Legyőzhető | Jonathan Franzen: Javítások

Posted on 2014. április 15. kedd Szerző:

0


Franzen_Javítások-borVámos Miklós | 

Érdekes módon Amerikában (Egyesült Államok) nem hátrány az idegen hangzású név azoknak, akik sikeres írói (művészi) karrierre vágynak. Íme a legújabb példa, mára kiszemelt szerzőnk így mutatkozhat be: Nevem Franzen, Jonathan Franzen. Németesen csöng a családi, biblikusan a keresztnév. A fotóról introvertált, szem­üveges könyvmoly néz ránk, akkor is, ha a Times vagy a Guardian címlapjáról teszi ezt.

Franzen az elmúlt években nemcsak a legtekintélyesebb regényírók közé emelkedett, de kútfőként és hírességként is befutott, imádják idézni a gondolatait. Ebben nagy segítség, hogy interjúkban szereti kiskátészerűen summázni őket. Vegyük most szemügyre a legfontosabb alapszabályokat, melyeket elsősorban fiatalabb írótársaknak ajánl.

* Az olvasó nem ellenfél, s nem közönség, hanem barát.
* Olyan szépirodalmat, amely nem a szerző személyes kalandozása a rémületbe vagy az ismeretlenbe, kizárólag jó pénzért szabad írni.
* Egyes szám harmadik személyben írj, azon ritka kivételektől eltekintve, amikor egy első személyű hang ellenállhatatlanul tukmálja magát rád.
* Minél több az önéletrajzi elem a könyvedben, annál több az írói kitalálnivalód.
* Az érdekes szavak (igék) prózában ritkán érdekesek.

Én kilenc évvel vagyok idősebb nála, de osztom a nézeteit. Egyetlen súlyos megállapítását azonban kicsit sem:

* Kétséges, hogy olyasvalaki, aki internetkapcsolattal rendelkezik, jó szépirodalmat hozhat létre.

Ezt marhaságnak találom. Mindazonáltal kétségtelen: ha regényt akarsz írni, először menj a könyvtárba. Másodszor menj saját magadba, életedbe, emlékeidbe, tapasztalataidba. Franzen pontosan ezt teszi, néhány vastag könyvvel ügyesen átrendezte mindazt, amit rövidítésképpen amerikai regénynek, sőt amerikai családregénynek nevezünk. Örvendetes, hogy legfontosabb munkái a mi nyelvünkön is hozzáférhetőek. Nekem leginkább a Javítások tetszett. Ámbár a cím kissé suta, hiába szó szerinti fordítás (angolul: Corrections), vagy talán éppen azért. Amíg valaki elő nem áll jobb ötlettel, én arra szavaznék: Átírások. Mert éppen erről van szó. Egy családot vehetünk szemügyre, sorsuk különböző fázisaiban, s amit róluk fokozatosan megtudunk, azt nemcsak ők rajzolják át újra és újra, hanem mi is, függően attól, hogy éppen kinek a szemszögével azonosulunk. Nyelvembe harapva igyekszem, hogy ne mondjak semmit a cselekményről, az úgynevezett sztoriról, két okból. Egyrészt botorság volna elrontanom az olvasók örömét, másrészt nyomatékosan hangsúlyozom, hogy ebben a hatalmas regényben (630 oldal) a konkrét történet a legkevésbé fontos.

Amerikában hagyomány, hogy minden nemzedék azt várja a kiemelkedő íróitól: valamelyikük alkossa meg „a nagy amerikai regényt”, mely tökéletesen kifejezi a se vége-se hossza ország aktuális állapotát, hogy ne mondjam, lényegét. Ilyen alapon valóban összeírható az ebből a szempontból korszakos USA-regények listája, a huszadik században például A nagy Gatsby-től (Fitzgerald) az Akiért a harang szólig (Hemingway), az U.S.A.-tól (dos Passos) a Zabhegyezőig (Salinger). Talán odáig is elmehetnék, hogy mindezek általában egy rövid, a sajtóban jól emlegethető jelszóval összegezhetők, amit régebbi időkben talán mondanivalónak hívtak. A huszadik század amerikai nagyepika összességében ezzel a lózunggal fejezhető ki: Az embert meg lehet semmisíteni, de nem lehet legyőzni. Természetesen az AMERIKAI emberről van szó, a többiek másik majomtól származnak, gondolták (-ják?) ők ott az Óperenciás tengeren is túl. A híres kijelentés Hemingway egy kisregényéből (Az öreg halász és a tenger) származik. Ezt az attitűdöt fejezte ki az USA szinte valamennyi regényhőse, nagyjából Vonnegut és Pynchon megjelenéséig. Utóbbiak azonban irodalmi forradalmárok, így az ottani kánon szempontjából nem számítanak.

Jonathan Franzen a regényszerkesztést állítja a feje tetejére, lényegében file-okat nyit ki, látszólag rendszertelenül, előbb-utóbb azonban mindegyiket alaposan körbejárja, s végül egyiket sem felejti el bezárni. Családokat ábrázol, melyek ugyanannyira elcseszettek, akár a civilizáltnak gondolt világ (voltaképp Európa) famíliái. Ha Franzen vezérmotívumát keressük, ajánlok a Javításokból három megfontolandó részletet.

1. „Én most már csak a legfontosabb akarom. Ha azt nem lehet, akkor inkább nem kell semmi.” Enid fakad ki így, a sokat próbált, sokszor próbára tett családanya.

2. „Még én vagyok a legkevésbé szerencsétlen ennél az asztalnál.” Chip, Enid fekete bárány jellegű felnőtt fia érzi ezt a családi vacsoránál.

3. „Hetvenöt éves volt, és úgy gondolta, ideje, hogy változtasson az életén.” Ismét Enidről van szó, s ez a könyv záró mondata.

Íme, a huszonegyedik század legelején (a Javítások 2001-ben jelent meg) a nagy amerikai regény hősei immár nem a győztesek, hanem a vesztesek. Legyőzhetők, s megsemmisíthetők. Mintha a kelet-európai borúlátást vette volna át Franzen, s ugyanez jellemzi több kor- és vetélytársa prózavilágát Kanada északi fjordjaitól Florida tengerbe nyúló csücskéig. Ha elhisszük, hogy a nagy próza mindig a tipikus életek sommázata, csodálkozhatunk, úgy látszik, az észak-amerikaiak elherdálták azt az egyetemes önbizalmat és derűt, amit a polgárháborús időktől fogva adtak tovább az ősatyák a leszármazottaiknak. Mintha immár a derék amerikaiak sem bíznának egymásban, családtagjaikban, kormányaikban, vállalatvezéreikben, bankáraikban. Ez pedig drámai változás, és igazán elszomorító.

Legyen szabad emlékeztetnem kortársaimat: mennyit vágyakoztunk az USÁba azokban az évtizedekben, amikor csak a kiválasztottak léphették át a mi kis országunk határait, bentről kifelé. Hányszor hangzott el értelmiségi körökben: Istenem, ha én amerikainak születhettem volna! Most pedig itt állunk, kezünkben Franzen súlyos könyveivel, s már csak azt a kérdést tehetjük föl, hogy: és mi, szegény belgák, hova menjünk? Az az USA, amelyet Franzen ábrázol, gyötrelmes helyszíne a családnak, durva akadálypálya az alkotókedvű szellemnek, veszélyes aknamező az érvényesülni kívánó állampolgárnak, a happy endingre vágyó szerelmesnek, barátnak, házas- és munkatársnak.

Ha más nem, a káröröm okvetlenül boldoggá tesz a Franzen regények elolvasásakor. Az a fölemelő érzés sem kutya, hogy kivételesen nagyszabású epikai művet ismerhettünk meg. Ajánlom becses figyelmükbe.

A Figyelő 2014/11. számának Olvasni arany rovatában megjelent írás szerkesz­tett változata.

Jonathan Franzen

Jonathan Franzen

Jonathan Franzen: Javítások
Európa Könyvkiadó, 2012
630 oldal, teljes bolti ár 4500 Ft

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Jonathan Franzen a kortárs amerikai irodalom egyik legnagyobb sztárja és fenegyereke, az író, aki kikosarazta Oprah Winfreyt, amikor az szerette volna meghívni országos nézettségű Könyv­klubjába, és aki még képregényekben és a Simpson család egyik epizódjában is szerepel. Ellent­mondásos, tőrőlmetszett értelmiségi figura – az a fajta, aki nem húzódik vissza elefántcsonttornyába, hanem érzékenyen reagál korának jelenségeire, és a nagy társadalmi, globális mozgásokat nemcsak elméleti össze­függé­seikben látja, de regényíróként beépíti szereplőinek legapróbb rezdüléseibe is.

2001-ben megjelent regénye, a Javítások, Franzen eddigi legsikeresebb és a kritika által is legméltatottabb műve. Akárcsak az Európa Könyvkiadónál korábban megjelent Szabadság, ez is családregény – az amerikai módra szétszóródott, diszfunkcionális Lambert család regénye, amelynek tagjai különféle életstratégiákkal kísérleteznek és élethazugságokkal küszködnek; különféle módszerekkel próbálkoznak életük – és úgy általában a dolgok – megjavítására. A regény egyik középponti szála Enid Lambert küzdelme, hogy – csellel, könyörgéssel vagy zsarolással – elérje, hogy a család még egyszer, utoljára összegyűljön a szülői házban karácsonyozni. Még egyszer, utoljára, mielőtt férje, a Parkinson-kóros Alfred elveszíti kommunikációképessége maradékát. A gyerekek – a nős férfiakhoz és feleségeikhez vonzódó sztárszakács Denise, az előítéletekkel és depresszióval küzdő családapa, Gary és a család fekete báránya, a reménybeli forgatókönyvíró Chip – különféle viszontagságok után végül meg is jelennek a közép-nyugati kisvárosban, St. Jude-ban, hogy a sok hazudozás és menekülés után immár összezárva, egymás szemének tükrében egy-egy pillanatra felvillantsák igazi arcukat.