Ferdinand von Schirach: Collini nem beszél (részlet)

Posted on 2014. február 27. csütörtök Szerző:

0


Schirach_Collini-bor180| 1 |

Később mind ugyanúgy fognak emlékezni, a szobapincér, a két idősebb hölgy a liftből, a házaspár a negyedik emeleti folyosóról. Azt mondják majd el, hogy a férfi valóságos óriás volt, és mind szagról beszélnek. Izzadságszagról.

Collini felment a negyedikre, követte a szobaszámokat. Négyszázas, „Brandenburg lakosztály”. Bekopogott.

– Igen?

Az ajtóban álló férfi nyolcvanöt éves volt, de jóval fiatalabbnak tűnt. Collini nem erre számított, és izzadság folyt végig a hátán.

– Jó napot! Collini, Corriere della Sera.

Homályosan beszélt, és magában azt találgatta, kér-e majd tőle igazolványt a férfi.

– Igen, örvendek. Parancsoljon, fáradjon be! Az lesz a legjobb, ha itt készíti el az interjút.

A férfi kezet nyújtott. Collini elhúzódott előle, nem akarta megérinteni. Még nem.

– Izzadt vagyok – mondta.

Bosszantotta, hogy ezt mondta. Idétlenül hangzott. Ilyesmit senki sem mond, gondolta.

– Igen, valóban nagyon fülledt időnk van. Alighanem mindjárt esni fog – mondta az öregember kedvesen, noha ez itt nem volt igaz.

A helyiségek hűvösek voltak, a légkondicionálót alig lehetett hallani. Bementek a szobába. Homokszínű szőnyeg, sötét fából készült, nagy ablakok, minden drága és időtálló. Az ablakból Collini a Brandenburgi kapura látott rá. Furcsán közelinek érezte.

*

Húsz perccel később az öregember halott volt. Négy lövedék fúródott a tarkójába, az egyik az agyba hatolt, de átment a fejen, és a fél arcát leszakította. A homokszínű szőnyeg felszívta a vért, a sötét folt lassanként egyre nagyobb lett.

Collini letette a pisztolyt az asztalra. A földön fekvő férfi mellé állt, és a kézfej öregkori foltjaira meredt. Cipőjével megfordította a halottat. Sarkát hevesen az arcába nyomta, lenézett rá, aztán megint rátaposott. Nem tudta abbahagyni, egyre csak taposta, vér és agyvelő fröccsent a nadrágszárára, a szőnyegre, az ágykeretre. A törvényszéki orvos később nem tudta megállapítani a rúgások számát, az ütések erejétől arc-, állkapocs-, orr- és koponyacsontok törtek össze.

Collini csak akkor hagyta abba, amikor leszakadt a cipősarka. Leült az ágyra, arcán izzadság folyt végig. Szívverése csak lassan nyugodott meg. Várt, amíg megint egyenletes lett a légzése. Akkor felállt, keresztet vetett, elhagyta a szobát, és lifttel lement a földszintre. Sántított, mert elvesztette a cipője sarkát, a kiálló szögek hangosan karistolták a márványpadlót.

A szálloda előcsarnokában szólt a pult mögött álló fiatal nőnek, hogy hívjon rendőrt. A nő gesztikulálva kérdéseket tett fel. Collini csak annyit mondott: négyszázas szoba, a férfi halott. Mellette, az előcsarnok elektronikus tábláján ez állt: 2001. május 23., 20 óra, Spree-terem: Német Gépipari Szövetség.

Leült az előcsarnok egyik kék kanapéjára. Egy pincér megkérdezte, hozhat-e neki valamit.

Collini nem válaszolt. A földre meredt. Cipője nyomait követni lehetett a földszint márványpadlóján, a liftben, egészen fel a lakosztályig. Collini várta, hogy őrizetbe vegyék. Egész életében várt, és mindig néma maradt.

| 2 |

A telefon kijelzőjén a büntetőbíróság egyik száma jelent meg.

– Védőügyvédek sürgősségi szolgálata, Caspar Leinen ügyvéd.

– Tiergarteni kerületi bíróság, Köhler. Vizsgálóbíró vagyok. Van nálunk egy gyanúsított, akinek nincs védője. Az ügyészség letartóztatási parancsot kér ellene emberölés miatt. Mennyi időre van szüksége, hogy beérjen a bíróságra?

– Úgy huszonöt percre.

– Jól van. Negyven perc múlva elővezettem a gyanúsítottat. Jelentkezzen a 212-es szobában!

Caspar Leinen letette a telefont. Sok fiatal ügyvédhez hasonlóan bejegyeztette magát a védőügyvédek egyesülete sürgősségi szolgálatának névjegyzékébe. Hétvégeken az ügyvédek mobiltelefont kaptak, és készenlétben kellett állniuk. A telefonszámuk a rendőrségnél, az ügyészségeknél és bíróknál volt megadva. Ha valakit őrizetbe vettek, és ügyvédet kért, a hatóságok őket hívhatták fel. Fiatal ügyvédek így jutottak első megbízásaikhoz.

Leinen negyvenkét napja volt ügyvéd. Miután letette második államvizsgáját, egy évig csak élte világát, Afrikában és Európában utazgatott, többnyire azoknál a barátainál szállt meg, akikkel egykor egy internátusban lakott. A házuk kapuja mellett néhány napja tábla függött: Caspar Leinen ügyvéd. Ezt így kissé hivalkodónak találta, de azért tetszett neki.

Ügyvédi irodája – két szoba – a Kurfürstendamm egyik mellékutcájának udvari épületében működött. Lift ugyan nem volt, és az ügyfeleknek szűk lépcsőházban kellett felmenniük, de Leinen a maga ura lehetett, és csak magának tartozott felelősséggel.

Vasárnap délelőtt volt, és órák óta az irodában rendezkedett. Mindenütt nyitott kartondobozok álltak, a vendégszékek egy bolhapiacról származtak, a fém irattartó szekrény teljesen üres volt. Az íróasztalt az apjától kapta ajándékba.

A bíró telefonhívása után keresni kezdte a zakóját. Egy könyvkupac alatt találta meg. Új talárját leakasztotta az ablakkilincsről, begyömöszölte az aktatáskájába, aztán futásnak eredt.

Húsz perc telt el a hívás óta, amikor már a vizsgálóbíró szobájában állt.
– Leinen ügyvéd, jó napot! Velem beszélt telefonon – mondta kifulladva.
– Ó, a sürgősségi szolgálattól, igaz? Jó, jó. Köhler.
A bíró felállt, hogy kezet nyújtson Leinennek. Úgy ötven lehetett, pepita mintás zakó, olvasószemüveg. Barátságosnak tűnt, kissé talán szétszórtnak. A látszat azonban csalt. – Collini-gyilkosság. Akar beszélni a megbízójával? Az ügyészre még úgyis várnunk kell.

Személyesen az osztályvezető jön, Reimers főügyész, pedig hétvége van… Nos, nyilván jelentést kell tennie az ügyről. Szóval, akar beszélni az ügyfelével?
– Szívesen – mondta Leinen.
Egy pillanatig azt találgatta, mi lehet annyira fontos ebben a gyilkossági ügyben, hogy maga Reimers jön ki. Azonnal felhagyott azonban a töprengéssel, amikor egy őrmester kinyitott egy ajtót. Közvetlenül mögötte keskeny kőlépcső vezetett lefelé. A rabokat ezen hozták fel a fegyintézetből a bíróhoz. Az első lépcsőfordulóban egy hatalmas férfi állt a félhomályban, a meszelt falnak támaszkodott, és a fejével szinte teljesen eltakarta az egyetlen lámpát. Kezét összebilincselték a háta mögött.

Az őrmester átengedte Leinent, és bezárta mögötte az ajtót. Leinen egyedül maradt a férfival.

– Jó napot! Leinen vagyok, ügyvéd.
A lépcsőfordulóban nem volt sok hely, a férfi túlságosan közel állt.
– Fabrizio Collini. – A férfi futó pillantást vetett Leinenre. – Nincs szükségem ügyvédre.
– De van. A törvény szerint ilyen ügyben köteles ügyvédi védelmet igénybe venni.
– Nem akarok védekezni – mondta Collini. Az arca is hatalmas volt. Széles áll, a száj csak egy vonal, domború homlok. – Én öltem meg azt a férfit.
– Tett már vallomást a rendőrségen?
– Nem – mondta Collini.
– Akkor most is hallgatnia kellene. Majd beszélünk, ha megismertem az aktát.
– Nem szeretnék beszélni. – Collini hangja sötét és idegen volt.
– Maga olasz?
– Igen, de harmincöt éve Németországban élek.
– Értesítsem a családját?
Collini nem nézett az ügyvédre.
– Nincs családom.
– Barátai?
– Senkim sincs.
– Akkor lássunk hozzá!
Leinen kopogott az ajtón, az őrmester kinyitotta. A tárgyalószobában már ott ült az asztalnál Reimers főügyész, Leinen röviden bemutatkozott neki. A bíró egy aktát húzott ki az előtte fekvő kupacból. Collini leült az alacsony rács mögé egy fapadra, az őrmester mögötte állt meg.

– Legyen szíves, vegye le a gyanúsítottról a bilincset! – mondta neki Köhler. Az őrmester eleget tett a felszólításnak. Collini megdörzsölte a csuklóját. Leinen még soha nem látott ekkora kezet.

– Jó napot! Köhler vagyok, az ön ügyében ma illetékes vizsgálóbíró. Az úr – mutatott az ügyészre – Reimers főügyész, a védőjét pedig már ismeri. – Megköszörülte a torkát, a hangja hivatalos lett, amikor folytatta, most mindenféle hangsúlyozás nélkül beszélt. – Fabrizio Collini, azért van ma itt, mert az ügyészség emberölés miatt letartóztatási parancs kiállítását kérvényezte ön ellen. Ezen a tárgyaláson fogom eldönteni, elrendelem-e a letartóztatását. Elég jól ért németül?

Collini bólintott.
– Kérem, mondja meg a teljes nevét.
– Fabrizio Maria Collini.
– Mikor és hol született?
– 1934. március 26-án a Genova tartománybeli Campomorone községben.
– Állampolgársága?
– Olasz.
– Bejelentett lakcíme?
– Böblingen, Taubenstraße 19.
– Foglalkozása?
– Szerszámkészítő. Harmincnégy évig a Daimlernél dolgoztam, legutóbb művezetőként. Négy hónapja nyugdíjas vagyok.
– Köszönöm.
A bíró az asztalon át Leinen elé tolta a két oldalt piros papíron lévő letartóztatási parancsot. Még nem volt aláírva. Az adatok a gyilkossági csoport jelentéséből származtak. A bíró felolvasta. Fabrizio Collini a jelentés szerint a Hotel Adlon 400-as lakosztályában találkozott Jean-Baptiste Meyerrel, és négy tarkólövéssel meggyilkolta. Eddig nem nyilatkozott, de a lőfegyveren található ujjlenyomatok, a ruházatára és a cipőjére tapadt vér, a kezén maradt lőpornyomok és a tanúvallomások a bűnösségét bizonyítják.
– Collini úr, megértette, mivel gyanúsítják?
– Igen.
– A törvény szerint jogában áll, hogy nyilatkozzon a gyanúsítással kapcsolatban. Amennyiben hallgat, az nem használható fel ön ellen. Bizonyítékfelvételt kérvényezhet, például tanúkat nevezhet meg. Az ügyvédjével bármikor tanácskozhat.
– Semmit sem szeretnék mondani.
Leinennek újra meg újra Collini kezére kellett néznie. Köhler a jegyzőkönyvet vezető nőhöz fordult.

– Kérem, jegyezze: a gyanúsított nem kíván nyilatkozni – mondta, aztán Leinenhez beszélt: – Óhajt valamit előadni a gyanúsított érdekében, védő úr?
– Nem.
Leinen tudta, pillanatnyilag nincs értelme, hogy bármit is mondjon.
Köhler bíró Collini felé fordította a székét.
– Collini úr, kibocsátom ön ellen a letartóztatási parancsot, amelyet az imént felolvastam. Lehetősége van arra, hogy panaszt nyújtson be a határozatom ellen, vagy az előzetes letartóztatás bírói felülvizsgálatát kérvényezze. Beszélje meg mindezt az ügyvédjével! – Miközben beszélt, a bíró aláírta a letartóztatási parancsot. Aztán futó pillantást vetett Reimersre és Leinenre. – Van további indítványuk?
Reimers a fejét rázta, és összeszedte az aktáit.
– Igen. Iratbetekintést kérvényezek – mondta Leinen.
– Bekerült a jegyzőkönyvbe. Még valami?
– A letartóztatás felülvizsgálatát kérvényezem szóbeli tárgyalás útján.
– Ugyancsak feljegyzésre került.
– És kérvényezem, hogy rendeljenek ki a gyanúsított védőjének.
– Már most? Na jó. Az ügyészségnek van kifogása? – kérdezte Köhler.
– Nincs – mondta Reimers.
– Ez esetben a következő határozatot bocsátom ki: az eljárásban Leinen ügyvéd látja el Fabrizio Collini vádlott kirendelt védőjének tisztét. Ez minden?
Leinen bólintott. A jegyzőkönyvvezető kihúzott a nyomtatóból egy lapot, és átnyújtotta Köhlernek. Ő gyorsan átfutotta, és továbbadta Leinennek.

– Az ülés jegyzőkönyve. Kérem, írassa alá a megbízójával.

Leinen felállt, elolvasta a jegyzőkönyvet, és a vádlottak padja előtti rácsra csavarozott fa íróalátétre tette. A golyóstollat vékony zsineg kötötte oda a falaphoz. Collini véletlenül elszakította, hebegve elnézést kért, és aláírta a papírt. Leinen visszaadta a bírónak.

– Jól van, akkor mára ennyi volt. Őrmester úr, legyen szíves, vigye át Collini urat! – mondta a bíró.

Az őrmester megint Collini csuklójára kapcsolta a bilincset, és elhagyta vele a bíró irodáját.

Leinen és Reimers felállt.
– Ó, Leinen úr – mondta Köhler –, maga maradjon még egy percet!
Leinen megfordult az ajtóban. Reimers elhagyta a szobát.
– Nem akartam az ügyfele előtt megkérdezni: mióta is ügyvéd már? – Körülbelül egy hónapja.
– Most először vesz részt letartóztatási parancs kihirdetésén?
– Igen.
– Akkor belátó leszek. De azért tegye meg nekem azt a szívességet, hogy körülnéz ebben a szobában. Lát itt valahol hallgatóságot?
– Nem.
– Jól látja. Nincs hallgatóság, még soha nem volt, és soha nem is lesz. A letartóztatási parancs kihirdetése és felülvizsgálata ugyanis nem nyilvános. Ugye, tudja ezt?
– Én… Igen…
– És mi az ördögért visel talárt a tárgyalószobámban? – A bíró egy pillanatig láthatóan élvezte Leinen bizonytalankodását. – Semmi baj, legközelebb már tudni fogja. Sok szerencsét a védelemhez! – vette el a következő aktát a kupac tetejéről.

Ferdinand von Schirach

Ferdinand von Schirach

– Viszontlátásra! – dünnyögte Leinen.
A bíró nem válaszolt neki. Az ajtó előtt ott állt Reimers, és őt várta.
– Kedden eljöhet az aktáért a hivatalomba, Leinen úr.
– Köszönöm.
– Nem nálunk gyakornokoskodott?
– De igen, két éve. Nemrégiben kaptam meg az ügyvédi működési engedélyt.
– Emlékszem magára – mondta Reimers. – És máris megvan az első emberölési ügye, gratulálok. A védelem helyzete nyilván kilátástalan… De hát valamikor csak el kell kezdeni…

Ferdinand von Schirach: Collini nem beszél
Partvonal Kiadó, 2013