Átlagemberből bármi lehet | Gitta Sereny: A sötétség felé

Posted on 2014. március 14. péntek Szerző:

0


SerenyG_A-sötétség-felé-bor180Bodó Viktória Booklány |

Mindannyian emberek vagyunk. Ez nem felmentés, puszta tény. Olykor rettenetes tény, de előbb-utóbb mindannyiunknak rá kell ébrednünk, hogy a romantikus, felemelő ábránd az ember alapvető jóságáról nem más, mint költői túlzás, a kiválasztott kevesek tulajdonsága. Az ember alapvetően önző, gyakran aljas, félelemből vagy érdekből pedig mindig könnyebb becsuknia a szemét, mint felemelnie a szavát.

Nagy tömegben pedig még hatványozottabban érvényesül jellemének ez az oldala. Emiatt olyan különleges a valódi hősiesség, annyira ritka és felemelő dolog igaz emberrel találkozni. S pont ezért olyan könnyű azonosulni velük, a kevesekkel. Tudjuk, hogy mi soha nem tennénk valódi gonoszságot, legyenek is akármilyenek a körülmények, mi nem tudnánk ártani.

Azonban minden népirtásban javarészt az átlagemberek vettek részt. Olyanok, mint te, Olvasó vagy én. Ruandában egymás mellett élő emberek kaszabolták le a tulajdon kezükkel egymást, majd a túlélők és a gyilkosok a vészterhes napok után továbbra is egymás mellett élnek, egymás szemébe néznek. Átlagos emberek, akiket tönkretettek a körülmények és a felhasználtak a haszonlesők. Ide kell citálnom a híres Milgram-kísérletet, mely bebizonyította, hogy átlagos emberek 70%-a (!) minden további nélkül halálos áramütést mérne embertársára büntetésből, ha valaki biztosítja arról, hogy a felelősséget más viseli, s ő csak „utasítást hajt végre”. Ugyanezen embereknek csak 2,5%-a cselekedne ugyanígy, ha a felelősséget ő viseli.

A Zimbardo-féle börtönkísérlet még borzasztóbb képet fest az ember valódi jelleméről: 24, véletlenszerűen kiválasztott, önként jelentkező egyetemistát kértek megy egy kéthetes börtönszimulációra: közülük kerültek ki a rabok és a börtönőrök is. A kísérletet hat (figyelem: 6!) nap után le kellett állítani, mert a helyzet tarthatatlanná vált és kísérlet résztvevői veszélyeztették egymás testi és lelki épségét, eluralkodott a szadizmus és a másik oldalon komoly pszichés zavarok és a teljes alávetettség jelentkezett, némi lázadással vegyítve. Pedig tudták, hogy minden szereplő ugyanolyan egyetemista, mint ők maguk, s azt is, hogy önkéntes játékban vesznek részt. Maga a kísérlet vezetője is, aki a „börtönigazgató” szerepét töltötte be, saját bevallása alapján sem volt képes puszta megfigyelőként viselkedni, s magán is érzékelte a viselkedésbeli torzulásokat.

Hogy jön mindez ehhez a könyvhöz? Talán úgy, hogy (soha, egyetlen percre sem relativizálva egyetlen gonosz rezsim egyetlen rémtettét sem) Gitta Sereny döbbentett rá arra, hogy ezek az emberek csak egyek voltak közülünk. Strangl, a treblinkai haláltábor parancsnoka csak egy ember volt a sok közül, aki mégis, minden további nélkül részt vett a haláltábor működtetésében, hatékonyabbá tételében, előtte pedig a fogyatékkal élők lemészárlásában az „eutanáziaprogram” keretében. Ennek az embernek családja volt, gondolatai, érzései, nem volt jobb vagy rosszabb, mint más az átlagból. Csak nem volt elég jó ahhoz, hogy átlagon felüli legyen, és ne kövesse el mindezeket. Nem volt eléggé jó ember, csak ember volt. Ahogy ezt az elképesztő alapossággal feldolgozott könyvet olvastam, egyszerre értettem és nem értettem ezt. Értettem, hogy milyen körülmények, jellemtulajdonságok, politikai irányvonalak, történelmi események, pszichikai tények vezettek mindehhez, de nem értettem azt, hogy hogyan volt képes minderre egy emberi lény. Egyúttal el is borzadtam a gondolat súlyától. Mindig helyesen cselekedni a körülmények dacára, felülemelkedni mindenen, ami körülvesz minket, a kiválasztottak ajándéka és terhe. Előre pedig nem tudható, hogy ki tartozik közéjük, ki az, aki az egyetemes jó erkölcs nevében választani képes.

Kellő távolságtartással boncolgatja a szerző a Vatikán szerepét a II. világháborúban, amikor XII. Pius pápa, ahogy az köztudott, nem emelte fel a szavát a genocídium ellen, valamint a háború után, a menekülő SS tiszteknek nyújtott egyházi segítség kérdésére is kitér. Kik, miért, milyen motivációk és tudás birtokában cselekedtek vagy nem cselekedtek úgy, ahogyan az végül lezajlott. Mivel a vonatkozó vatikáni iratok nem kutathatók, rengeteg a megválaszolatlan kérdés e témában is.

A nagy történelmi tragédiákról csak ilyen könyveket lenne szabad írni, elolvasni annál inkább. Ez az, ami gondolatokat ébreszt, mert nem erőlteti a hatást, csak feltárja a tényeket, körüljár minden lehetséges szálat, és a következtetések levonását meghagyja az olvasónak. Hasznosabb és értelmesebb, mint olcsó hatásvadászat érdekében nevetséges túlzásokba esni könyvekben és filmekben, ráadásul ez ártalmas is. Árt a hitelességnek és az elpusztítottak emlékének, nem beszélve a megismerés fontosságáról.

Gitta Sereny könyve kiváló, súlyos, felkavaró és gondolatébresztő munka, ami kíméletlen tükröt tart olvasója elé.

Az írás teljes terjedelemben elolvasható a Booklány szereti… oldalon

Sereny Gitta SerenyGitta Sereny: A sötétség felé. Az eutanáziától a tömeggyilkosságig
Fordító: Lázár Júlia
Park Könyvkiadó, 2013
528 oldal, teljes bolti ár 4500 Ft
ISBN 978 963 355 0090

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Gitta Sereny mára klasszikusnak számító művében a treblinkai haláltábor parancsnokának, Franz Stanglnak a Harmadik Birodalomban befutott pályáját vázolja fel, és vizsgálja a jellemét formáló hatásokat. A haláltáborok parancsnokai közül Stangl volt az egyetlen, akit felelősségre vontak: a düsseldorfi bíróság 1970-ben bűnrészesnek találta legalább 900.000 ember halálában, és életfogytiglani börtönre ítélte. Sereny heteken át beszélgetett vele a börtönben, az összesen több mint 70 órás interjúból született ez a könyv.

A szerző elsődleges célja nem az elborzasztás. Azt kutatja, hogy milyen módon alakítja az egyén személyisége a politikát, illetve torzíthatja a politika a személyiséget. Kíméletlenül rámutat: az egyén erkölcsi erejének vagy bátorságának hiánya, illetve elfojtása tragikus következményekkel jár a nemzetek jövőjére és az emberi sorsra nézve.

Gitta Sereny (1921–2012) magyar-osztrák származású újságíró, író. Érdeklődése középpontjában a Harmadik Birodalom és a problémás gyermeksorsok állnak. Fő művei: a kiskorú gyermekgyilkosról szóló The Case of Mary Bell (Mary Bell esete, 1972), a Hitler főépítészéről írott Albert Speer küzdelme az igazsággal (1995) és az önéletrajzi jellegű The German Trauma, 1938–2001 (A német trauma, 1938–2001).