Miért és miért nem szerethették Tabi Lászlót? | Pelle János: A humorista

Posted on 2013. november 13. szerda Szerző:

0


Pelle_A humorista-bor180Cserhalmi Imre

Isten mentsen minden férfit attól, hogy egy csalódott nő bosszút forraljon ellene. Leleményesebb és gát­lás­tala­nabb pusztító ötletekben nincs nálánál gazdagabb élőlény a Földön. Olykor a vélt vagy valódi sérelem méreteihez képest szinte gigantikus a bosszú vágya és igyekezete.

Amikor tehát Pelle János kezébe került az a hosszadalmas „anyag”, amelyet Tabi Lászlóról, az előző század második felének nagysikerű humoristájáról, az őt elszántan gyűlölő és szinte a Föld színéről is elsöpörni óhajtó nő írt, joggal érezhetett késztetést a hasznosítására. Ez utóbbi szóval nem degradálni, éppen ellenkezőleg: elismerni kívánom az ötletét, függetlenül érdeklődésének attól a természetese motívumától, hogy Tabival rokonságban állt.

A Tabi László igazi arca címet viselő, sokoldalas írásmű Tabi lányának anyjától származik, aki egyébként sohasem volt Tabi felesége. Az igen intelligensen megírt dolgozat akár a feljelentés műfajának oktatására is alkalmas lehetne, annál is inkább, mert az állampárt Központi Bizottságának címezték, és ki másnak, hát persze, hogy Aczél Györgynek szánt kísérőlevéllel együtt. Pelle szerint nem bizonyítható, hogy a küldemény el is jutott Aczélhoz (ő azt sejti, hogy nem), ez azonban semmit sem von le az alkalmazott műfaj „értékéből”. Hogy csak az egyik, ám a hazai gyakorlatban máig viruló eszközét említsem: fantáziadúsan, művelten, olykor behízelgően – a címzett érvrendszerét, szóhasználatát, személyes érzékenységét kitűnően ismerve – tudta a személyes bosszú célját politikai-hazafias csomagolásba rejteni. A csalódott nő ugyan a maga morálisan kétségbe vonható cselekedeteit nem hallgatja el, de azokat érzelmei általi kiszolgáltatottságának és Tabi szinte ördögi lényének tulajdonítja. És amikor Tabiról minden elképzelhető és elképzelhetetlen rosszat elmond, akkor „természetesen” csak a hazát, a kultúrát, a pártot, a szabadságot félti és védelmezi. (Talán a világbékét is, arra már nem emlékszem…) Nos, nem kell hozzá nagy olvasni tudás, hogy az ember lássa: e hősi honleány és anya szépséges szája szélén vér csorog…

Nem csodálom, ha Pelle úgy vélte, ez az írás jó alkalmat adhat, hogy a benne foglaltak után nézve Tabiról is, a korszakról is érdekes, hű képet fessen. Ezt a szándékot szolgálja a könyv felépítése is: a feljelentés egy-egy része után következik a benne foglaltak vizsgálata és kommentálása. És még ha ez a szerkezet a vége felé fáradni látszik is – talán azért, mert addigra az alapmű igazán releváns részein már régen túlvagyunk –, azért összességében az egész könyvet megtartó szerkezetként képes működni.

Pelle alaposan és módszeresen járja be azt a nem régi világot, amelyben Tabi László Tabi László lehetett és lett. Olyan pontosan helyezi el a korszak légkörében, sodrásaiban és sorsában a humor és a humoristák lehetőségeit, korlátait meg képességeik különbözőségeit, hogy olvasói bizonyára az említett iromány nélkül is készséggel követnék. Méltánylandó, hogy a szerző messze túllép az igazságkereső rokon izgalmának, buzgalmának esetleges elfogultságán, talán azért is, mert nem volt igazán szoros kapcsolata a nagynevű humoristával. Már-már távolságtartó tárgyilagossággal mutatja be Tabit, az embert, és a részletgazdag Pelle-féle portréból kiviláglik, hogy Tabi nem volt nagyon kedves és vonzó személyiség, meg volt verve jó néhány – környezetének is bosszúságokat okozó – gyarlósággal. Még talán az is kimondható, hogy a kora egyik legismertebb, legnépszerűbb, több műfajban is sikert sikerre halmozó humoristája nem volt jellemóriás. Persze, ha ez a szempont volna mérvadó az irodalom, a művészetek megítélésénél, akkor nem túl sok halhatatlan alkotó életműve lehetne iskolai tananyag. Szerencsére a személy(iség) sok konkrét vonása, illetve a sorsának számtalan ilyen-olyan fordulata jelentéktelenné, sőt gyakran elfeledetté válik a múló idővel. Igaz, a tudomány ismert, manapság divatosan felerősödött ambíciója, hogy az egyes művek világra jöttét szoros összefüggésben vizsgálja alkotójuk emberi történetével. Ez nagyon tanulságos lehet, de sohasem érinti, nem is érintheti a mű értékét, jelentőségét. A mű megmarad. Vagy nem. De egyik sem azért következik be, mert az alkotó szentéletű volt, vagy szeretni való, vagy ilyesmi.

Mindenesetre Pelle János Tabi-portéja – noha nem fukarkodik sikereinek felsorolásával, sőt írásaiból is idéz – a mégoly jogos bíráló szavakhoz képest aránytalanul keveset mutat fel elemző módon arról, hogy mit is tarthatunk Tabi szerkesztői, írói működésében vitathatatlanul elismerésre méltónak. Mert elbagatellizálhatatlan tény, hogy Tabi évtizedeken át – persze, annak kornak a körülményei között, de – millió olvasója, nézője számára derűt tudott sugározni. És sohasem olcsó eszközökkel. És nemcsak tény, hanem rang is, hogy barátja volt Kellér Dezsőnek, méltó kortársa Gádor Bélának, Darvas Szilárdnak, Királyhegyi Pálnak, hogy kiváló örököse, folytatója volt annak a vonulatnak, amelyet Gábor Andor, Heltai Jenő, Molnár Ferenc neve fémjelez, annak a humornak, amelyet a tehetségtelenül népbutító, mai stand-up legtöbb művelőjének az altesti működésre koncentráló, gusztustalan erőlködéseivel egy napon se lehet említeni. És tény is meg rang is, hogy évtizedekig szerkesztette a 650.000 példányt is elért, egyetlen szatirikus hetilapot, a Ludas Matyit, aminek az előfizetése, megvásárlása azért nem volt kötelező…

Még egy megjegyzés. A könyv Tabit – címében is jelzi ezt – a zsidó humorral együtt tárgyalja az említett korszakban. Noha többször is kitér a zsidó humor egy-két ismert jellegzetességére (például filozofikus megközelítés, erős önirónia, túlélő-talpon maradó attitűd), azért nem igazán győz meg arról, hogy Tabi a zsidó humor közegében lenne igazán meghatározható, s nem attól függetlenül is. A téma – különösen a megélénkülő nevetéstudomány (galetológia) eredményeinek ismeretében – felettébb érdekes, úgyhogy szívesen bíztatnám Pelle Jánost, írjon a (zsidó vagy nem zsidó) humorról Tabi nélkül is. Ilyesmivel talán szélesebb társadalmi összefüggésekhez is el lehet eljutni, márpedig az ő ilyen irányú érdeklődésében, azt hiszem, nincs hiány.

Pelle János (Fotó: Vancsó Zoltán)

Pelle János (Fotó: Vancsó Zoltán)

Pelle János: A humorista. Tabi László és a pesti zsidó humor 1945 után
K.u.K. Kiadó, 2013
208 oldal, 2300 Ft
ISBN 978 615 536 1005

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

»Nem tudom eldönteni, hogy könyvemet melyik műfajba soroljam. Dokumentumokat és szatírákat újraközlő, terjedelmes esszéregény született? Rekviem a pesti humorért? Emlék- és szellemidézés? Szabad a gazda. A szereplők egytől egyig a valódi nevükön szerepelnek. Hitelrontásért egyikük sem perelhet be, mert nincsenek az élők sorában. Ahol tények nem álltak a rendelkezésemre, ott az emlékeimet idéztem fel, és rekonstruálni próbáltam az eseményeket. Valószínűleg nem tévedtem sokat.«

Tabi László napjainkra elfelejtett szerző lett, írásait, könyveit nem adják ki, a darabjait nem játsszák. Életműve a legvidámabb barakk hangulatát javította. Ő volt a leghosszabb ideig főszerkesztője a fénykorában 650 ezer példányban megjelenő Ludas Matyi című szatirikus hetilapnak.

Pelle János könyve – korabeli viccek, Tabi írásainak beépítésével – életre kelti a magyar humor 1945 utáni nagy nemzedékének (Gádor Béla, Darvas Szilárd, Kellér Dezső és mások) alkotó munkáját, s egy mára háttérbe szorult irodalmi műfajt, a humoreszket.