Lionel Shriver: Születésnap után (részlet)

Posted on 2014. június 27. péntek Szerző:

0


Shriver_Születésnap után-bor180| Egy |

Ami véletlennek indult, hagyománnyá kristályosodott: július 6-án Ramsey Actonnal vacsoráznak a születésnapján.

Öt évvel azelőtt Irina Ramsey akkori feleségével, Jude Hart­forddal dolgozott együtt egy gyermekkönyvön. Jude vetette fel, hogy járjanak össze. Fittyet hányva a Londonban szo­kásos, felületes tényleg-össze-kéne-már-jönnünk-egyszer szín­játéknak, amit a végtelenségig el lehet nyújtani anélkül, hogy az ember naptárát valóságos időpontok és helyszínek zűrzavara fenyegetné, Jude láthatóan eltökélte, hogy össze­kalapál egy négyes fogatot, és illusztrátorát összeismerteti a férjével, Ramsey-vel. Vagy nem is – ő így mondta: „A fér­jemmel, Ramsey Actonnal”. Feltűnő volt a szóhasználat. Irina feltételezte, hogy Jude a maga fárasztó feminista módján büszke volt rá, hogy nem vette fel a férje vezetéknevét.

Csak hát a tudatlanoknak mindig nehéz imponálni. Amikor annak idején, 1992-ben a kilátásba helyezett vacsoráról egyezkedett Lawrence-szel, Irina balga módon nem említette meg neki, hogy „Ha hiszed, ha nem, Jude férje Ramsey Acton”. Akkor talán Lawrence életében először rávetette volna magát az Economistos határidőnaplójára a morgolódás helyett, hogy ha már egyszer szakmai alapon muszáj smúzolnia, akkor legalább egy korai vacsorát ütemezzen be, hogy időben hazaérjen a New York rendőreire. Nem lévén tisztában vele, hogy két olyan varázsszót szalaszt el, amelyek felül­kere­kedhettek volna Lawrence-nek a társasági eseményekkel szemben táplált sommás ellen­érzésein, Irina csak ennyit mondott: „Jude szeretné, ha megismernénk a férjét, valami Raymondot”.

Ám amikor az Irina által javasolt időpontról kiderült, hogy az „valami Raymond” születésnapja, Jude kötötte az ebet a karóhoz, hogy nagyobb társaságban még vígabban lesznek. Miután Ramsey visszatért az agglegényélethez, ahhoz épp elég részletet szivárogtatott ki a házasságáról Irina számára, hogy rekonstruálhassa: pár év elteltével már képtelenek voltak öt percnél tovább beszélgetni egymással. Jude akkor kapva kapott a lehetőségen, hogy megúszhat egy kettesben, mogorván, kukán elköltött vacsorát.

Ami Irina számára érthetetlen volt. Ramsey mindig olyan kellemes társaságnak tűnt, az a fura feszélyezettség pedig, amit Irinában mindig keltett, nyilván enyhülne, ha az ember hozzámenne feleségül. Lehet, hogy Jude imádta magával rángatni Ramsey-t, hogy a kollégáit lenyűgözze, ő viszont a maga részéről már korántsem volt annyira lenyűgözve. Ha kettesben maradtak, halálra untatta a férfi.

Ráadásul Jude fárasztó jókedvében volt valami fura, hisztériaszerű beütés, és a nélkül a feltétlen szükséges négyes létszám nélkül nem is szárnyalt volna magasan – óhatatlanul belesüppedt volna a mélyén meghúzódó kétségbeesésbe. Ha valaki csak fél füllel figyelt oda a harsány társalgására, nehezen tudta eldönteni, hogy nevet-e vagy inkább sír. Pedig sokat nevetett, jobbára a saját mondatait is végignevette, a hangja egyre csak vékonyodott, ahogy mind nagyobb iramban hergelte bele magát a vidámságba, holott abban, amit mondott, semmi mulatságos nem volt. Kényszeres, fals nevetés volt ez, inkább az idegek, semmint a humor szülötte, egyfajta álcázó eszköz, és ennélfogva kissé őszintétlen. Mégis szimpatikus volt az a törekvése, hogy nagy bátran valami elviselhető mázzal vonja be azt, ami minden bizonnyal maga lehetett a mélységes boldogtalanság. Lázas öröme Irinát a másik véglet felé taszította – hogy józanul beszéljen, mély, halk hangon, mintha csak azt szemléltetné, hogy a komolyság elviselhető. Így hát, ha Irinát néhanapján taszította is Jude modora, az asszony jelenlétében legalább kedvelte önmagát.

Irinában mindaddig nem is tudatosult Jude férjének a neve. Ettől függetlenül azon az első születésnapon, amikor Jude az oldalán vitorlázó Ramsey-vel berobbant a Savoy Grillbe – ahhoz már eléggé benne jártak egy olyan házasságban, amely valójában csupán egy jó szándékú fatális tévedés volt, hogy az asszony csak a látszat kedvéért szorongassa a férfi kezét –, és Irina a magas férfi szürkéskék szemébe nézett, összerándult, mintha finoman áram alatt lévő vezetékkel értek volna hozzá, amit ő utóbb vizuális felismerésként, később – jóval később – pedig egy másfajta felismerésként értelmezett.

Lawrence Trainer nem játszotta meg magát. Hiába fogadta el egy tekintélyes londoni kutatóközpont kutatói ösztöndíját, ő azért Texasban nevelkedett, és ízig-vérig amerikai is maradt. Ő úgy mondta: „ellentmondás”, nem pedig úgy, hogy „ellenmondás”, és még véletlenül sem hagyta ki az r hangot abból, hogy „terv”. Úgyhogy nem rohant csavartmintás fehér szvettert venni, és a helyi krikettklubba sem lépett be. Viszont az apja golfoktató volt, és megörökölte tőle a sport iránti érdeklődést. Kulturálisan kíváncsi természet volt, az embergyűlölő jellemvonása ellenére is, amely berzenkedett az ellen, hogy idegenekkel vacsorázzon, amikor a Channel 4-on amerikai zsarusorozatok ismétléseit is nézheti.

Így hát a pár Londonba való áttelepülése után nem sokkal Lawrence a snooker bűvöletébe került. Miközben Irina úgy vélekedett, hogy ez a brit időtöltés a pool egy okkult variációja, Lawrence fáradságot nem kímélve igyekezett a tudomására hozni, hogy az sokkal nehezebb, sokkal elegánsabb, mint a jó öreg, tömzsi nyolcgolyós. A maga hatszor tizenkét lábnyi méretével a snookerasztal mellett egy amerikai biliárdasztal úgy fest, mint holmi gyermekjáték. Nem csupán ügyességi játék ez, hanem a bonyolult megfontolásoké is, megkívánja a nagymesterektől, hogy akár tucatnyi lökéssel is előre gondolkozzanak, és olyan kifinomult térbeli és geometriai érzéket fejlesszenek ki, amelyet bármely matematikus megirigyelhetne.

Irina nem lohasztotta le Lawrence lelkesedését a BBC-n sugárzott snookertornák iránt, hiszen a játéknak pihentető volt a légköre. A golyók üveghangú koccanásai és az udvarias taps civilizált tenyércsattogása messze megnyugtatóbb volt a zsarusorozatok lövöldözéseinél meg szirénázásainál. A kommentátorok épp csak hogy nem suttogva beszéltek a maguk lágy, helyi akcentusában. Szemléletes, habár nem kifejezetten trágár szókincset használtak: a golyók között, hosszú lökés, lyukba teszi, mélyen eldugja, a fekete meglökhető. Noha gyakorlatilag a munkásosztály játéka volt, a snooker mégis inkább az arisztokráciára jellemző illedelmesség és finom modor szellemében zajlott. A játékosok mellényt és csokornyakkendőt viseltek. Sohasem káromkodtak; az ingerültség megnyilvánulásai nem egyszerűen rosszalló tekinteteket váltottak ki, hanem akár pontlevonásba is kerülhettek az illetőnek. A futball- vagy akár – az egykor a sznobok erődítményének számító, ám az utóbbi időkben a roncsderbi szintjére süllyedt – teniszhuligánokból álló közönségével ellentétben, a snooker nézői játék közben síri csöndben maradtak. A szurkolók hólyagja állta a strapát, hiszen ha valaki akár csak lábujjhegyen is ki akart osonni a klotyóra, azt azonnal nyilvános megrovásában részesítette a bíró, ez a kevés szavú, makulátlanul tiszta, rövid fehér kesztyűt viselő, zord alak.

Mi több, egy olyan szigeten, amelynek partjait az Államok felől érkező kulturális visszhullámok ostromolták, a snooker továbbra is mélységesen brit maradt. Az Egyesült Királyság késő esti tévéműsorain talán orrba-szájba a Seinfeld ismétlése ment, a mozikban talán a Szigorúan bizalmas tarolt, a helyi zsargon talán megfertőződött – a fickó meg a pali átadta a helyét a pasinak –, de egy közvetítési napból a BBC még mindig egy olyan sportnak szentelt akár tizenkét órát is, amelyet az amerikaiak többsége a szöcskejátéktól sem tudna megkülönböztetni.

Egy szó, mint száz, a snooker kellemes háttérül szolgált, miközben Irina egy-egy új gyermekkönyv képes forgatókönyvét vázolta fel vagy éppen a nappali függönyét szegte be. Miután Lawrence türelmes gyámkodása révén már egyfajta ködös fogalmat is alkotott a játékról, időnként fel-felpillantott, hogy egyik-másik frame-be – játszmába – belenézzen. Már egy évvel azelőtt, hogy Jude egyáltalán szóba hozta a férjét, Irina képernyőre tapadó tekintete megakadt egy bizonyos alakon. Ha belegondolt volna – mint ahogy nem –, rájön, hogy sosem látta őt címet nyerni. Az arca mégis mintha újra és újra felbukkant volna az utóbbi időben közvetített tornák utolsó köreiben. Idősebb volt, mint a játékosok túlnyomó többsége, akik a húszas éveikben jártak; néhány szigorú vonás a hosszú, szép metszésű arcon csakis arról árulkodhatott, hogy elmúlt negyven. Fegyelmezett testtartása még egy olyan sport esetében is feltűnt, amely ekkora hangsúlyt fektet az etikettre; jó kiállású volt. Mivel a snooker feddhetetlensége bizonyos mértékig puszta külsőség (Lawrence biztosította őt afelől, hogy az asztaltól távol ezek az úriemberek nem az Earl Grey és az uborkás szendvics felé húznak), sok játékos pocakot eresztett, fizimiskájuk harmincéves korukra kiéltté és elgyötörtté vált. A fortélyosságot igénylő játékban karuk gyakran puhány lett, combjuk megereszkedett. Ez a figura viszont vékony volt, a válla hegyes, a csípője keskeny. Mindig klasszikusan kikeményített fehér inget, fekete csokornyakkendőt és jellegzetes, gyöngyházszínű mellényt viselt – talán ez volt a kedvence, melyet bonyolult mintázatban fehér selyemszállal szőttek át, leheletfinom kidolgozása az ő saját illusztrációinak egyik-másik gondos színkitöltésére emlékeztetett.

Amikor a Savoy Grillben bemutatták őket egymásnak, Irina nem ismerte fel a tévében látott Ramsey-t. Nem a megszokott környezetében volt. Lawrence viszont, aki briliáns módon kezelte a neveket, az arcokat, a dátumokat és a statisztikai adatokat, egykettőre véget vetett Irina gyötrő nyugtalanságának, hogy miért is tűnik számára olyan ismerősnek Jude férje. („Ezt miért nem mondtad?” – kiáltotta. Ritkaságszámba ment, hogy Lawrence Trainer alázatos legyen.) Az, hogy Ramsey Acton, azon nyomban egy egész fájlt hívott elő arról az emberről, aki kétségkívül a játék egyik ikonja volt, még ha az előző generációból maradt is itt. Snookerberkekben az amerikai kosárlabdából kölcsönzött „Csontnélküli” névvel illették annak elismeréseképpen, hogy Ramsey képes volt olyan tisztán eltenni a célgolyókat, hogy azok hozzá sem értek a lyuk falához. Játékát a gyorsaság és a folyamatosság jellemezte; impulzív játékos volt. Huszonöt évi profi játékoskodás után arról volt híres – ha ilyesmiről híres lehet valaki –, hogy nem nyert világbajnokságot, pedig öt bajnoki döntőben is részt vett. (1997-ben már harminc évnél és hat döntőnél tartott – de bajnokságot még mindig nem nyert.) Lawrence pillanatok alatt közelebb húzódott a székével Ramsey-hez, és olyan mámoros dialógusba merültek, amely nem tűrt semmiféle betolakodást.

Irina az alapokat már elsajátította: szóval, felváltva teszünk el egy pirosat és egy színeset. Az eltett pirosak a lyukban maradnak; az eltett színesek visszakerülnek a helyükre. Miután a pirosak elfogytak, meghatározott sorrendben a színeseket lökjük a lyukakba. Nem is olyan nehéz. De ha abban kissé mindig bizonytalan volt is, hogy vajon a barna vagy a zöld következik-e előbb, valószínűtlen volt, hogy egy profival bonyolódjék kimerítő elmélkedésbe a dologról. Lawrence viszont, vele ellentétben, a játék legobskúrusabb szabályait is elsajátította. Így hát, amikor éppen valami hírhedt „másodjára elrakott feketét” ecsetelt ékesszólóan, a Csontnélküli maga adományozott becenevet Lawrence-nek: „Széldzsekis”. A szó szerint divatjamúlt viharkabátost, de a briteknél átvitt értelemben kockafejűt is jelentő széldzsekis a mozdonylesők, a géplesők és az összes olyan ember rövid megnevezése volt, akik a nemzetközileg legjobb tíz dartsjátékos nevét memorizálják ahelyett, hogy élnének. Mégis egyértelmű volt, hogy a finoman pejoratív jelzőt szeretettel aggatták rá. Lawrence legnagyobb megelégedésére rajta is ragadt.

Irina úgy érezte, kirekesztették. Lawrence valóban hajlamos volt rá, hogy az előtérbe tolakodjon. Irina talán visszahúzódónak vagy hallgatagnak, sötétebb pillanataiban pedig félénknek jellemezte volna önmagát. Mindenesetre nem szeretett harcolni azért, hogy meghallgassák.

Amikor aznap este Irina elkapta a barátnője pillantását, Jude éppen olyan mozdulattal forgatta az ég felé a szemét, ami egy picikével csúnyábbat jelentett, mint az, hogy a fiúk már csak ilyenek. Jude még újságíróként ismerte meg a férjét, amikor a 80-as években a Hello! egy istenítő cikk megírásával bízta meg. Akkoriban Ramsey még kisebbfajta sztár volt, akinek a képét kitűzték a falra; az interjú közben aztán jól beszívtak és összemelegedtek. Jude számára azonban az, ami talán a snooker iránti halvány érdeklődésként indult, időközben szemlátomást a snooker iránti teljes érdektelenségbe, majd nyílt ellenségességbe fordult át. Abból kiindulva, hogy mekkora feneket kerített a dolognak, miszerint Irinának muszáj megismerkednie Ramsey Actonnal, csak azért, hogy aztán ilyen bosszúsnak mutatkozzék, Jude nyilván rendszeresen magával cipelte a férjét, és letámasztotta a rajongó Lawrence-félék mellé, hogy így vasalja be, ami járt neki cserébe a pénzéért, vagy akármi legyen is az.

Lawrence mindenestül megfeledkezett az asszonyról, akit mások előtt a „feleségének” nevezett, ám arra sohasem vette a fáradságot, hogy el is vegye; Ramsey ennél jobb neveltetésben részesült. Irina felé fordulván Ramsey aznap estére határozottan berekesztett minden további, snookeres tárgyú beszélgetést. Jude legújabb gyermekkönyvéhez készített illusztrációit dicsérte lelkendezve: „Szívem, eszméletlenek azok a képek. Tökre lenyűgöztek”. Bársonyos hangja miatt különösen nehéz volt hozzászokni vaskos dél-londoni akcentusához. Ramsey mentegetőzött a csapnivaló halkrém miatt, noszogatta Irinát, hogy igyon még egy kis bort, mert az ő születésnapján nem szükséges viselkednie, és aggodalmaskodott, amiért nem kívánja a desszertet. Szavai a t hangoknál teli voltak apró kihagyásokkal, mint valami hibás digitális felvétel. Olyan tekintettel nézett Irinára, és csak Irinára, amilyenben annak már jó régóta nem volt része, és ettől őszintén elbátortalanodott, mi több, zavarba jött; saját pillantását lesütve folytonosan a tányérjára meredt. Kicsit sok volt ez neki elsőre, nem olyan szemtelenség, amit ki tudott volna tapintani, de azért mégis szemtelenség. A hétköznapi cseverészés viszont pocsékul ment Ramsey-nek; valahányszor az asszony a demokratikus konvenciót vagy John Majort hozta fel, a férfi azon nyomban elhallgatott.

Ramsey szó nélkül kifizette a cechet. A bornak, amiből jó sok fogyott, borsos volt az ára. De hát a snookerjátékosok egy vagyont kerestek, Irina pedig úgy döntött, hogy ő bizony nem fogja kínosan érezni magát.

Azon az első születésnapon, ahogy Irina visszaemlékezett, a negyvenkettediken, a férfi tökéletesen kedvesnek látszott meg minden, mégis megkönnyebbült, amikor az este véget ért.

Irina újabb gyermekkönyvön dolgozott együtt Jude-dal; az első kötet nyílt manipulatív jellege – à la Imádok takarítani! – legalább annyira vonzotta a szülőket, mint amennyire taszította a gyerekeket, ami garantálta, hogy jól fogyjon. Így hát hamarosan bevetté vált a négyes fogat, és évente többször is – a londoni viszonyokhoz képest gyakran – megismételték. Lawrence életében először kivétel nélkül mindig kész volt ezekre az összejövetelekre, Ramsey-t már a kezdetektől fogva kisajátította magának, és brit kollégái előtt élvezettel dicsekedett a vele való ismeretséggel. Irina mostanra egy hajszálnyival otthonosabban mozgott a sportágban, ám Lawrence enciklopédikus tudásával nem tudta volna felvenni a versenyt, úgyhogy meg sem próbálta. Hallgatólagosan megegyeztek abban, hogy Jude Irina barátja, Ramsey meg Lawrence-é, habár Irina azért azon eltűnődött, hogy nem ő húzta-e a rövidebbet. Jude kissé idegesítő volt.

A vacsora, amely duhaj négyes fogatuk második évét megnyitotta, ismét csak Ramsey születésnapjára esett. A világias nyugati emberek nem kapják készen a szertartásokat. Számukra már zsinórban két egymást követő születésnap is elég ahhoz, hogy szabályos gyakorlattá váljék.

Tisztában lévén vele, hogy a saját születésnapján mindig Ramsey állja a számlát, a negyedik júliuson, 1995-ben Irina ragaszkodott hozzá, hogy ő lássa vendégül a társaságot. Kísérletező hangulatában saját szusi-szasimi tálakat készített, amelyekről azt vette észre, hogy Ramsey gyengéi. A háromfalatnyi tonhalból és egy cakkos szélű műfű lapból álló méregdrága éttermi adagokkal ellentétben az ő borough-i ebédlőasztalukon a kézzel készült tekercsekkel meg norimakival roskadásig megrakott tálaktól a tányérok már el sem fértek. Úgy képzelte volna, hogy olyasvalaki számára, mint Ramsey, mindennapos, hogy körülünnepeljék, és már előre aggódott, hogy tétova behatolása a japán konyhaművészet felségvizeire nem fog tudni versenyre kelni azzal a rafinált koszttal, amihez a férfi hozzászokott. Ehelyett az történt, hogy a férfi annyira elérzékenyült az igyekezetétől, hogy egész este alig tudott megszólalni. Az ember azt hihette volna, hogy még soha, senki nem készített neki vacsorát. Mélységes zavarban volt amiatt, hogy Irina zavarba jött attól, hogy őt zavarba hozta, ami csak tetézte azt a fájdalmas ügyefogyottságot, ami mostanra az egymással való kevés közvetlen érintkezésüket jellemezte, és arra késztette Irinát, hogy hálát adjon a másik kettő lármásan előadott ütköző szerepéért.

Lionel Shriver

Lionel Shriver

Na, és ott volt a tavalyi év. Ő és Jude éktelenül összevesztek, és nem álltak többé szóba egymással; Jude meg Ramsey is éktelenül összevesztek, és nem voltak többé házasok. Habár hét év nem valami sok egy házasság esetében, de azért ennyi is elképesztő számú estét jelentett kettejük számára ugyanabban a szobában, és nyilván csak azért tudtak ilyen hosszú ideig együtt maradni, mert Ramsey az év nagyobbik részében úton volt. Ha Irinán múlik, ezen a ponton talán hagyta volna kimúlni a Ramsey Actonnal való rapszodikus barátságukat. Semmi közös nem volt benne a férfival, ráadásul kényelmetlenül érezte magát vele.

Fordította: Komló Zoltán

Lionel Shriver: Születésnap után
Gabo Könyvkiadó, 2014