily arcát, rákacsintott a lányra.

Berregés hallatszott, és Chris ágyúgolyóként csapódott a vízbe, majd a felszín alatt suhant a medence feléig. Ekkor kiemelkedett a válla, mint egy óriás bálna, és a két karja erőteljes pillangózásba kezdett. Előbb ért az ötvenméteres medence végére, mint a többiek, majd megfordult, és ezüstösen villogó talpakkal robogott a célig.

Majd szétvetette az uszodát az üdvrivalgás. Emily azon vette észre magát, hogy mosolyog. Amikor pedig Chris a célba csapott, igazi hangrobbanás köszöntötte. A műsorközlő diák az ünneplő nézősereg zaját túlharsogva, éneklő hangon mondta be Chris idejét.

– Egyéni rekord! – rikoltotta. – Egyben a száz méter pillangó új iskolarekordja!

Chris zihálva kitolta magát a medencéből. Fülig ért a szája. Emily felpattant, kifurakodott a sor végéig, majd lement a lépcsőn a medence szélére. Már készülődtek a következő számban induló versenyzők.

Chris átölelte Emilyt, és a nyakába fúrta az arcát. Emily érezte rajta a nagy erőkifejtés jeleit: a felgyorsult szívverését, a mellkasa hullámzását. Maga elé képzelte az ölelkezésüket figyelő tömeget. Többek közt ezért örült annak, hogy ő Chris barátnője: tetszett neki, hogy egy ilyen fiú őt választotta, és ezt mindenki tudja.

De sajnos, volt a kapcsolatukban olyasmi is, amit utált.

A szomszédos öltözőszekrény Carlos Creightoné volt, aki majdnem akkora legendának számított a mellúszásban, mint Chris a pillangóban.

– Jól mentél – mondta Carlos, amikor Chris égnek álló hajjal előbukkant a törülközője alól.

– Kösz. Te is.

Carlos vállat vont.

– Persze, nyilván még jobban tekertem volna, ha engem is egy ilyen dögös csajszi vár a célban.

Chris kipréselt magából egy feszes mosolyt. Nem volt titok, hogy járnak Emmel, hiszen már majdnem három éve tartott a kapcsolatuk, de ez olyan gondolatokat ültetett az emberek fejébe, amelyek nem voltak feltétlenül igazak. Például azt, hogy Emily nyilván „mindent megad” neki, hiszen különben miért tartana ki mellette ilyen régóta?

Ha viszont felvilágosítja Carlost a valós helyzetről, azzal hülyét csinált volna magából.

– Fogadok, hogy ma éjjel is megkapod, ami jár – lovagolt tovább a témán Carlos.

Chris félig begombolt inge a vállrándításra feljebb csúszott.

– Ki tudja? – „szerénykedett” flegmán.

– Ha elege lesz belőled, add meg neki a számomat – mondta Carlos.

Chris begombolta a sliccét, és vállára vetette a hátizsákját.

– Ezt azért ne várd lélegzet-visszafojtva – szólt hátra távozóban.

Emily tudta, hogy a kapcsolatuk igencsak különbözik az iskolában szövődő tiniszerelmek többségétől. Először is azért, mert nem röpke fellángolás, hiszen születése óta ismeri Christ. másodszor pedig azért, mert az övék igaz szerelem, nem csak úgy belehabarodtak egymásba. Chris náluk gyakorlatilag családtag.

Ezért nem értette, hogy mi a baj vele.

Amikor két éve járni kezdtek Chrisszel, az olyan volt, mintha valami fantasztikus felfedezőutat tennének. Hiszen nincs annál biztonságosabb módja az intimitás felfedezésének, mint amikor egy jó baráttal teszi meg az ember az első tétova lépéseket. De az utóbbi időben valami megváltozott: Emily azon vette észre magát, hogy rendre el akarja lökni magától Chris kezét. Kezdetben volt a félelem, aztán átadta a helyét a kíváncsiságnak. Csak az volt a gond, hogy a kíváncsiság is átadta a helyét valami másnak.

Em nem tudta, milyen érzés kellene hogy legyen a szex, de nem hitte, hogy az a normális, ha a fiú közeledésére összerándul a gyomra, lúdbőrzik a háta, és a fejében ott zakatol a tiltakozás, hogy ez rossz. Kínos zavarba jött, valahányszor így elárulta a teste. Világos volt, hogy Chris szereti őt, és szeretkezni akar vele, hát persze, hogy akar! És nem is lett volna abban semmi rossz, hiszen az ég szerelmére, már akkor együtt emlegették őt Chrisszel, amikor még beszélni sem tudott! El sem tudta képzelni, hogy bárki más előtt így kitárulkozzon, ilyen sebezhetővé tegye magát. De sajnos, igazából Chris előtt is képtelen volt rá.

Előfordult már, hogy a fiú ráordított, amikor elhúzódott tőle, sőt egyszer azt vágta a fejéhez, hogy „Direkt hergelsz, te kis ribanc?”. de Emily ezt sem bánta, mert az alternatíva az lett volna, hogy Chris megkérdezi, mi a baj. Amikor ez végül megtörtént, Emily csak hallgatott, mert nem akarta, nem tudta megbántani a fiút azzal, hogy elmondja az igazat.

Most, a tükör előtt állva nagyot rántott a kefével a haján.

A vacsora csendben zajlott: az apja kiment házhoz, az anyja az esti híradóba mélyedt. Emily az ágyra dobta a hajkeféjét, és összeszedte a matekcuccát.

– Mégis hova mész ilyenkor? – kérdezte az anyja, amikor Emily belépett a konyhába kabátban. – holnap iskola.

– Chrishez megyek – felelte. – Tanulni.

– Ja, rendben – mondta a mosogatógép gombjait nyomkodva Melanie. – Majd telefonálj, ha már indulnál haza – folytatta, miután a gép halk zúgással életre kelt. – Nem szeretném, ha egyedül mászkálnál a sötét erdőben.

Jodi Picoult

Jodi Picoult

Emily bólintott, és becipzározta a dzsekijét. Ahhoz képest, hogy április volt, elég hűvös idők jártak. Az anyja a vállára tette a kezét.

– Jól érzed magad?

– Igen. Azt hiszem. – Emily felemelte a fejét, és az anyja szemébe nézett. Szinte szuggerálta Melanie-t, hogy rakja össze fejben azt, amit ő képtelen összerakni. – Ha valaki máshoz mennék, nem Chrishez, elengednél?

Melanie megsimogatta a lánya haját.

– Valószínűleg nem – felelte mosolyogva. – de miért is beszélünk olyasmiről, ami úgysem fog megtörténni?

Fordította: Szieberth Ádám

Jodi Picoult: Sorsfordítók
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2014