Gitta Sereny: A sötétség felé (részlet)

| 1 |

1971. április 2-án találkoztam először Franz Stangllal, abban az apró helyiségben, melyben rendesen a düsseldorfi börtönt felkereső jogászok várakoztak vagy pihentek. A helyiség pont akkora volt, mint a börtön új szárnyának cellái, egy ilyen cellában raboskodott Stangl is. Az ablak rácsos, a sivár, kövezett börtönudvarra néz, és a berendezés is ugyanabból a néhány elengedhetetlen, világos színű fenyőbútorból áll. Személytelen, semleges terület: itt semmi nem gyönyörködteti a szemet vagy szolgál tanulságul, de nem is vonja el a figyelmet vagy a tekintetet, ideális helyszín tehát egy különleges emberrel eltöltött különleges hetven órához.

Amikor 1970. december 22-én a düsseldorfi bíróság életfogytiglani börtönre ítélte Stanglt, mert treblinkai táborparancsnoki megbízatásánál fogva őt is felelősnek találták 900 000 ember meggyilkolásáért, az elfogatásában szerepet játszó „nácivadász” Simon Wiesenthal azt mondta: a német bíróság Stanglra vonatkozó ítélete legalább olyan fontos, mint az izraeli bíróságé az Adolf Eichmann elleni perben. „A Stangl-ügy lett Nyugat-Németországban a század legfontosabb bűnügye – mondta. – Ha egész életemben nem értem volna el semmi mást ennek a gonosz embernek az elfogásán kívül, már nem éltem hiába.”

Nehéz volt a fenti leírást összeegyeztetni azzal a csendes és udvarias férfival, akit aznap reggel a börtönparancsnok bemutatott nekem.

A 63 éves Stangl magas volt és jó felépítésű, gyérülő haja őszült, arcát mély ráncok szántották, a szeme körül vörös karikák. Szürke flanelnadrágot, fehér inget, nyakkendőt és elegáns, szürke szvettert viselt. Találkozásunkkor már négy éve és két hete ült börtönben, végig magánzárkában. A tárgyalást három éven át készítették elő, ezalatt nem egy korábbi alárendeltjét tartották fogva ugyanebben a börtönben, és a legszigorúbb óvintézkedésekkel akadályozták meg, hogy érintkezhessenek egymással. Amikor ezeket az embereket büntetésük kiszabása után valamelyik büntetőintézetbe szállították, ő akkor is ott maradt kétszer négyméteres cellájában, mert néhány fiatal fogoly halkan, de életveszélyesen megfenyegette. Találkozásunk előtt mindössze néhány nappal, elhatalmasodó depressziójára tekintettel, a börtönhatóság megengedte neki, hogy mindennap mozoghasson a börtönudvaron, és kapcsolatba léphessen néhány kiválasztott fogollyal. „Most sem nagyon beszél senkivel – mondta nekem később az egyik tiszt. – Magának való ember.” Napja nagy részében olvasott vagy rádiót hallgatott a cellájában, a holmiját mértani rendben helyezte el maga körül.

Alapvetően ülő életmódja ellenére is izmosnak látszott, egyenes tartásúnak, és minden jel szerint lazának és kiegyensúlyozottnak.

Kezet ráztak, majd fejet hajtottak egymásnak a börtönparancsnokkal, Eberhard Miesszel, a korábbi ügyvéddel. Amikor nekem bemutatták, Stangl ismét fejet hajtott – mindkét esetben udvarias gesztust tett, sem alávetettség, sem tisztelet nem volt a mozdulatában. Mies úr az egészségéről érdeklődött. Stangl a maga osztrák vidéki iskolákban tanított, félhivatalos, lágy németségével, halk társalgási stílusban azt felelte, jobban van.

– Jelentkeztem a sakk-klubba – mondta –, és azt hiszem, tanulni is fogok, ha majd húsvét után megint lehet. Talán irodalmat, az érdekes. Ugye hetente kétszer lesz?

Meglepően hangzott, mintha egyenlő felek beszélgetnének egymás közt. Stangl egyáltalán nem hasonlított arra a „kis emberre”, akinek ábrázolták; imponáló, domináns személyiség nyugtalanító benyomását keltette, aki tökéletesen ura magának és a környezetének.

Ezt a hatást egy bizonyos pontig sikerült is fenntartania, bár láthatóan egész délelőtt zavarta közelgő beszélgetéseink tudata. Mihelyt kettesben maradtunk, azonnal a tárgyalása során ellene felhozott vádak cáfolatába fogott. Az érvek, a megfogalmazás, maguk a szavak bántóan ismerősen csengtek; ugyanezt hallottuk nemegyszer a náci bűntettekkel vádolt emberek tárgyalásán, így az övén is: nem csinált semmi rosszat, a felettesei parancsoltak, ő csak engedelmeskedett, egyetlen emberi lényt sem bántott. Ami történt, a háború tragédiája, és bármilyen szomorú, háborús tragédiák mindig történnek.

– Gondoljon Katyńra – mondta –, vagy Drezdára, Hirosimára, most éppen Vietnamra!

Sajnálja, mondta, igenis sajnálja azt a fiatal amerikai hadnagyot, aki hozzá hasonlóan csak parancsnak engedelmeskedett Mỹ Laiban, most mégis ő a bűnbak. Hallgattam őt egész délelőtt, szinte közbeszólás nélkül. Az ügye akkor került a fellebbviteli bíróság elé, és nyilván azt tanácsolták neki, vagy arra jutott magától, hogy ezeket az „interjúkat” fölhasználhatja – sőt talán eleve arra szolgálnak –, hogy még egyszer megfogalmazhassa a maga ügyét abban a stílusban, ahogyan a hozzá hasonló emberek mindig is tették. A precedenst erre még Nürnbergben teremtették meg, ahol a védelem érvei néhány vádlott esetében elég közel jártak valamiféle igazsághoz, és ezzel legalább apró kételyt hintettek el az elkövetett bűn minőségével kapcsolatban. Jobb híján alkalmazták és alkalmazzák ezt a technikát azóta is – helyzetüktől és múltbeli cselekedeteiktől függetlenül – mindazok, aki követték a vádlottak útját a vádlottak padjáig. Én viszont nem akartam semmilyen hitvitát.

Mielőtt elérkezett volna az ebédidő – megtudtam, hogy annyi időt kell hagynom az étkezésére és a pihenésére, amennyit csak akar –, közöltem vele: most, hogy két és fél órája hallgatom, elérkezettnek látom az időt, hogy eláruljam, miért is jöttem.

Így lesz ideje gondolkozni rajta, és ebéd után tudathatja velem, akarja-e az adott feltételekkel folytatni. Azt mondtam, betéve tudom már, amit aznap délelőtt nekem elmesélt, sokan, sokszor elmondták ugyanezt. Nem kívánok vitatkozni arról, helytállónak tartom-e, nem látom értelmét. Én egészen másért jöttem: azt szeretném, ha tényleg beszélgetne velem. Elmondaná, milyen gyerek volt, aztán milyen fiú, fiatalember, majd férfi. Mesélhetne az apjáról, anyjáról, a barátairól, a feleségéről és a gyerekeiről. Nem arról, hogy mit tett vagy nem tett, hanem arról, hogy mit szeretett vagy gyűlölt, és mit gondol életének azokról az eseményeiről, melyek oda juttatták, hogy most itt ül. Ha ezt nem akarja, hanem a délelőtti kiselőadás formájában folytatja, akkor meghallgatom délután is, aztán visszautazom Angliába, írok valami szösszenetnyit az interjúról, és azzal vége. Ha végiggondolja, és úgy dönt, hogy segít nekem leásni a múltba (a saját múltjába, hiszen benne és vele történtek olyan dolgok, melyek feltehetőleg soha senki mással nem), akkor együtt rábukkanhatunk az igazság egy szeletére; az igazság egy szelete pedig segíthet megérteni eddig érthetetlen dolgokat. Ha ez megoldható, akkor addig maradok Düsseldorfban, ameddig ő akarja; napokig vagy akár hetekig. Azt is elmondtam, hogy jobb, ha az elejétől tudja: iszonyodom mindattól, amit a nácik képviseltek és véghezvittek, de megígérem, hogy pontosan azt írom le, amit mond, akármi legyen is az, és megpróbálom – a saját érzéseim ellenére is – előítélet nélkül kezelni.

Amikor elhallgattam, nem szólt semmit, csak bólintott. Egy perccel később az őr visszakísérte a cellájába, és ő mindössze egy formális főhajtással búcsúzott. Egyáltalán nem tudhattam, látom-e még.

Aznap én is a kantinban ebédeltem, és beszélgettem a börtönszemélyzet néhány tagjával. Azonnal kiderült, hogy kedvelték Stanglt.

– Bár ilyenek lennének mind! – mondták. – A napjaink egyből kellemesebben telnének.

Az egyikük pontosan úgy fejezte ki magát: „ilyenek, mint Herr Stangl”. Erre a „Herr”-re megjegyzést tettem az egyik idősebb őrnek, mire vállat vont, és azt felelte:

– Most így kell őket szólítanunk. „Herr”-nek.

A nyugatnémet börtönök személyzete jól képzett emberekből áll (többek között 200 órás pszichológiai képzést is kapnak); a tisztek, akikkel aznap vagy a rá következő hetekben beszéltem, értelmes, jószívű emberek voltak, akiket őszintén érdekelt, milyen eredményre vezetnek a Stangllal folytatott beszélgetéseim. Szabadon beszámoltak róla, milyen bonyolult konfliktusokat okoz számukra a férfi jelenléte a börtönben. Sokan kétségbe vonták itt is, mint egész Németországban, hogy szükség van-e annyi évvel az események után a perek folytatására, és néhányan ugyanazokkal az agyonkoptatott érvekkel álltak elő: egyrészt Németországban senki nem tudott a szörnyűségekről, másrészt aki soha nem élt diktatúrában, az nem értheti a történteket, és nem is mondhat ítéletet felettük. Ugyanakkor szinte mindannyian – bár voltak kivételek – nem túl boldogan, de egyetértettek abban, hogy amíg egyetlen ember is életben van a rémtettek elkövetői közül, addig erkölcstelenség tétlenül várakozni is. Az egyik férfi, akivel beszéltem aznap, alig múlt huszonnégy, még meg sem született, amikor Treblinka már létezett

– Stangl – mondta elgondolkodva – olyan, mint egy ember… Ugye érti, mire gondolok? Értelmes emberi lény, nem egy vadállat, mint Franz.

(Kurt Franz, egykori szakács, Stangl hírhedten kegyetlen segédtisztje, aki főnöke felmentése után rövid ideig vezette, majd eltüntette a föld színéről a treblinkai tábort, jelenleg Nyugat-Németországban tölti életfogytiglani büntetését. [Egészségi állapotára való tekintettel 1993-ban szabadult. 1998-ban hunyt el Wuppertalban. – A szerk.]

– Talán – folytatta – valaki közülük végre veszi a bátorságot, és megmagyarázza az én generációmnak, hogy egy gondolkodó és érző emberi lény miként lehetett képes… nem is „megtenni”, amit – hiszen nem a mi dolgunk megítélni, hogy „bűnös-e valaki az ellene felhozott vádban” vagy sem –, de végignézni, ami történt, és utána élni tovább.

Stangl megfoghatatlanul más embernek látszott, amikor délután kettőkor visszavezették a második emeleti kis szobába. Levette a nyakkendőjét, kigombolta az inge felső gombját – még így is jól nézett ki, tehát nem a külsőségek okozták a változást. Éppen olyan frissen borotváltnak tűnt, mint reggel – talán újra meg is borotválkozott –, de valahogy mégsem hatott frissnek, a bőre sem olyan feszesnek és fiatalosnak, mint korábban. Már elsőre is meglepett nagy, vörös keze, annyira nem illett sem a külsejéhez, sem a megnyilvánulásaihoz, most mégis azt gondoltam, ez is ő, ez is lényének része.

– Gondolkodtam azon, amit mondott – közölte azon nyomban, de a hangja kissé bizonytalanul csengett. – Eleinte nem értettem… nem értettem, mit akar tőlem. Azt hiszem, most már értem… és én is akarom. Legalábbis megpróbálom…

Fordította: Lázár Júlia

Gitta Sereny: A sötétség felé. Az eutanáziától a tömeggyilkosságig
Park Könyvkiadó, 2013

• Recenziónk: Átlagemberből bármi lehet