Elfüstölt a lábasfejű | China Miéville: Kraken

Posted on 2014. január 26. vasárnap Szerző:

0


Mieville_Kraken_bor180Tóth Gergely |

A londoni Darwin Intézetből eltűnik egy Archi­teu­tis dux, egy óriás tintahal preparált példánya, tartá­lyostul, formalinostul, mindenestül. A prob­léma ezzel az – ahogy azt Billy Harrow, az intézet egyik dolgozója, a lény egyik preparátora is meg­jegyzi –, hogy a tartály, amiben egy tízméteres jószág elfér, sem az ajtón, sem az ablakon át nem fér ki, annak idején a tetőn át emelték be daruval.

Miután a kiérkező rendőrök egyike felhívja a figyelmet a hallgatás fontosságára és a tintahalról való beszéd fizikai nehézségekbe ütközik, már sejthetjük, amikor pedig egy postai levélből kihajtogatva felbukkan egy ellenszenves ember és elevenen felfalja Billy legjobb barátját, már biztosak lehetünk benne, hogy fantasyval van dolgunk. Modern vagy urban fantasyval. (Persze, ha megfordítjuk a könyvet, a hátszöveg már az olvasás kezdete előtt felvilágosít erről.)

Billy és a korábban szintén az intézetben dolgozó Dane Parnell, akiről kiderül, hogy a Kraken-Isten egyházának tagja és harcosa, beveti magát a londoni fortélyolt (azaz mágikus, de valamiért divatos más kifejezéseket használni az ilyen szavakra) alvilágba, hogy megkeressék a tintahalat, és ezáltal megakadályozzák a jósok által megjövendölt apokalipszist.

A regény többségében az ő útjukat követi, időnként kitérve Billy barátjának, Leonnak a barátnőjére és a rendőrség különleges egységének nyomozására. A barátnő, Marge mindent megtesz, hogy megtalálja elveszett szerelmét, de legalábbis megtudja, megértse, hogy mi történt.

A történet első részében Billy és Dane lakásról lakásra menekülve próbálja túlélni, hogy üldözi őket a londoni mágikus alvilág egyre nagyobb része, többek között a káosznácik, fejvadászok, és persze a végrehajtók legrosszabbika Goss és Subby, akik majdnem ezer éve zaklatják London lakóit. Szembekerülnek az alvilág vezéreivel, az egy punk hátára írt tetoválásként létező Tetkóval, a különféle okokból tintaként létező Grisamentummal, a London lelkét őrző londomantákkal és számtalan szektával és szereplővel, akikben csak egy a közös, mindegyikük azt hiszi, hogy Billy tud valamit, míg ő biztos benne, hogy nem tud semmit az eltűnt Architeutisről.

A rendőrségi különleges osztály (hivatalosan FSZBCS – Fundamentalista és Szektás Bűncselekmények Csoportja, valójában minden extrém eset hozzájuk kerül) három nyomozója, Baron, a főnök, Collingswood, a varázshasználó és Vardy, aki egy szekta tagjából lett a vallástudományok professzora, sokáig nem jutnak közel a megoldáshoz, mert az alvilág szereplői között az ellentétek mellett egyetlen dolog közös: nem bíznak a rendőrökben.

Mindeközben egyre fenyegetőbben és lassan London átlagos lakói által is érezhetően közeledik az apokalipszis, amiről csak egy dolgot lehet biztosan tudni – köze van a poliphoz.

Aztán lassan megfordul a történet, Billy passzív menekülésből aktív cselekvésbe vált át, és az FSZBCS is megpróbálja átvenni az irányítást az események felett, méghozzá úgy, hogy szerveznek egy saját apokalipszist, hátha előkerül közben az Architeutis is. Billy és Dane elrabolják Tetkót – pontosabban azt a meglehetősen gyenge akaratú férfit, akire annak idején Grisamentum rátetováltatta legnagyobb ellenfelét, aki egykori nevét elveszítve Tetkóvá vált – és szembe kerülnek Grisamentummal, akiről sokáig mindenki úgy gondolja, ő áll az események mögött, és visszatérésének mellékterméke lesz a világvége.

De a valódi ok és okozó egészen máshol rejtőzik. Valaki megszerzi azt a fortélyolt tüzet, amivel az időből lehet kiégetni az eseményeket és helyeket, és megpróbálja meg nem történtté tenni az evolúció felfedezését.

A könyv érezhetően két részre bontható. Az első, körülbelül a terjedelem felét kitevő részben megismerünk majdnem minden szereplőt és a mágikus Londont. A hősök (bár ez a szó rájuk nézve enyhe túlzás) a szöveg mennyiségéhez képest meglehetősen kevés dolgot tesznek, mondanak vagy gondolnak. A második fele már sokkal eseménydúsabb, izgalmasabb, olvastatja magát.

Londonban játszódó urban fantasyt más is írt már, és mivel a Kraken meglehetősen lassan indul be – a könyv derekáig alig történik valami – az olvasónak csak eszébe jut Neil Gaiman és a Sosehol, ami egy ehhez nagyon sokban hasonlító történetet mond el, csak rövidebben és izgalmasabban. Miéville láthatóan jól ért ahhoz, amit ír. Könnyen és gyorsan ismertet szektákat és egyházakat, létezőnek tűnő vallásokat, hihetően festi le a londoni alvilág szereplőit és azok gondolkodását. A Star Trek-rajongó teleportáló mágust, a Kraken egyházát, Tetkót és bandáját. De elköveti azt a hibát, hogy sztorija túl sokféle és kissé túl szerteágazó. Az olvasó közben úgy érzi, kár előre gondolkodnia, spekulálnia, az író hamarosan úgyis előránt a kalapból egy újabb szereplőt, szektát vagy mágust, és majd róla kiderül, hogy ő az elkövető. Ehhez jön még, hogy nagyon keveset tudunk meg arról, a szereplők mit gondolnak, vagy mit mondanak egymásnak. (Hacsak nem feltételezzük, hogy például Billy és Dane, amint éppen lakásról lakásra menekül, átlagosan 2-3 naponta vált néhány mondatot.) A hátteret, Londont a szereplők cselekedetei közé ékelt narratíva mutatja be, méghozzá általában egy-egy olyan kiszólás után, ahol a szerző közvetlenül az olvasóhoz beszél. Én kifejezetten nem idegenkedem attól, ha egy krimi olvasása közben emlékeztetnek rá, hogy éppen egy krimit olvasok. A meséknél általános, és elvárható, hogy megírva úgy legyenek, mintha éppen élőszóban hallanánk. Kell az interakció illúziója az olvasó és szerző között. Viszont egy kriminél – vagy bármilyen más „belemerülős” könyvnél – kifejezetten zavar.

A regény világa, Miéville Londonja bonyolult, szerteágazó, sok érdekes figurával. De (sajnos) sokkal kevésbé élő az általa lefestett világ, mint Gaiman Soseholjában, vagy akár Rowling Harry Potterjében. Bár a szereplők sok szempontból hihetőek, de gondolataikba sokkal kevésbé látunk be, mint általában egy főszereplőébe, és így átélni is nehezebb a velük történteket.

Mindezek ellenére egyáltalán nem rossz könyv a Kraken – de azért nem keltett bennem azonnali újraolvasási kényszert. A könyv oldalain számos kultúra és szubkultúra bukkan fel. Utalások és célzások tömegével van telezsúfolva. Juhász Viktornak biztosan nem volt könnyű dolga a fordítással, de jól megbirkózott a feladattal.

Miéville China Miéville.kicsiChina Miéville: Kraken
Agave Könyvek, 2013
656 oldal, 3480 Ft
ISBN 978 615 527 2394

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

A londoni Természettudományi Múzeumból eltűnik a világ egyik legnagyobb preparált polipja, az Architeuthis dux. A megmagyarázhatatlan bűncselekmény – miként kerülhetett ki a gigászi üvegtartály a bezárt teremből? – azonban csak a kezdet, amely még ennél is bizarrabb események láncolatát indítja el.

A fejlemények szökőárként sodorják el a rendkívüli példány preparátorát és egyben a bűntény felfedezőjét, Billy Harrow-t. A racionális tudóst elnyeli a modern London mágikus birodalma, ahol szekták vívják vallásos bandaháborúikat, a kultuszrendőrség az apokalipszis elhárításán fáradozik, és groteszk orgyilkosok dolgoznak az embernek már semmilyen értelemben nem nevezhető maffiafőnököknek.

Billy helyzetét nehezíti, hogy az Architeuthis dux teremtőjeként hirtelen túlságosan is fontos személlyé válik abban a másik nagyvárosban, ahol a lényt valódi istennek tartják. A kérdés pedig innentől már nem egyszerűen az, hogy ki tervelte ki a páratlan bűntényt – hanem az, hogy vajon melyik szekta akarja egy halott isten segítségével elhozni a nagy, végső apokalipszist? A Konzulváros szerzőjétől származó urban fantasy sötéten humoros – és közben mégis véresen komoly regény. Rendkívüli ötletekkel teli utazás egy őrült és titokzatos London szívébe.