China Miéville: Kraken (részlet)

Posted on 2014. január 26. vasárnap Szerző:

0


Mieville_Kraken_bor180| 1 |

Az ítéletnap egyik átlagos prófétája, aki szendvics­emberként viselte magán a két kézírásos kartontáblát, váratlanul elhagyta megszokott helyét a múzeum bejárata előtt, ahol az utóbbi napokban járkált fel és alá. A hasán lógó táblán egy teljesen hagyományos jövendölés állt a közelgő végnapokról – a hátát csapkodó kartonlapon egyetlen szó virított: TÁRGYTALAN.

Odabent, a múzeumban éppen egy férfi sietett át az egyik tágas termen, a kétszárnyú lépcsősor és a gigászi csontváz mellett. A léptei hangosan kopogtak a márványpadlón. Kőből faragott állatok tekintete követte.

– Remek – ismételgette magában. – Remek.

A férfit Billy Harrow-nak hívták. Felpislantott a csontokból összeállított kolosszusra, és úgy biccentett felé, mintha üdvözölné. Októberi délelőtt volt, alig múlt tizenegy. A termet lassan kezdték megtölteni a látogatók. A bejárat melletti pultnál már várt rá egy csoport, melynek tagjai udvarias visszafogottsággal méregették egymást.

Két húszas éveikben járó fiatalember, az aktuális geek-divat szerint nyírt frizurával. Egy kamaszkorból éppen csak kinőtt fiú meg egy lány folyamatosan csipkelődött egymással. A lány nyilvánvalóan a fiú miatt jött. Egy idősebb pár és egy harmincas apuka a kisfiával.

– Nézd, egy majom! – kiáltott fel az apuka. Az egyik faragott oszlopra mutatott. – Látod azt a gyíkot?

A fiú lopva nézelődött. Az apatoszaurusz csontvázát bámulta, amelyet Billy az előbb üdvözölt. Vagy talán a mögötte álló glyptodont, gondolta Billy. Szinte minden gyereknek volt egy személyes kedvence a Természettudományi Múzeum előcsarnokában, és Billy szívéhez a glyptodon, ez a félgömb alakú, tatuszerű behemót állt a legközelebb.

Billy a jegyárusító nőre és a mögötte álló biztonsági őrre mosolygott.

– Ők lennének azok? – kérdezte. – Remek. Kezdhetjük?

Billy levette a szemüvegét, és szaporán pislogva tisztogatni kezdte. Az egyik exbarátnője mindig azt mondta, hogy ez olyan aranyos. Nem sok választotta el a harminctól, de fiatalabbnak tűnt: a szeplői és még most is gyér borostája miatt egyszerűen nem érdemelte ki a „Bill” nevet. Gyanította, hogy úgy fog öregedni, mint DiCaprio, és az évek múlásával legfeljebb egyre ráncosabb kisfiúra emlékeztet majd.

Billy örökké kócos, fekete haját erős jóindulattal akár divatosnak is lehetett nevezni. Olcsó farmert viselt, nem teljesen reménytelen felsőruházattal. Amikor munkába állt a központban, szívesen legyezgette a hiúságát azzal, mennyire lazán öltözködik az állásához képest. Mostanra azonban rájött, hogy ezzel senkinek nem okozott meglepetést, manapság ugyanis már senki sem várta el, hogy a tudósok tudósoknak nézzenek ki.

– Szóval mindannyian azért jöttek, hogy körülnézzenek a Darwin Központban – mondta. Úgy tett, mintha tényleg elhinné, hogy a látogatókat a kutatóközpont érdekli, és alig várják a laboratóriumok, irodák, kartotékozók, aktákkal teli iratszekrények bemutatását. Mintha nem kizárólag egyetlen dologra lennének kíváncsiak az egész épületben.

– Billy vagyok – folytatta. – Kurátor. Ez azt jelenti, hogy a munkám nagy része katalogizálásból, a preparálásból és hasonlókból áll. Nem mostanában kezdtem. Eleinte tengeri puhatestűekre akartam szakosodni… tudod, mi az a puhatestű? – kérdezte a kisfiútól, aki bólintott, majd gyorsan elbújt az apja mögé. – Úgy van, csigák. – Billy a puhatestűekből írta a szakdolgozatát.

– Nohát akkor! – Felvette a szemüvegét. – Kérem, kövessenek. A központban munka folyik, ezért mindenkit arra kérnék, ne zajongjanak, és ne nyúljanak semmihez. Maró és mérgező vegyszerekkel dolgozunk, hogy az egyéb szörnyű anyagokat ne is említsem.

– És mikor érünk a… – kezdte az egyik fiatalember, de Billy egyetlen kézmozdulattal belefojtotta a szót.

– Szabad? – kérdezte. – Vegyük gyorsan végig, mit is fogunk ma látni. – Billyben az eltelt évek alatt lassan kifejlődtek saját értelmetlen kis babonái, többek között erősen hitt abban, hogy balszerencsét hoz, ha bárki is idő előtt hangosan kimondja azt a nevet, amiért valójában mindannyian érkeztek.

– Belekukkantunk néhány munkafolyamatba – mondta kissé akadozva. – Ha bárkinek kérdése van, arra kérem, hogy várjon vele a legvégéig… kissé szorít az idő. Először megtekintjük a központot.

Valójában egyik kutatónak vagy kurátornak sem lett volna kötelessége idegenvezetést vállalni, sokan mégis megtették. Jó ideje már Billy sem morgott, ha rá került a sor.

Kimentek az épületből, majd a kerten átvágva elindultak a Darwin Központ felé, amelyet egyik oldalról egy építési terület, a másikról a Természettudományi Múzeum csipkézett téglaormai határoltak.

– Fényképezni tilos – mondta Billy. Nem különösebben érdekelte, betartják-e a figyelmeztetést: neki mindenesetre kötelessége volt közölni velük a szabályzatot. – Az épületet 2002-ben nyitották meg – folytatta –, és mint láthatják, azóta is terjeszkedünk. 2008-ra felépül az új szárny. A Darwin Központban jelenleg hét emeletet töltenek meg a preparált vízi élőlények. Tehát formalinban tárolt példányokról beszélünk.

Teljesen hétköznapi folyosókon haladtak végig, rettenetes bűzben.

– Jézusom! – motyogta valaki.

– Jogos – mondta Billy. – Ez itt a dermesztórium. – A folyosó falába süllyesztett belső ablakokon túl kisméretű koporsókra emlékeztető acélládák sorakoztak. – Itt tisztítjuk meg a csontvázakat. Minden trutymót le kell szedni róluk. Ehhez a Dermestes masculatus nevű rovarfajt használjuk.

A ládák mellett egy monitor azt mutatta, amint egy ocsmány külsejű, sózott halra emlékeztető valamin éppen egy egész rovarraj lakmározik.

– Ööee! – hallatszott az egyik látogató felől.

– A láda be van kamerázva – mondta Billy. – Ezeket hívják húsevő rovaroknak. Mindent felfalnak, csak a csontot hagyják meg.

A kisfiú vigyorogva megrángatta az apja kezét. A csoport többi tagja feszengve mosolygott. Húsevő rovarok! Az élet néha tényleg egy B-filmre emlékeztetett.

Billy pillantása megakadt az egyik fiatal látogatón. Avíttas öltönyt viselt: a viseltesre hordott elegáns ruha furcsán festett egy ilyen korú emberen. A gallérján csillag formájú kitűzőt viselt, a középpontból szétfutó vonalak közül kettő kis kunkorban végződött. A férfi szaporán jegyzetelt. Egymás után írta tele a füzete lapjait.

Mind hobbiját, mind szakmáját tekintve taxonómus lehetett, legalábbis Billy már régen rájött, hogy ezekre a látogatásokra meglehetősen korlátozott érdeklődési körű emberek érkeznek. Egyrészt jöttek a gyerekek: elsősorban szégyenlős, fiatal fiúk, akiket majd’ szétvetett az izgalom és hihetetlenül sokat tudtak arról, amit idebent láttak. És természetesen ott voltak a velük érkező szülők. Aztán a visszahúzódó huszonévesek, akik legalább annyira lelkes mindentudókként viselkedtek, mint a kisgyerekek. Pár turista, akik letértek a szokásos útvonalakról.

És nyilvánvalóan a megszállottak.

Ők voltak az egyedüliek, akik még a kisgyerekeknél is többet tudtak. Néha meg sem szólaltak, máskor viszont túlságosan harsány kérdésekkel szakították félbe Billy előadását, vagy fontoskodó, szorongó izgalommal igazították ki valamilyen tudományos apróságban. Az utóbbi néhány hétben határozottan megszaporodtak.

– Mintha a nyárutó kicsalná a fészkükből a csodabogarakat – magyarázta Billy pár nappal ezelőtt Leon nevű barátjának egy pubban a Temze partján. – Ma az egyik látogató több kiló Csillagflotta-kitűzőt viselt. Sajnos nem az én műszakomban történt.

– Mekkora fasiszta vagy! – közölte vele Leon. – Mi ez az előítélet a kockákkal szemben?

– Ugyan már! – mondta Billy. – Az olyan lenne, mintha egy kicsit magamat is utálnám, nem?

– Olyasmi. De akkor is remekül álcázod magad. Mintha a normális emberek között élnél beépített ügynökként. Bármikor kisurranhatsz a kockák gettójából, mert nem látszik rajtad a billog, és ennivalóval, ruhával meg a külvilág híreivel térsz vissza.

– Mmm, kellemes hasonlat.

– Rendben – mondta most Billy, miközben a kollégáit kerülgették a folyosón. – Szia, Kath! – szólt oda az egyik ichthiológusnak. – Brendan! – biccentett egy másik kurátor felé, aki vissza is köszönt: – Hogysmint, Lombik?

– Haladjunk, haladjunk! – mondta Billy. – És ne aggódjanak, nem hagyjuk ki a fő attrakciót sem.

Lombik? Billy látta, hogy a látogatók közül ketten is összenéznek, tényleg jól hallották-e.

A gúnynevet egy liverpooli munkahelyi ivászaton szerezte, rögtön a központban eltöltött első évében. A hivatásos kurátorok társaságának éves konferenciáján vettek részt. A preparálás történetével, módszertannal, múzeumi intrikákkal és a vitrinrendezés politikájával foglalkozó egész napos felszólalások után az esti lazítás a „hogyan keveredtél ebbe a szakmába?” című kérdéssel kezdődött, majd onnan csapott át a gyermekkori emlékek felidézésébe, ami aztán némi alkohol hatására a spontán „önéletrajzi blöffnek” elnevezett játékba váltott. Mindenkinek mondania kellett magáról egy állítólagosan igaz, mégis valószínűtlen dolgot – evett már csigát, vett részt csoportszexben, fel akarta gyújtani az iskoláját, ilyesmik –, hogy a többiek utána lármásan megvitathassák, vajon igaz-e.

Billy halálosan komoly arccal közölte velük, hogy ő a világon a legelső ember, aki sikeres mesterséges megtermékenyítésnek köszönhetően született, csak utólag a labor, a belső politikai harcok és egy kérdéses belegyező nyilatkozat miatt nem ismerték el a létezését, ezért pár hónappal később hivatalosan teljesen más kapta az elismerést. Amikor a részletekről faggatták, részeg lezserséggel sorolta fel az orvosokat, megnevezte a helyszínt és még az eljárás egyik kisebb komplikációjáról is beszámolt. Viszont mielőtt a többiek megtették volna tétjeiket, és Billy elárulhatta volna, vajon igazat beszélt-e, a beszélgetés váratlanul más témára terelődött, és megfeledkeztek a játékról. Két nappal később, már Londonban az egyik kollégája aztán rákérdezett, hogy akkor mindez tényleg így történt-e.

– Hát persze – felelte Billy a móka kedvéért teljesen kifejezéstelen hangon, ami egyszerre jelenthette, hogy „persze” vagy „ugyan már”. Ettől azóta sem szabadulhatott. Bár nagy eséllyel senki sem vette komolyan, rajta ragadt a „Lombikbébi” becenév és ennek egyéb változatai.

Elsétáltak az egyik biztonsági őr mellett: nagydarab, erőszakos kinézetű férfi volt, aki kopaszra borotválta a fejét, és annak idején kigyúrt izmaira már rárakódott a háj. Pár évvel lehetett idősebb Billynél, és egy elcsípett beszélgetésfoszlány alapján Valamilyen Dane-nek hívták. Mint minden alkalommal, Billy most is biccentett neki, és próbálta elcsípni a tekintetét. Mint minden alkalommal, Valamilyen Dane ezúttal sem reagált az udvarias köszönésre, amit Billy aránytalanul komolyan zokon vett.

Viszont abban a pillanatban, amikor a lengőajtó meglendült visszafelé, észrevette, hogy Dane vele ellentétben valaki mást mégis felismert. A biztonsági őr kurtán bólintott a kitűzőt viselő, izgága fiatalembernek, aki éppen csak észrevehetően visszanézett rá. Billyt ez határozottan meglepte, és amikor a helyére csattanó ajtó elválasztotta őket egymástól, azt is látta, hogy Dane figyelmét ez nem kerülte el.

Dane ismerőse kerülte Billy tekintetét.

– Érzik, hogy kezd hűvösebb lenni? – kérdezte Billy, és a fejét ingatta. Sürgető mozdulatokkal tessékelte át a vendégeket az időzáras ajtókon. – Ezzel védekezünk a párolgás ellen. Arra is vigyáznunk kell, nehogy tűz üssön ki. Rengeteg alkohollal dolgozunk, értik, szóval… – Széles mozdulatokkal robbanást imitált.

A látogatók megtorpantak. A preparátumok útvesztőjében álltak. Osztályokba sorolt ritkaságok között. Polcok és üvegedények több kilométeres labirintusában. Minden tartályban egy mozdulatlan állat lebegett. Hirtelen még a hangok is eltompultak, mintha a csoportra is láthatatlan burát borítottak volna.

A konzervált példányok agyatlanul bámulták őket, némelyik színtelen belsőségeit mutogatta. Lepényhalak lebegtek a megbarnult üveg mögött. A szépiaszínűre fakult, kucorgó egerek groteszk csomói eltett savanyúságra emlékeztettek. Akadtak abnormális példányok is, plusz végtagokkal, vagy misztikus formájú embriók. Mindent takarosan felcímkéztek, mint egy könyvtárban a köteteket.

– Látják? – kérdezte Billy.

Már csak egy ajtó választotta el őket attól, amiért valójában idejöttek. Billy pontosan tudta, mi fog történni: sokszor látta már ugyanezt.

Amikor belépnek a tartálynak otthont adó terembe a Darwin Központ szívében, egy pillanatra nem szól majd semmit, hagyja őket szemlélődni. A hatalmas helyiség falait szintén polcok borították, azokon pedig újabb üvegtartályok százai sorakoztak, némelyik mellkasig ért, mások nem lehettek nagyobbak egy vizespohárnál. Mindegyikből gyászos állatpofák kandikáltak elő. Ez volt a Linné-rendszerre épülő lakberendezés, az egymáshoz kapcsolódó fajokból összeállt fali mozaik. Imitt-amott acéltartályok magasodtak, indaként lógtak a csigákról a kötelek. Nem mintha mindez bárkinek feltűnne. Mindenki ugyanazt nézi majd, a terem közepén álló hatalmas tartályt.

Mindannyian ezért jöttek, azért a roppant, rózsaszínes formáért. A mozdulatlan fenségességért – a belassított bomlásért, az oldatot elhomályosító varosodásért. Senkit sem érdekelt, milyen régen semmivé fonnyadtak a szemek, nem zavarta őket a bőr beteges színe, vagy az, hogy mennyire megtekeredtek a kusza végtagok, mintha mosogatórongyként csavarták volna ki az összeset. Ezért érkeztek, ezért a látványért.

Ott lebeg majd előttük a bizarrul nagy, súlyos, csápos, szépiaszínű látványosság. Az Architeutis dux. Az óriáspolip.

– 8,62 méter hosszú – szólal meg Billy ilyenkor. – Ismerünk ennél nagyobbakat is, de azért nem egy sneci, az biztos. – A látogatók közben lassan körbejárják az üvegtartályt. – 2004-ben bukkantak rá a Falkland-szigeteknél.

– Sóoldat és formalin keverékében tároljuk. A tartályt ugyanaz a cég készítette, akik Damien Hirstét is. Tudják, aki beengedte magához a cápát. – Ha a látogatók között gyerekek is vannak, ők most már az üveghez hajolva bámulják a polipot, amilyen közelről csak lehet.

– A szemei huszonhárom, huszonnégy centiméter átmérőjűek lehettek – folytatja Billy. A látogatók az ujjaik között méregetik, az mekkora, a gyerekek a lehető legnagyobbra kerekítik a szemüket utánzásból. – Igen, mint egy tányér. – Ezt minden alkalommal elmondta, és közben mindig eszébe jutott Hans Christian Andersen meséje, meg az a kutya, amelynek akkora a szeme, mint a teásfindzsa. – Sajnos a szemeket rendkívül nehéz tartósítani, ezért azok már nincsenek meg. Ugyanazzal az oldattal injekcióztuk be, mint amelyben úszik, nehogy belülről rohadjon szét.

– Még élt, amikor kifogták.

A mondat hallatán sokakból meglepett hökkenés szalad ki. Mindegyiküknek ugyanaz jut az eszébe: seregnyi tekergőző csáp, húszezer mérföld a tenger alatt, fejszés emberek a mélységből feltörő borzalom ellen. A ragadozó hústömlőről kötéltekercsként göngyölődnek le a végtagok, hogy iszonytató szorításukba kapják a hajó vaskorlátait.

A valóság természetesen nem is lehetett volna különbözőbb. A felszínen egy óriáspolip megzavarodott, elgyengült, halálra ítélt roncs. Valószínűleg ezt is megrémítette a szabad levegő, összenyomta a saját súlya, talán éppen csak zihálni volt képes a szifóján keresztül, mielőtt görcsösen vonagló, haldokló, zselészerű masszává dermedt volna. De persze mindez nem számított. Bárhogyan is tört fel a mélyből, azt nem lehetett valós tényekre csupaszítva elmesélni. A polip tányérnyi szemgödrei tehát üresen bámulnak rájuk, Billy pedig jól ismert kérdésekre válaszolgat:

– Archie a neve.

– Az Architeutis miatt. Jó, mi?

– Igen, bár szerintünk feltehetően lány.

Billy itt volt, amikor a jégre tett, tartósítószerrel átitatott szövetekbe göngyölt polip megérkezett, és segített lebontani róla a pólyát. Saját kezűleg masszírozta a halott húst, buzgón gyúrta a szöveteket, hogy érezze, hova jutott a tartósítószerekből, és hova nem. Ez annyira lefoglalta, hogy valamiért mintha észre sem vette volna magát a lényt. Csak miután mindennel végzett, és az állat a tartályba került, akkor tudatosult benne az egész – akkor fogta fel, mi is történt itt. Hol közebb lépett az üveghez, hol elhúzódott tőle, a fénytörés miatt folyamatosan változó formát nézte, a varázslatos módon dermedten is mozgó alakot.

Nem típuspéldány volt, ami palackozott platóni ideaként határozná meg a fajtája többi tagját. Viszont teljesen épen maradt meg, és nem is tervezték felvágni soha.

A látogatók közben, ha felületesen is, de kezdik észrevenni a teremben elhelyezett egyéb preparátumokat is. A masnivá tekeredett kardos szíjhalat, a hangyászsünt, a több palacknyi majmot. A helyiség túlsó végében pedig, az üvegezett vitrinben azt a tizenhárom tégelyt.

– Tudja valaki, mik lehetnek ezek? – kérdezi ilyenkor Billy. – Lépjünk csak közelebb.

Ezeket a tárolóedényeket a céduláik különböztették meg a többitől: a megbarnult tinta és a régiesen szarkalábas kézírás.

– Ezeket a példányokat egy nagyon különleges ember gyűjtötte be – mondja Billy a csoporttal érkező gyerekeknek. – No, ki tudja elolvasni azt a szót ott? És kit tudja, mit jelent? Mi lehet az a „Beagle”?

Páran rá szoktak jönni. Ilyenkor eltátott szájjal meredtek a teljesen hétköznapi polcon sorakozó hihetetlen minigyűjteményre. A kisállatokat kétszáz évvel ezelőtt, egy dél-amerikai hajóúton az az ember fogta be, segítette át fájdalommentesen a halálba, preparálta és katalogizálta, akit Charles Darwinnak hívtak.

– Ez az ő kézírása – magyarázza Billy. – Akkoriban még fiatal volt, még nem fogalmazta meg világraszóló elméletét. De ezek a példányok adták neki az ötletet. Ezek nem a Darwin-pintyek, de velük kezdődött minden. Hamarosan itt a híres utazás évfordulója.

Nagy ritkán akadt valaki, aki megpróbált vitatkozni vele Darwin bámulatos felfedezéséről. Billy erről nem volt hajlandó vitát nyitni.

De az óriáspolip mellett még az evolúcióelmélet tizenhárom üvegtojása, a több évszázados, teaszínűre barnult krokodilok és mélytengeri furcsaságok is eltörpültek. Billy tökéletesen tisztában volt a darwini holmik jelentőségével, még akkor is, ha a látogatói nem. Nem számított. Bárki, aki belépett abba a terembe, azonnal a rejtelmes és cseppet sem hétköznapi érzések Schwarzschild-rádiuszába került, és a lábasfejű tetem volt a szingularitás.

China Miéville

China Miéville

Billy tehát pontosan tudta, mi és hogyan fog történni odabent. Most azonban, amint kitárta az ajtót, mégis egyszerűen sóbálvánnyá dermedt, és pár másodpercig értetlenül meredt maga elé. A látogatók csak mentek tovább, bizonytalan léptekkel kikerülték Billyt, aztán megálltak, és vártak, mert nem tudták, mit kellene látniuk.

A terem közepén nem volt semmi. Minden egyes preparátum a tetthellyé vált üres teret nézte. A kilencméteres tartály, a több ezer liter sós víz és formalin, a döglött óriáspolip mind nyomtalanul eltűnt.

Fordította: Juhász Viktor

China Miéville: Kraken
Agave Könyvek, 2013