Múltunkban a jövő | Schäffer Erzsébet: Álmok kertje

Posted on 2014. február 19. szerda Szerző:

2


Schaffer_Álmok kertje-bor180Zemen Annamária |

Minden reggel ott látom az üzlet előtt a fiatalokból álló csoportot. Iskolába tartanak, előtte még leállnak az utcán: szívják a cigarettát, közben energiaitalt iszo­gatnak. Menőznek, zsír­király, amit csinálnak, ez a trendi, ez a kúl, ez a szupcsi. Kezükben az „okostelcsi”, fülükben du­gók. Védekeznek, a külvilágtól zárják el ma­gukat. Magányosak.

„És teljes vértezetünkben ma­gunk­ban, magányosak vagyunk. És észre sem vesszük, bele­betegszünk.” – írja Schäffer Erzsébet az Álmok kertje egyik írásában.

Összeszorul a szívem: ez a jövő, ez a jövőnk? Vajon ezek a lányok és fiúk észreveszik-e, hogy madár csicsereg, hogy már duzzadnak a rügyek a fákon, és hogy készül a tavasz? Észreveszik-e a kéregetőt a pékség előtt, akinek a közeli étteremből éppen a tegnapi maradékot hozza a konyhás? És észreveszik-e ezeket a gyerekeket az apák és anyák, a család?

Életünk kovásztalan kenyérré vált. Nincs idő a kovász elkészítésére, hiszen a kovászt nevelni kell. Egyszerű dolog, de törődés, figyelem szükségeltetik hozzá. Életünkből a legegyszerűbb dolgok hiányoznak. Hiszen kenyeret nem magának süt az ember, hanem másnak, a családnak. Ahhoz, hogy család legyen, tűz kell, fészek, foglalkozni kell minden nap azzal, amit és akit szeretsz. Ha van időd a kovászra, van időd szeretteidre, és akkor lesz kenyér és lesz élet.

Schäffer Erzsébet a múltban keresi a magyarázatot kovásztalan életünkre. Az évek múlnak, az idők változnak, de gyermekkori emlékeink nem, sőt. Táplálékul szolgálnak, megerősödnek az idő múlásával, és minket erősítenek. Bennünk élnek mindig, olykor csak halványan érzékelhetők, illanók, de mindig készen állnak arra, hogy feltörjenek a mélyből.

Az emlékek hidat képeznek a múlt és a jövő között és olyanok, mint az álmok: meg kell fejtenünk őket. A szerző éppen erre vállalkozik ebben a kötetben; fejtegeti a múlt emlékeit, és ezáltal minket segít ahhoz, hogy megéljük a jelent, és még többet: bizakodással forduljunk a jövő felé.

Mindennapjainkban szép lassan elfelejtjük, kik vagyunk, honnét jöttünk. Csak a pillanatnak élünk, anélkül, hogy foglalkoznánk a múltunkkal. Rosszul élünk, ha a globalizációnak engedve a tömeg kópiájává válunk, ám remény mindig van: ismerjük meg múltunkat, gyökereinket, az egyszerű, sallang nélküli értékeket, érzéseket. Az Álmok kertje támasztékot ad ehhez.

A mesélő nyelvezetű történetekben felfedezhetjük önmagunkat, a tiszta emberiben szembesülhetünk saját vágyainkkal, belső világunkkal, álmainkkal. A szövegek varázslatos egyszerűségükkel hatnak, tisztaságuk vakít.

Azok vagyunk, amivé a gyökereink neveltek. A gyökerek nem látszódnak, nem észrevehetőek. De nélkülük nincs élet, nincs fejlődés, nincs jövő. A jelen és a jövő csak úgy élhető, ha védelmet találunk, és ezzel a védelemmel a múlt vértezhet fel. „A vastag fehér falak, a frissen súrolt padló, az öreg szobában úszó gyertyaillat boldogabb időket ígért”. Jövőt.

Schäffer Erzsébet a legfontosabb emberi érzésekről mesél, a szeretetről, a szerelemről, a férfi–nő kapcsolatról, az áldozathozatalról. Az Álmok kertje novelláinak többsége természetközeli, szinte halljuk bennük a madárdalt, a fagyos hó csikorgását, a szélfúvást, a tűz pattogását, érezzük a virágok illatát, a dió ízét.

Eddig még nem tudtuk, hogy mi a boldogság, és egyre csak keressük, de nem találjuk? Schäffer segít: a boldogság nem díj, nem trófea, amit elnyerünk, ha jól teljesítünk, nem vívhatjuk ki magunknak. Nem olyan dolog, amit kiérdemlünk. A boldogság nem a külső hatások függvénye, mert ha ezt gondoljuk, akkor önmagunkat csapjuk be, és szinte biztos a boldogtalanság. Mindig keresünk valamit, mindig feltételeket állítunk. Pedig nagyon egyszerű a képlet: elég, ha önmagad vagy, és akkor boldog vagy. Ez így fogalmazódik meg: „Nem lehet halogatni, hogy mikor leszel boldog, mert a boldogság ott van bennünk. …ha igaz vagy, ha önmagad tudsz lenni, ha megéled a pillanatot. Azt. Akkor. Ott. Azt hiszem, ez a boldogság.”

Boldog vagy akkor is, ha van valaki, aki gondoskodik rólad, csak észre kell venned. „Milyen kevés kell… Mennyi fölöslegessel él az ember.”

Ebből a gondolatból bomlik ki az áldozatról szóló történet. Az áldozathozatal képessége szintén boldogságunk megvalósításának egyik kulcsa. Amikor áldozathozatalról beszélünk, nem kell feltétlenül valami nagy horderejű dologra gondolni, csupán hétköznapi apróságokra. „Elpakolni a többiek után.” „Lehajolni valaki helyett”, „Lemondani egy cipőről.” Vegyük észre, hogy életünk az áldozat körül forog, az áldozathozatal képessége tesz különbséget ember és ember között, boldogság és boldogtalanság között. Éljünk a lehetőséggel, tudjunk lemondani és másokért tenni, csakis így lehet jobb életünk – és talán szebb halálunk is: „Mert egyetlen kincset lesz erőnk magunkkal vinni: azt, amit másoknak adtunk.”

Egyszerű dolgokból kerekednek ki a történetek, amelyekben végül életigazságokkal szembesülünk. „Hiszen az igazság mindig egyszerű, a bonyolult dolgok gyakran hamisak” – mondta már Szent Pál is a korintusiakhoz írt levelében.

A csokorba szedett novellákat néhány mondatnyi villanások kötik össze, amelyek azonban sűrítve tartalmazzák a lényegit, az emberit. Félelmeinket, örömeinket, aggodalmainkat, a gondoskodás iránti vágyat. Titkokat, szeretetet, bölcsességet…

A könyvben megszólaló társadalomkritika inkább segélykiáltás, figyelemfelkeltés, mint megrovás. Az emberek egymástól való eltávolodásáról, az elidegenedéséről ír. A kor, melyben élünk, a kommunikáció soha nem látott lehetőségeivel vesz körül, magányunk mégis egyre mélyül. Pedig olyan egyszerű a másik ember felé nyitni: „A mosoly is ilyen. Két ember között, mondják, a legrövidebb út – egy mosoly. Érdemes kipróbálni.” „Mindenkiben ott van legbelül a készség a figyelemre, a segítésre. Ott van legbelül a jó. S egyáltalán nem nehéz megszólítani azt, aki már rég beszélni akar.”

Akarjunk hát beszélni, nyissuk karunkat ölelésre, szemünk fogadja be a pillanatot, amelyben benne van a „porcfű, gyík, kavics, hangok, érzések, a pirítós illata.” És íme, újra visszakanyarodtunk a múlthoz, a gyermekkorhoz, az emlékekhez.

Eljött az idő, hogy megmentsük a múltat, ami valaha megvolt és amit „valahol legbelül a lélek exponál.” Később már nem lesz mit megmenteni, és örökre elvész. Vele együtt mi is, meg a jövőnk. Adjunk kovászt életünk kenyeréhez!

Schäffer Erzsébet

Schäffer Erzsébet

Schäffer Erzsébet: Álmok kertje
Sanoma Kiadó, 2013
224 oldal, 2600 Ft
ISBN 978 963 341 0721

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

A szerző legújabb, vallomásos kötetében megint kitár egy kaput, gyerekkora kertkapuját. Innen indul a felnőttkor dzsungelébe.

Szerelemvágyó kalandjai és meséi saját és gyűjtött történeteinek füzére. Bennük messzire vezetnek az utak, hogy aztán visszaérkezzenek az álombeli kertbe. Ahol, ha időt hagyunk magunknak, behunyt szemmel is megtaláljuk a Menedéket.

Ehhez nyújt szerelmet féltő, bensőséges pillanataival erős kapaszkodót Schäffer Erzsébet új könyve, az Álmok kertje.