Schäffer Erzsébet: Álmok kertje (részlet)

Posted on 2014. február 19. szerda Szerző:

2


Schaffer_Álmok kertje-bor180Gyémánthántolás

Egyszer, egy hosszú éjszakán át egy fiatal nő volt nálunk. A gondolatait jegyezgettem, tele lett velük egy füzet. Férfiakról és nőkről beszélgettünk, gyerekekről, kapcso­latokról, házas­ságról.

Mesélte, amikor a férjével összeházasodtak, a karnagytól, aki­nek a kórusába jártak, különös nászajándékot kaptak. A kar­nagy, a felesége és a leánya a lakodalmukon egy Bach-művet játszott el nekik. Ez a mű többször is felcsendül a Jelenetek egy házasságból című Bergman-film­ben. S mindig akkor szólal meg, amikor a viták és veszekedések közt egyszer csak har­mónia kel a házaspárban és körülöttük.

– Legyen sok ilyen pillanat az életetekben – kívánták a muzsikusok.

Egy-egy pohár bor volt az asztalon, és ott volt előttünk az egész éjszaka. A fiatal nőnek Anikó a neve. Nem ez volt az első beszélgetésünk. Úgy készülök a találkozásainkra, mint valami ünnepre.

– Szép ajándék volt – folytatta az esküvőjük történetét. – Életszerű. Mert valóban hálás lehet az ember, ha harmonikus pillanatokat tud teremteni a házasságában. De ez nem megy könnyen. Mert sokszor illúziókban élünk, amikor álmodozunk, vagy amikor például a társunkat kiválasztjuk…

Egyszer beültem egy elegáns kávézóba. Finom illatok, halk, udvarias felszolgálás. Kávét kértem, tejszínhabbal. Míg kortyolgattam, azon gondolkodtam, hogy csak azért ülök itt, mert iszom egy illúziót. Abban az illúzióban ringatom magam, hogy most valami jó történik velem. Ki nem állhatom a flakonos tejszínhabot. Abban már nincs semmi valódi, a tej is mű benne, a cukor is, teli van tartósítóval. És a kávéscsészémben az volt, flakonból kinyomott hab. És a kávé is pontosan olyan volt, amit bármelyik automatából kaphatok. Semmi nem igazi. Minden mű. Csak igazinak akar látszani. Tudom ezt, mégis beülök, s hátradőlve kortyolgatom az illúziót. Azt akarom érezni, hogy most minden igazi és jó körülöttem. De ez a jó mulandó és törékeny, és már a történés pillanatában tudod, ez a jó – hamis.

Kortyolt a borból, rám nézett, egy papírt vett elő.

– Egyszer olvastam egy írásodat, kiírtam az elejét, jól kezdődik: „Hányadik vágyakozás ez már az életemben, hogy ha valahol, hát akkor itt, itt szeretnék élni ebben a hegyháti kis faluban…” Azért volt jó, mert pontos. Hányszor érezzük azt, hogy itt, igen itt, ezen a helyen biztosan boldogabban tudnék élni, mint ahol élek.

A mondat azt a gondolatot indította el bennem, hogy mindenütt, ahol igazság van és nem hamisság, ott jó lenni. De az életünkben ez nem lehet a hely függvénye. Biztos, hogy vannak helyek, ahol könnyebb igaznak lenni, ahol olyan a táj, a környezet, hogy hamarabb rá tudsz hangolódni saját magadra, ahol nem kell színt játszanod, önmagad tudsz lenni. S ha önmagadra találsz, le tudod hántani a gyémántodat…

– Gyémánt? – néztem rá.

– A szívünkben van egy gyémánt. Mindenki szívében. És ahogy növünk, öregszünk, rárakódik egy vastag héjazat. Amikor aztán az ember tizennyolc, húsz-, harminc- vagy ötvenévesen – ki, mikor – elkezdi keresni önmagát, az Istent, az igazságot – valójában ez mind egy –, akkor elkezdi hántani, hámozni a gyémántjáról a héjakat. Nyilván eljutsz olyan helyekre, ahol jól érzed magad, és ahol jól vagy, ott könnyebben megy a hámozás. De mi van, ha nincs rá lehetőséged, hogy más helyet keress és változtassál az életedben. Vagy előfordul, hogy változtatsz, de mégsem változott semmi sem. Ami elől menekültél, azt vitted szépen magaddal… Akkor is vár a gyémántod!

De mi tologatjuk az életünket. Halogatjuk a boldogságot. Ha majd férjhez megyek, ha meglesz a diplomám, ha már önálló leszek… Akkor majd! Az lesz az igaz! Majd ha megszületik a gyerek, de jó, jaj, csak egészséges legyen! Na, de akkor már legyen kistestvére. Jó, majd ha iskolások lesznek, majd ha leérettségiznek, de jó lesz! Jaj, az unoka, még azt érjem meg… Így tologatjuk. És közben a pillanat, a boldogság hol van? Nem lehet halogatni, hogy mikor leszek boldog, mert a boldogság ott van bennünk… Azt hiszem, nem lehet mindig valamitől függővé tenni, ha ez sikerül, boldog vagyok, ha nem, akkor nem. Ez is csak egy illúzió…

Nézel a gyerekeddel egy szitakötőt. A szivárványos, csudás testét, a hártyás szárnyát… Nem sietsz főzni, nem kérdezed a leckéről… nézitek a szitakötőt, belefeledkezve. Nem biztos, hogy tudod, pláne, hogy megfogalmazod, de érzed, boldog vagy. Lefordítva: ha igaz vagy, ha önmagad tudsz lenni, ha megéled a pillanatot. Azt. Akkor. Ott. Azt hiszem, ez a boldogság.

A hőtárolós kályhán gubbasztottunk. Mellettünk csak egy kis olvasólámpa égett. Csönd volt. Egyszerre ásítottunk. A pohárból a borunk is elfogyott. Észre se vettem, hajnalodott…

Zsák dió

Hajnalban esett egy kis hó. Épp csak összevizezte az utakat, mire a házak alvó ablakai megvilágosodtak, már el is olvadt. Ahogy kilépett az ajtón, a vadszőlő tövében még ott talált egy kupacnyit belőle, a szél terítette oda, megmaradt. Idén az első hó, gondolta, és kulcsra zárta az ajtót. A táskáját a kilincsre akasztja, a söprű ott van a helyén, gyorsan végigszalad vele a járdán, lesöpri a barnára zsugorodott leveleket. Visszarakja a söprűt, vállára veszi a táskát, a kiskapu kulcsa a zsebében, kinyitja, csöndesen visszazárja és nekiindul. A szertartásosan ismétlődő mozdulatoknak vége. Milyen sokat segítenek! Nem kell gondolkodni, s közben szépen történik a reggel.

Olga összehúzza nyakán a sálat, fejébe húzza a kapucnit, így indul a buszhoz, ami a kis falusi iskolába viszi. Biológiát és rajzot tanít, de amióta kevés a gyerek, már ének-, sőt történelemórán is helyettesített. A kapucnija bő, ráborul a fejére, nem látni, ki van alatta. Szereti ezt a puha védelmet, csak akkor néz ki belőle, amikor nagyon muszáj. Lassan hatvan napja bármibe belebújna, csak ne látsszon ki belőle. Hatvan napja tudja, hogy vége van valaminek. Hatvan napja próbálja összerakni három év történetét, amikor együtt élt valakivel, akivel közös életet terveztek. Házépítést, gyerekeket. A sorrendet néha nevetve cserélgették.

– Még jó, hogy nem házasodtatok össze! – mondta nemrég csöndesen az apja, aki pedig az együttélésük első napjaitól egyre-másra kérdezgette, na, és esküvő mikor lesz. Az anyja ilyenkor rálegyintett.

– Ma már másképp élnek a fiatalok!

Hát ez az, gondolta akkor, már nem is vagyunk olyan fiatalok. De nem mondott semmit. Anyja most egy másik gondolatba kapaszkodik.

– Milyen szerencse, hogy nem lett gyereketek! Most itt hagyott volna egy gyerekkel, nézhetnéd magad! Az nem leányálom, fölnevelni egy gyereket egyedül!

És csak mondta, mondta, biztosan vigasztalni akarta, vagy magát nyugtatni, de épp az ellenkezőjét érte el. Olga legszívesebben kirohant volna ilyenkor, de most is fékezte magát, mint mindig. Gyerekkora óta ilyen volt, sosem engedelmeskedett az első indulatának. Egyszer, már nagyobbacska lány volt, apjától egy hatalmas pofont kapott, pedig nem érdemelte. Fölment a padlásra, estig ott ült, míg meg nem nyugodott. Első indulatában neki akart indulni a világnak. Anyja kifakadását tűrve most is megvárta, míg elül benne a fájdalommal kevert düh és harag, és csak annyit mondott:

– Lehet, hogy jobb lenne most egy gyerekkel lenni. Más is felnevelt már egyedül gyereket…

– Lenne unokánk – próbált egyensúlyozni kettejük közt az apja, de makacs csöndbe fulladt a próbálkozása.

A konyhában álltak. A szülei konyhájában. Két napja hazaköltözött. A ház, amiben három évig együtt éltek Endrével – sosem hívta Endrének, Bandinak nevezte mindenki –, a ház a gazdaságé volt, a mindenkori agronómus szolgálati lakása. Most, hogy a férfi egy kinti mezőgazdasági mamutcégnél egy sokkal nagyobb szabású munkát és jó jövedelmet ígérő állást talált, ki kellett költözni a házból. Azt a házat annyira szerette. A fából épített teraszt, amit ők téliesítettek, télen, nyáron ki tudtak ülni, a teraszon kávéztak, zenét hallgattak, a kevés baráttal ott ültek le beszélgetni. Szerette a kertet, amit maguk műveltek, főleg ő, Bandi tanácsai szerint.

Olga a hurcolkodáskor érezte, nem tud innen elmenni egészen. Ha el is viszi minden holmiját, ott marad valami foghatatlan. Ott marad az életük nyoma, ami itt történt, ami ideköti, és több, sokkalta több mint háromszor háromszázhatvanöt nap.

Nem, bármennyit gondolkodott, nem értett semmit. A döntést, hogy Bandi elfogadja az új állást, ketten hozták. Tudták azt is, hogy sokat lesznek egymástól távol, hogy a férfi munkája külföldi utazásokkal jár. Olyan lesz, mint a katonaság, mondta Bandi, és hozzátette, ne ígérjünk egymásnak semmit. Kis szabadság neked is, nekem is jót fog tenni – mondta, és Olga nem hitte, amit hallott. A büszkesége nem engedte, hogy kimondja, amit érez. Nekem rád van szükségem, nem a szabadságra… Nem mondott semmit.

A férfi másnap többedmagával indult a tengeren túlra. Minden elképesztő gyorsasággal történt. Olga úgy érezte, moziban ül és a saját élete filmjét nézi tehetetlenül és főleg értetlenül. És miközben minden fájt, valahol mélyen nem hitte, hogy kettejük történetének vége.

Próbálta összerakni a kockákat. Hol törött el valami? Talán sok volt a kimondatlan kérés, hogy házasodjanak össze.

A férfi már volt házas. Egy korai, felnőttnek nem nevezhető kapcsolatból a szülők nyomására házasság lett. A gimnáziumi osztálytársával még nem voltak húszévesek, amikor két ikerlányuk született. A felesége öt évre rá Amerikába költözött a szüleihez. Vitte a lányokat is. Olga emlékezett, Bandi soha nem beszélt szívesen a családjáról. Egyszer annyit mondott, nem akar soha többé ígéretet tenni, és nem is vár el ilyet senkitől. A kint élő lányai már felnőttek, a kapcsolata velük szinte teljesen megszakadt. Hogy fáj-e, vagy az idő már kioldott sok mindent – erről sem beszélt.

Olga lemondott volna már az esküvőről. De a gyerekről nem. És gyereket mindketten akartak. Bandi egyik hajnalon hozzá bújt… ügyesek legyünk, fiam még nincs! Milyen rég és milyen közel volt ez a hajnal… Ha erre gondolt, sírni tudott volna. Hány hasonló történetről hallott, és mennyire biztos volt abban, hogy az ő találkozásuk egy életre szól. Amióta hazaköltözött, mindegyre ezen tépelődött. Esténként az arcába temette a kezét, csak ült, aztán amikor szülei szobájának ablaka már sötét volt, kiment az udvarra.

Nem szívesen költözött vissza hozzájuk, de hová ment volna. A tanári fizetésére vett kölcsönből, de főleg az ő félretett pénzükből annyira telt, hogy a házukhoz toldottak egy szoba-konyha-fürdőszobát, külön bejárattal az udvarról. Másnak még ennyije sincs, mondta az anyja, amikor látta, majdnem sír, amikor kicsomagolta a holmiját.

– Anyuka, hagyj most egyedül egy kicsit…

– Jól van, jól van, én csak jót akarok, hogy könnyebb legyen, ne legyél itthon mindjárt egyedül…

Megölelte az anyját, és becsukta utána az ajtót. Arra gondolt, hogy elszokott mindentől. A kisvárostól, ahol mindenki tud mindent vagy legalábbis tudni akar, a szülei közelségétől, a buszozástól, mert most majd busszal fog kijárni abba a falusi iskolába, ahol tanított, s ahová a házuktól gyalog is odaért, nem kellett negyed óra sem. A kollégáinak elmondta a változást az életében, egyszerűbb volt, hogy tőle hallják, meg hát kis falu, úgyis tudott mindenki mindent.

– Bandi elment!? – döbbentek meg, de többről nem beszélt velük, nem is akart. De mit mondjon az osztályának, akik közé nemegyszer elhívta a férfit. Izgalmasan tudott mesélni állatokról, rengeteg történetet tudott borzokról, ezek voltak a kedvencei, rókákról, fekete gólyáról, egyáltalán a természetről, földről, vadakról, madarakról, erdő-mező életközösségéről. Egyszer erdész barátja szelíd őzikéjével is összeismertette a gyerekeket, egész héten arról beszéltek. Kirándulni együtt vitték az osztályt, nem kellett más kísérő tanár. Bandi bá, így nevezték a gyerekek, mindig úgy rendezte a dolgait, hogy szabad legyen, jött velük szívesen.

Sokszor elnézte a férfit, volt valami apás benne, ahogy figyelmeztetett a lógó cipőfűzőkre, ahogy túra végén sorban leültette őket tuskóra, fatönkre, és ággal, botokkal ügyesen lepucolták a bakancsokról meg a tornacipőkről a sarat. Mennyit játszott velük, milyen jó feladatokat talált ki.

Mit mondjon az osztályának, hogy ne csalódjanak társban, ígéretben, jövőben. Hogy ne csalódjanak, mint ő.

Eltelt ez a hónap is. Mindjárt december, jönnek az ünnepek, gondolta Olga és nem találta magában azt a várakozó örömöt, ami máskor eltöltötte. A hétköznapok csak esténként engedték elmerülni a saját történetébe, és ez jó volt. Már leszokott arról, hogy óránként megnézze a telefonját, nincs-e valami üzenet. Nem jött semmi.

Egy hete egy régi tanítványához járt korrepetálni. A kislány mindkét lába megsérült a nyáron. Horvátországból hazafelé tartva, egy hármas karambolban a kocsijukhoz csapódott egy furgon. A gyereket ért sérülés volt a legsúlyosabb. Már túl van a legrosszabbakon, megmentették mindkét lábát, de még jó ideig a lakáshoz lesz kötve. Hozzájuk jár, átveszik az elsős gimnáziumi anyagot, ameddig a többiek jutottak, együtt tanul vele. Tegnap nagyokat nevettek, Zsófi a kórházi kalandjait mesélte, jól tudott utánozni, a női kórterem összes lakója sorra került. Élvezte a rögtönzött színházat. Amikor a néniről mesélt, aki mindent fölfalt, amit a látogatók hoztak, közben folyton a kosztra panaszkodott, és nem győzött emésztést segítő tablettát nyelni, a hasukat fogták. Este, ahogy ágyba bújt s eszébe jutott a délután, döbbent rá, amióta Bandi nincs, most nevetett először, elengedetten, igazán.

A hét valahogy gyorsabban telt el, mint máskor, pénteken az iskolából hazajövet került egy nagyot. Órákig gyalogolt a kisváros peremén. Újra felfedezte a régi utcákat, benézett a kerítéseken. Egy helyen, egy sarokház kertjében rózsabokrot látott, két félig nyílt bimbó rajta. Rózsa decemberben, csodálkozott, és megállt a kerítés előtt.

Sötétben ért haza, pedig még nem volt hat óra. A szüleinél nem égett a lámpa, szokatlan, hogy ilyenkor nincsenek itthon. Az ajtajához támasztva, valami halom. Keresi a kulcsot, közben felkapcsolja a lámpát. Egy zsák. Lyukacsos műanyag huzatban egy nagy zsák dió. Bemegy, tesz-vesz az asztalán, keresgél. Valami üzenetet, levelet, cédulát, de semmit nem talál. Kimegy, a zsákot nézi, emeli, forgatja, azon sincs semmi jel. A szíve úgy dobog, azt érzi, kiugrik a helyéből.

Schäffer Erzsébet

Schäffer Erzsébet

Bandi erdész barátja minden évben, advent első hetében küldött egy zsák diót. Nagy szemű, papírhéjú, ízes diót. Ott törték meg a teraszon a barátokkal. Fahéjas forralt bor és narancsillatú tea gőzölgött az asztalon. A legendás pogácsát mindig a szomszédasszony sütötte.

Olga nagy levegőt vett, és figyelte, halkul-e a szívdobogása. Inkább mintha erősödött volna. Amit esténként már rég nem tett, elővette a telefonját. Ott volt az üzenet, amit sóvárogva várt és remegve félt, hogy eljön az idő, amikor már nem meri hinni, hogy egyszer megérkezik. És akkor nem csak a férfit veszti el, de a bizalmat, a folytatás lehetőségét is, ami nélkül el nem tudta képzelni, hogy fog élni.

A lámpához vitte a telefont és már harmadjára olvasta újra a rövid szöveget: „Nem tudok megtörni ennyi diót egyedül. És nem is akarok… A borzok nem tévednek, az emberek igen… Érted jöhetek? Bandi”.

Schäffer Erzsébet: Álmok kertje
Sanoma Kiadó, 2013