Fábri Péter, Kováts Kriszta, Nádasdy Ádám: Budapest Bámészko (részletek)

Posted on 2014. június 9. hétfő Szerző:

0


KovátsK_Budapesti-bámészko-bor180Pál utcai fiú | Nádasdy Ádám

Egy vallomással tartozom: egyszer beleírtam Molnár Ferenc egyik darabjába. Nem sokat, csak kicsit. És nem is beleírtam, hanem csak belefordítottam. Az történt ugyanis, hogy a Játék a kastélyban című da­rabot 2000 tavaszán műsorra tűzte a Katona József Színház, Máté Gábor rendezésében. A munka megkezdése előtt Máté elolvasta az angol változatot is, amelyet nagy sikerrel játszanak szerte a világban, és ott talált kétoldalnyi szöveget, ami nincs benne a magyar eredetiben. Neki viszont megtetszett, ugyanis ez a kis rész az inas, Dvornicsek János (azaz Johann Dwornitschek) újabb beszélgetése a főszereplővel, Turai Sándor színműíróval, s itt Dvornicsek a maga életbölcsességeit fejti ki. Máté szerette volna, ha ez elhangzik az előadásban, ezért megkért, hogy az angol szövegből a kérdéses részt fordítsam vissza magyarra.

Nem is értettem először, hogy mit akar. Molnárt magyarra? Igen, mondta, méghozzá „suba alatt” kellene, hiszen két oldalért nem érdemes jogi lépéseket tenni, a nevemet se fogják feltüntetni – különben is idétlenül nézne ki, hogy „az 5. jelenetben elhangzó 50 sornyi szöveget angolból fordította X. Y.”. Belementem a játék­ba, mert imádom ezt a darabot, kifogyhatatlan örömforrás szá­momra. Még akkor láttam először, amikor Bilicsi Tivadar játszotta Almádyt, az öntelt színészt, akit jól megleckéztetnek, és kacifán­tos francia helységnevek bemagolására kényszerítenek.

Megállapodtunk, hogy diszkréten megcsinálom. Honorárium­ként egy üveg konyakot kaptam, és nem ismertük egymást. Úgy éreztem magam, mint a zugorvos, aki arcplasztikai műtéteket vé­gez maffiózók számára. Máté ideadta az angolt, nekem meg fúrni kezdte az oldalamat, hogy pontosan mi ez. Kiderült, hogy az angol szöveget nem más csinálta, mint P. G. Wodehouse, a híres humorista és színpadi szerző (számos regénye magyarul is megjelent, például a Rengeteg pénz vagy a Forduljon Psmith-hez!). Wodehouse nyilván nem a magyar szövegből dolgozott, miért is tudott volna magyarul, hanem a németből, hiszen a darab német színpadokon is ment. A pesti bemutató 1926-ban volt, Wodehouse verziója már a következő évben, 1927-ben elké­szült. Elég sokat változtatott rajta, a nevek némelyikét érthetőbbre cserélte, például Gál helyett Mansky lett a második színműíró, de Dwornitschek maradt.

Wodehouse új címet is adott: The Play’s The Thing („a darab a dolog”). Igazi telitalálat, ez ugyanis Shakespeare Hamletjének egyik kulcsmondata, amikor Hamlet elhatározza, hogy színdara­bot adat elő a nagybátyja előtt (akire ekkor már gyanakszik), hogy ezzel provokálja s megfigyelje, hogyan reagál a bűnét szín­re vivő jelenetre. Ezt a tervét jelenti be Hamlet a közönségnek e szavakkal: The play’s the thing, wherein I’ll catch the conscience of the King. „A darab az a dolog, amivel megfogom a Király bűntudatát!” És ahogy a Hamletben a színdarab (az Egérfogó) a fordulópont, úgy lesz Molnárnál a Turai által kiagyalt színdarab a döntő mozzanat.

Wodehouse angol szövegét természetesen Molnár látta és jóváhagyta, s így az is Molnár szövegének tekinthető: vagyis én csakugyan Molnárt fordítottam magyarra!

*

Molnár Ferenc

Molnár Ferenc

Pál utcai fiú | Fábri Péter (Zene: Wolf Péter)

New Yorkban egy nagy szállodában
ül egy magányos úr,
aki rég nem járt a Pál utcában,
az óceánon túl.
Monoklin át néz a veszett világba
szegény magányos úr,
visszagondol a Pál utcára
az óceánon túl.
Nemecsek Ernőt, Csónakost
és Bokát idézi fel,
és eszébe jut még Ács Feri,
aztán Veisznél időzik el.
New Yorkban egy nagy szállodában
egy gazdag, magányos úr,
aki rég nem járt a Pál utcában,
az óceánon túl.
Befogadta a híres Broadway,
igazi nagymenő.
De mégis jobb volna otthon Pesten,
várja a Nagymező.
New Yorkból egy nagy szállodából
alig látszik a múlt.
Messziről jött, a Pál utcából
a monoklis, magányos úr.
Kimegy a partra, hajókat nézni,
a szíve sajog belé.
Mennek a hajók, egyre mennek
Európa felé.
Itt senki sem érti a pesti viccet,
ő sem ír új regényt,
itt nem ringatja a lányokat
Liliom, a hintáslegény.
New Yorkban egy nagy szállodában
meghal egy magányos úr.
Molnár Ferenc volt hajdanában,
az óceánon túl.

*

Táncdalfesztivál | Nádasdy Ádám

Bevallom, én fanyalogtam az első Táncdalfesztivál előtt, 1966-ban. Lelkesen követtem a brit popzenét, úgy éreztem, Magyarország annyira le van maradva a világszínvonaltól, olyan mélyen csücsül a romantikus meg népieskedő stílus langyos mocsarában, hogy reménytelen a dolog, nem kell ez a giccsparádé, idős hölgyeknek vagy álmo­dozó titkárnőknek, Sárbogárdi Jolánoknak való (persze ő még ekkor nem létezett). Már a műsor neve is túl szabatos és komoly­kodó volt, a „táncdal” szót nem használta senki a normális világ­ban, olyan volt, mint a „távbeszélő” vagy a „béketábor”. Hogy kulturált szórakozást biztosítson. Érzik a kifejezésnek a kellemet­len, fémes ízét: kulturált szórakozás?

Illésék a hőskorban...

Illésék a hőskorban…

Azért csak megnéztem én is a döntőt. Az I. Táncdalfesztiválon két első díjas volt: Toldy Mária (Más ez a szerelem) és Kovács Kati (Nem leszek a játékszered). Mind a két szám nagyon kon­zervatív stílusú, ugyanakkor meglepően drámai dal volt, majd le­szakadt a plafon a hangerőtől és a nagyzenekari kísérettől. A két énekesnő (nem véletlenül nevezem így őket; azok voltak, tiszta hangú, képzett énekesnők) szépen tette a dolgát. Főleg Kovács Kati volt ínyemre, az ő érdesebb hangja közelebb állt ahhoz, amit akkor „tánczenének” gondoltam, a tizenkilenc éves angol­ szakos fejemmel. (Közben egy alig ismert beategyüttesben zon­goráztam és énekeltem.) Második díjat négyen kaptak, ebből három számomra – akkor is és azóta is – teljesen érdektelen: Koós János, Tárkányi Tamara és Zalatnay Sarolta, ám a negyedik az Illés volt, Még fáj minden csók. Szörényi Levente megjelenése, éneklése, a szám szövegében folyton ismétlődő „Fáj, fáj, fáj” iga­zán jó volt. És bár csak második díjat kapott a szám, a legtöbbet erről beszéltek, a fél ország azon röhögött és gúnyolódott, hogy a csúnya fiú talán rajzszögbe ült, a másik fele viszont lelkesen ünnepelt: íme, mégse vagyunk annyira lemaradva.

A II. Táncdalfesztiválon, ’67-ben Illésék nem indulhattak, mert valami rossz fát tettek a tűzre (talán Angliában nyilatkoztak illetle­nül). Ekkor robbant be Szécsi Pál, a Csak egy tánc volttal. Szécsi pontosan azt képviselte, amitől fanyalogtam: édeskés volt, behí­zelgő, szép hangú (a szép hangot a magamfajta srác már vércikinek érezte, a lelkünket az Animals vagy Janis Joplin rekedt károgása érintette meg), de azt meg kell adni, hogy Szécsi Pál hibátlanul hozta azt, amit hozott. Akinek ez kell, hát tessék. Szép volt és sármos, ami a progresszív könnyűzenében már nem volt divat, ott Mick Jagger vagy Adriano Celentano rút pofája volt a szépségideál, nem a marcipánból készült Szécsi Pál. Még hét évet élt szegény, sok felvételt csinált, és szinte mind sláger lett. Tudta a dolgát.

Az igazi, a nagy Táncdalfesztivál a III. volt, az Illésék menny­bemenetelével: Amikor én még kissrác voltam. Furcsa, keleties, bal­káni hangzatok. Ők kapták a fődíjat, és még másik ötöt is taroltak. A döntő 1968. augusztus 18-án volt. Úgy éreztük, minden a helyére került. Végre büszkék lehettünk a hazánkra. Két napig tartott a büsz­keség, harmadnapra rá jött Csehszlovákia megszállása.

Fábri Péter, Kováts Kriszta, Nádasdy Ádám: Budapest Bámészko
Kossuth Kiadó, 2014
CD melléklettel