Fenyő Miksa: Az elsodort ország (részlet)

Posted on 2014. június 30. hétfő Szerző:

0


FenyőMiksa_Az elsodort ország-bor1801944. június 22. | Egy Maugham-kötetet olvastam el. Helyesebben: lapoztam végig. Maupassant-iskola, mondottam. Egyebet nem is gondoltam, sem a Maugham-kötetről, sem pedig Freud amerikai előadásáról [Pszichoanalízis], melyen szintén végiglovagoltam. Freud is jó író, ezzel a megállapítással zártam le mai szellemi tevékenykedésemet. Fontosabb dolgok: kipróbáltam az íróasztal fiókos részét, ahová bújni készülök, ha a razzia jön. Biztos búvóhely, főleg ha a razzia nem jön rá. Megírtunk egy hamis kijelentőt, mely esetleg Riát [F. M. második felesége, Seyringer Mária, Mario anyja] valami kielégítő igazoló irat birtokába juttatja. Most nem kell egyéb, mint ezzel a kijelentővel elmenni a rendőrségre, s ott bemutatni. Ria már e kísérlet gondolatára is beteg – nem fogja megpróbálni. De talán el tud utazni vidékre a razziavészes időkben. Írtunk Kn.-nak [Knob Sándor országgyűlési képviselő], hogy fogadja be néhány napra. Még nem jött válasz, de nem csodálnám, ha válasza tagadó volna. Mindenki bajba juthat, komoly bajba, aki rajtunk segíteni próbál. Nem tudom, mit bámuljak jobban, D.-ék [Dessauer Pál és neje] lelkierejét vagy könnyelműségét? Százszor fölvetem a kérdést, vajon megfordított esetben én hogyan cselekednék? Alighanem gonoszul, vagy mondjuk: gyáván.

Az angolok Perugiában, Assisiben, Ascoli Picenóban. Irigylem őket. Milyen mély lélegzetet tudnék venni, ha Riával, Marióval a Brufani ablakából szétnézhetnénk a perugiai síkon. Ma van három éve, hogy Hitler nekitámadt Oroszországnak. Im vorhinein alles einkalkuliert. [Mindent előre belekalkuláltunk.] Egyetlen kalkulusa sem vált be. Vagy mégis: a zsidókat, úgy látszik, legyőzi. Hogy ebben milyen kéjjel, buzgalommal, sőt valljuk be, tehetséggel segíti őt a magyar középosztály nagy része, ez szinte hihetetlen.

Kijött a lakásrendelet. E szerint négy zsidónak jutna egy szoba. Ezt túl komfortosnak találták, meg aztán rájöttek arra is, hogy a zsidók részére kijelölt egyik-másik ház kertes ház. Direkt gettót nem mernek csinálni, nehogy az angol bombázók azt kikerüljék (merthogy az angoloknak egyéb gondjuk sincs, mint zsidókat kímélni), inkább minden kerületben jelöltek ki csillagos házakat. Mára tehát több száz eddigi csillagos házat visszaárjásítottak, úgyhogy jó, ha szobánként öt-hat személlyel megoldható lesz a dolog. A tragédiák végtelen soráról hozzák a híreket búvóhelyemre. A vidéki városok zsidóságát, állítólag több százezer embert, már elhurcolták Lengyelországba. Hetven-nyolcvan embert nyomtak egy vagonba, egy sajka vízzel. Egy ilyen vonat három napig vesztegelt a ferencvárosi pályaudvaron. Állati ordítozással kérték – akik még éltek – „embertársaik” segítségét. Sem ember, sem Isten nem segített rajtuk. Az Isten különben is semleges az egész ügyben; az egyetlen, aki ebben a háborúban igazán semleges. És sehol a leghalványabb reménysugár. Az angolok nem tudnak oly gyorsan jönni, az oroszok sem, hogy jöttükkel megelőzzék a zsidóság teljes kiirtását. Nem tudom, hány millió zsidót irtott ki eddig Hitler, és még hányat tud itt, magyar segítséggel kiirtani. De hogy ezt az eredményt elérje, ahhoz legkevesebb négymillió németet – a Herrenvolk [a „felsőbbrendű” északi faj] javából – kellett eddig is feláldoznia. Számomra nem vigasztalás, számára rossz bolt.

Ria nem tudta elintézni dolgát. Nehéz a gyilkosok elől menekülni. Azt hiszem, ők – már ti. a gyilkosok – majd jobban csinálják, ha nekik kell menekülni.

Június 23. | Tragikusnál tragikusabb esetek hírét hozzák. Nem is tudom, mi a tragikusabb: ami a szerencsétlen zsidókkal történik, vagy az emberek ki-vetkőzése minden emberi érzésből? Micsoda hallali ez, amit emberek most embereknek rendeznek! Milyen gúny, humor, hahota, ha lesújthatnak egy szerencsétlenre, aki gyilkosai elől menekülni próbál. „A zsidó, mint mindig, kijátszani próbálja az ország törvényeit, mely őt befogadta, mely őt jó sorba juttatta.” Ha kétezer év kereszténysége így foszlott le az emberről egy tébolyult néptribun propagandájára, nem kell-e fölvetnünk a kérdést: hol a Te igéid ereje? Ria a napokban a légvédelmi pincében a következő beszélgetést hallgatta ki. Két nő, kispolgárok. Az egyik: „Mégis úgy kell lenni, hogy a zsidók rádióüzeneteket küldenek az angoloknak, mert lám, most, hogy híre ment, hogy végigrazziázzák őket, máris itt vannak az angol terrorbombázók.” A másik nő: „Ez így van, de mi vagyunk a hibásak, mert túlságos elnézőek vagyunk velük szemben.” Majd ugyanazon lélegzet alatt: „Minden baj onnan ered, hogy az emberekből hiányzik a szeretet.”

Témák háború utánra: Bebizonyítani, hogy ez a katasztrófa akkor szakadt a világra, mikor Hitler uralomra jutása után a világ hatalmasai – Anglia, Amerika, Oroszország és Franciaország – egyszerűen tudomásul vették náci-Németország zsidóellenes intézkedéseit. „Nem avatkozhatunk más államok belügyeibe” – mondották. Húszmillió ember életébe került ez a nemzetközi jogelv.

Másik téma: Svájc. A kiszemelt áldozatok menekültek volna. Svájc volt a legközelebb, tehát Svájcba. Svájc nem engedte be őket. Akinek sikerült a svájci határon átjutnia, azt ugyan nem ütötték agyon, de be nem engedtek senkit. (Futballjátékosokat igen.) Éspedig nemcsak akkor, mikor Németország hatalma csúcspontján volt, s Svájcnak megtámadtatástól kellett tartania, hanem még akkor sem, mikor már nyilvánvaló volt, hogy Németországnak már nincs ereje Svájc megtámadására. André Gide írja valahol, hogy minden svájci a szívében hordja gleccsereit. Svájc intézi a Nemzetközi Vöröskereszt dolgát, de eltűri, hogy zsidó internálótábort közvetlenül a legveszélyesebb hadiüzem – a csepeli gyár – mellett helyezzenek el. Egy szava sincs ez ellen. Ellenben ugyanakkor tárgyalásokat folytat a magyar kormánnyal a jövő olimpiai játékok megrendezése tárgyában. Legalábbis így írják a magyar lapok. Cherbourg esedékes. Ancona esedékes. Azt hiszem, én is.

Június 24. | Ha arra gondolok, hogy milyen szívósan ragaszkodok ahhoz, hogy életemet megmentsem, hogyan bujkálok március 19-e óta, mikor otthonomat elhagytam, hogyan próbálok hamis okmányokat szerezni, hogyan biztatom magamat a csüggedés óráiban, hogy „ne engedj”, hogyan tartom magától értetődőnek, hogy angol és orosz katonák hekatombái segítsenek az én életemet megmenteni, akkor meg tudom érteni, hogy Hitler és bűntársai, le egészen vitéz Imrédy Béláig [politikus; 1938–1939-ben miniszterelnök, 1940–1944-ben a szélsőjobboldali ellenzéki Magyar Megújulás Pártjának vezetője, 1944 nyarán tárca nélküli közgazdasági miniszter; a népbíróság háborús bűnösként halálra ítélte, és kivégezték] és vitéz Rajniss Ferencig [szélsőjobboldali újságíró, politikus. A Szálasi-kormányban rövid ideig miniszter; a háború után a népbíróság halálra ítélte, és kivégezték], a végsőkig ki akarnak tartani, az utolsó német gránátosig, az utolsó magyar bakáig, csak hogy nyomorult életük számára néhány hónap reménységét biztosítsák.

Tegnap a német–orosz küzdelem harmadik évfordulóján vitéz Imrédy Béla beszélt a Tattersallban [a Kerepesi úti lovarda] a magyar középosztály válogatott söpredéke előtt. „Vitéz Imrédy Béla hatalmas beszéde a Tattersallban a bátorságról, a munkáról és a győzelemről” – írja címül ökölnyi betűkkel az egyik lap. A másik is, mind, mert soha még ilyen egybeforrott a magyar nemzet nem volt. Vitéz Imrédy Béla egybeforrt Horthyval, Horthy egybeforrt Hitler csatlósaival, Hitler csatlósai az újvidéki gyilkosokkal… szégyellem folytatni, magam előtt szégyellem, hogy ki mindenki forrt itt egybe a gonosz szolgálatában. Ez a beszéd – a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetsége előtt mondotta el, melyet a voronyezsi dicsőséges harcok emlékére alapítottak – valahogy a mélypontját jelzi süllyedésünknek. Ami hazugságba, képmutatásba, aljasságba a nácikkal való paktálás egy évtized folyamán bennünket belekényszerített – néha kényszerített, néha örömmel vállaltuk –, az ebben a beszédben mind lupuszos vérbaj módjára ütközött ki. „Három esztendeje annak, hogy Hitler Adolf gránátosai megindultak a Kelet végtelen pusztái felé, s a felettük elzúgó gépmadarak ezreinek irányát követve megkezdték fenségesen nagyszerű férfimunkájukat, hogy népük és Európa feje felől elhárítsák a keleti rém fenyegetését.” Így vitéz Imrédy Béla 1944. június 23-án. Egy szót sem arról, hogy a német gépmadarak ezrei százakra olvadtak össze, hogy a „fenséges, nagyszerű férfimunka” másfél esztendő óta gyászos visszavonulássá alacsonyodott le, hogy a „keleti rém” egyik csapást a másik után méri erre a férfimunkára, s hogy abban az órában, mikor a Führer eszméinek magyar letéteményese ezeket az önképzőkörbeli frázisokat kivágta, az orosz csapatok Finnország fővárosa felé masíroztak, s Vityebszknél – azon az utolsó területen, ahol a németek még orosz talajon állnak –, ha úgy tetszik, „fenséges, nagyszerű” offenzívát indítottak a német vonalak ellen. Hogy délen, Itáliában az angolszászok szorítják őket a pisa–anconai vonalra (három hét alatt Anziótól, Monte Cassinótól és Ortonától indulva), s nyugaton, az Atlanti fal áttörése után Normandiában hatalmas hídfőállást építettek maguknak, és északról, délről, keletről a gépmadarak ezreit meg ezreit röpítik Németország fölé, erről egy szót sem szól vitézünk. Ellenben úgymond: „Mintha a pokol ördögei ideszabadultak volna, hogy szövetkezve gonoszsággal, irigységgel, kegyetlenséggel: a tagadás világát valósítsák meg mindazzal szemben, ami jóság, szépség, igazság.” Jóság: a békés Dánia, a békés Hollandia, a békés Norvégia megtámadása, melyekkel Hitler csak kevéssel támadása előtt kötött megnemtámadási szerződést. És szépség: kétmillió lengyel legyilkolása, s nem is tudom, hány millió zsidó elgázosítása, éhen halatása, maguk ásta sírgödör szélén való legéppuskázása. És igazság, hogy néhány hó-nappal azután, hogy barátsági szerződést kötöttünk Jugoszláviával, a németek oldalán fölvonulunk ellenük, és hadat üzenünk Amerikának, és bűntárssá szegődünk ahhoz a gyalázatos játékhoz, melyet a németek rendeztek Kassa bombázásával. Ez az igazság, melyért Imrédyék hajlandók a magyarságot vágóhídra vinni. És az újvidéki tömeggyilkosság: az a szépség!

Fenyő Miksa

Fenyő Miksa

És amit napok óta Budapest utcái produkálnak: riadt, agyonfélemlített zsidók tízezrei, szalma­zsákjaikat cipelve – mert hisz mindazt a drága, kedves holmit, amit az ember egy életen át maga köré gyűjt, s ami fölöslegességében is életéhez tartozik, kénytelen elhagyni, mert hogy is helyezze el egy szobában, ahová negyedmagával beszo­rították –, ahogy ezek a zsidók új szállásaikra vonul­nak, abban a biztos tudatban, hogy végül is ki­irtják őket, ha nem itt, hát Ausztriában, Len­gyel­­országban, vagy az úton odamenet. Szépség, jó­ság, igazság. „Nagy dolgok vérben születnek”, ol­vassuk vitéz Imrédy Béla frázistömkelegében. Nagy, igen nagy dolgok születtek vér nélkül; de ha el is fogadjuk ezt a tételt, semmi esetre sem értelmezhetjük úgy, hogy „a gyilkosok által ki­on­tott vérben”. De ebből elég ennyi. Három hónap, s az ember, ha valamely szerencsés sors életben tartja, újra felépíti otthonát, melyet „a szépség, jóság, igazság” korszaka romba döntött, és csak legyint kezével, ha ezt a beszédet említik előtte. Egyébiránt ugyanazok a körök, melyek Imrédy beszédét megtapsolták, sugárzó arccal terjesztették a hírt, hogy „megvan az orosz–német különbéke”. Mindaddig, míg a vityebszki offenzíva jobb belátásra nem bírta őket.

[Megjegyzés: Az eredeti mű lábjegyzeteit rövidítve a szövegbe illesztettük.]

Fenyő Miksa: Az elsodort ország. Naplójegyzetek 1944–1945-ből
Park Kiadó, Budapest, 2014