Pelle János: A humorista (részlet)

Posted on 2013. november 13. szerda Szerző:

0


Pelle_A humorista-bor180Budapest, 1974. március 9.

Az MSZMP KB kulturális osztályának titkára,
Aczél György elvtárs részére
Tisztelt Aczél elvtárs!

Mellékelten elküldöm Önnek Tabi Lászlóról írt feljegyzéseimet. Közismert róla, hogy a Ludas Matyi főszerkesztője, humoros író és színpadi szerző. De azt kevesen tudják róla, hogy Erika lányom apja is. Azt pedig senki sem sejti, hogy Tabi a férjem gyilkosa, szocialista államunk és a munkásmozgalom aljas árulója. 1945 augusztusában ismerkedtem meg vele, élete nyitott könyv a számomra. Most leleplezem az igazi arcát, el fog szörnyedni tőle. Mint magánember, mint újságíró és közéleti személyiség egyaránt rászolgált arra, hogy fény derüljön eltitkolt gaztetteire. Azt hogy, milyen büntetést szabnak ki rá, Önre, illetve a Magyar Népköztársaság igazságszolgáltatására bízom. Csak annyit tanácsolok: legyenek vele igazságosak és könyörtelenek, ne hagyják magukat a látszattól megtéveszteni.

Özvegy Fodor Miklósné, született Erdős Júlia
Tabi Erika édesanyja

1.

„Elbűvölően szép, tiszta érzésű, fiatal lány voltam, akinek sejtelme sem volt a tömérdek szenvedésről és mocsokról, ami az életben rá leselkedik. 1920. április 22-én, Lenin elvtárssal egy napon születtem. Persze akkor még nem tudtam a Nagy Októberi Forradalom lánglelkű vezéréről, hogy létezik. Édesapám ügyvéd volt, főként polgári pereket vitt, több jelentős banknak volt a jogtanácsosa. Anyámmal és két nővéremmel együtt szerető családban nevelkedtem, ahol az adott szó mindig szent volt, a tisztesség pedig olyan természetes, mint a friss levegő. Ki hitte volna, hogy egyik pillanatról a másikra olyan világ lesz, ahol fabatkát sem ér az erény, és a férfiak aljasak és gonoszak?

Kedves Aczél elvtárs, nem terhelem most Önt mindazzal, amin 1940-es években a családommal együtt keresztülmentünk, kezdve onnan, hogy az édesapámat 1942-től többször is behívták hosszabb-rövidebb munkaszolgálatra, majd végleg elragadták tőlünk. Nővéreimet a gyerekeikkel együtt Auschwitzba deportálták, egyiket Mátészalkáról, a másikat Újpestről, valószínűleg rögtön a gázba kerültek. A felszabadulás idején már csak az anyám maradt életben népes családunkból. Mi ketten a Sion nővérei apácarendnek köszönhettük, hogy túléltük a nyilas terrort, ugyanis ők fogadtak be bennünket józsefvárosi zárdájukba. Ekkoriban már jegyben jártam Fodor Miklóssal, egy kiváló fiatal ügyvéddel, akit még a szüleim szemeltek ki férjnek a számomra. Apám végső akaratát teljesítettem, amikor 1945. augusztus 28-án házasságot kötöttem vele a hatodik kerületi elöljáróságon. Sajnos, az édesanyám ezt már nem érhette meg, mert az esküvőm előtt három héttel rákban meghalt. Örömöm pillanatait beárnyékolta a gyász, az a tudat, immár senkim sem maradt a férjemen kívül, akit szenvedélyes szerelemmel szerettem. Ekkor még sejtelmem sem volt arról, hogy nemsokára felbukkan az életemben egy ördögi figura, Tabi László.

Úgy került hozzánk, hogy apróhirdetést adtunk fel a férjemmel, albérlőt kerestünk. Baross utcai négyszobás lakásunk túl nagy volt kettőnknek, azután, hogy a szüleim meghaltak. Meg aztán attól is tartottunk, hogy a lakáshiány miatt, ha nem veszünk oda lakót legalább átmenetileg, kiigénylik valamelyik szobánkat. (Megjegyzendő, hogy ez akkor még nem volt általánosan elterjedt, hivatalos eljárás, úgy, mint az ötvenes években, de ezt a fejleményt már akkor sem lehetett kizárni.)

Tabi nemrég jött vissza Budapestre, szerencsésen túlélte a szerbiai munkaszolgálatot. Ő jelentkezett hozzánk albérlőnek 1945. szeptember végén, miután olvasta az apróhirdetésünket. Egyedülálló, harmincöt éves férfiként azonnal szemet vetett rám, és minden eszközt bevetett, hogy kihasználva tapasztalatlanságomat, elcsábítson. Gátlástalan, mohó vágyai kielégítésének sajnos kedveztek a körülmények, ugyanis az én imádott férjem súlyos betegen tért vissza a deportálásból (végül Buchenwaldban szabadult fel), és az ő ápolása minden erőmet igénybe vette. Fodor Miklós július első napjaiban tántorgott haza, hetekig tartó kórházi ápolás után, melyben egy, az amerikai megszállási övezetben lévő, a volt deportáltakat gyógyító kórházban részesült. Annak ellenére, hogy az orvosai mindent megtettek érte, megoperálták és a legjobb gyógyszereket kapta, csodát nem tehettek vele. Hordágyon küldték vissza Budapestre egy egészségügyi vonattal, olyan állapotban, hogy a szó szoros értelmében már csak hálni járt belé a lélek. Önfeláldozásomnak, törődésemnek volt köszönhető, hogy lassanként erőre kapott, bár a kardiológus orvos megmondta, hogy a koncentrációs tábor tönkretette a szívét, és a lehető legnagyobb kíméletre szorul. A házastársi szeretet és az ő elszánt élni akarása végül meghozta a gyümölcsét: 1945 őszén, lassan és óvatosan, de már dolgozni kezdett. Tárgyalásokra nem járhatott, de ügyiratokat készített otthoni irodájában, szakmai tanácsokkal látta el kollégáit, akik nagyra értékelték tapasztalatát, szaktudását.

Tabi látta, mennyire kimerít a férjem gondozása, és az érte érzett az aggodalom. Megviselt, hogy egyetlen éjszakát sem tudok nyugodtan eltölteni mellette. Csinos fiatal nő voltam (azon a nyáron múltam huszonöt éves), aki a nácik gaztettei miatt betegen kapta vissza a férjét. Albérlőnk felismerte, mekkora szenvedést okoz nekem, hogy beláthatatlan ideig nem kaphatom meg azokat a testi örömöket, melyek jogosan járnának nekem. Úgy tett, mintha együtt érezne velem, de eközben azon járt az esze, miként használja ki gyengeségemet. Kereste az alkalmat, hogy behálózzon, és alantas vágyainak martalékává tegyen. Egy alkalommal, mikor éjjel kimentem a konyhába, hogy elkészítsem a férjem gyógyszerét, utánam lopakodott, s rávett arra, hogy igyak meg vele konyakot. (Megjegyzendő, hogy ő egyébként nem fogyaszt alkoholt, de tudta, hogy szükség lesz rá az ellenállásom megtöréséhez.) Beadtam férjemnek az orvosságot, majd mikor láttam, hogy elaludt, visszatértem a konyhába. Tabi arcára sátáni mosoly ült ki. Töltött, és megittam az alkoholos italt. Bár ne tettem volna! Lehet, hogy előzőleg kevert valami kábító port is a poharamba, legalábbis úgy éreztem. Szédülni kezdtem, heves szívdobogásom támadt. Éjjel fél kettő volt! A lábam remegett, alig tudtam tartani magam. Féltem, hogy nyomban összecsuklok. Ekkor a csábítóm mellém lépett, átkarolt, úgy tett, mint akinek nincs semmiféle hátsó szándéka, csak megvigasztal, és erőt önt belém. Tűrtem, hogy bevezessen a szobájába, lefektessen az ágyára. Fáradt, kimerült és kábult voltam. Az járt az eszemben, hogy szegény apám tért vissza a túlvilágról, rá támaszkodom, az ő erős karja fogja át a derekam…

De nem ő volt, ezt rövidesen megtapasztaltam. Tabi, nem törődve tiltakozásommal és könyörgésemmel, kihasználta az állapotom, és a magáévá tett. Ezt azután megismételte minden héten legalább háromszor, amíg nálunk lakott, egészen 1946. április végéig. A rendszeres szexuális életnek, melynek során a csábítóm nem volt hajlandó védekezni, meglett az eredménye: teherbe estem. Kedves Aczél elvtárs, gondolhatja, milyen szörnyű helyzetbe kerültem. Egyrészt teljesült az álmom, új életet hordtam a szívem alatt. Másrészt viszont gyermekem nem az imádott férjemtől fogant, hanem albérlőnktől, akinek szándékaival nem voltam tisztában, de ösztönösen éreztem, hogy a lelke legmélyéig gonosz, és életem megrontója lesz.

Arról, hogy gyermeket várok, a férjem is tudomást szerzett, nem titkolhattam el előle. Emelkedett gondolkodására, nemes lelkére mi sem jellemzőbb, mint hogy emiatt nem tett nekem szemrehányást, megértette esendőségemet. Úgy döntött azonban, hogy ez a helyzet – vagyis hogy Tabi továbbra is a lakásunkban lakik – nem maradhat fenn tovább, albérlőként nem tiporhatja lábbal a legszentebb erkölcsi törvényeket. Kijelentette, hogy felelősségre vonja, felszólítja, hogy nézzen szembe azzal, a mit tett.

Én ezt a szándékát elleneztem. Főként azért, mert tisztában voltam megrendült egészségi állapotával, gyenge szívével, melynek minden izgalom megárthat. Felajánlottam neki, hogy elintézem az ügyet, rábírom Tabit a távozásra. De hiába célozgattam a csábítómnak, s adtam értésére, hogy jelenléte terhes, nem kívánatos a házunkban. Ő nem értett a szóból, továbbra is kihasználta a gyengeségem, újra és újra levett a lábamról.

Így érkezett el 1946. április 22-e, a huszonhatodik születésnapom. (Mely, mint említettem, egybeesik Lenin elvtárséval.) (…) Négy hónapos terhes voltam, fokozott kíméletre, törődésre szorultam. Ekkor Tabi szenvtelen hangon megszólalt. Gúnyos hangja ma is a fülembe cseng: „Miklós, elegem van a szembekötősdiből. Elválsz Júliától, vagy várjam meg, amíg megözvegyül?” Szegény férjem nem tehetett mást, felelt a felháborító és aljas kérdésre. Indulatosan reagált az előre megfontolt, cinikus provokációra. (…) Felemelte a hangját, az arca elvörösödött, a nyakán kidagadtak az erek. Tudtam, hogy pillanatokon belül rosszul lesz, azonnal rohantam a konyhába, gyógyszerért. Tabi elérte a célját: szegény férjem szívrohamot kapott. (…)

Az egész jelenetet azért rendezte, hogy siettesse a halálát. (…) Megátkoztam: soha ne ismerje meg a szülői boldogságot! Úgy tűnik, az átkom megfogant, de az a büntetés, amit a sors eddig mért rá, nem elégséges a számára. A későbbiekben, ahogy erről beszámolok be Önnek, ugyanolyan aljasul, áruló módon viselkedett a párttal és a munkásmozgalommal, illetve a hazájával, a Magyar Népköztársasággal szemben, ahogy velem.”

*

– Lássuk csak… mutassa a szerszámát, fiam. Hát ez bizony tipikus. Manapság egy hét alatt annyi ilyen eset kerül elém, mint régen egy év alatt. Az, ami itt látható, valójában fekély. Kemény alapú papula, amelynek közepe kisebesedik, szélei kiemelkednek. Szövettanilag mononukleáris beszűrődés, makrofágok, limfociták vannak benne.

Még csak az hiányzik, hogy a mikroszkóphoz hívja, és megmutassa a kórokozókat. A romhalmaz kellős közepén néhány limfocitát. Miért jött egyáltalán vissza ide? Hogy undok baktériumokat lásson? (…)

– Doktor úr, pontosan mi a bajom?

Talán, ha nem akar a saját szemével meggyőződni arról, hogy megvan-e még az anyja, az apja meg a húga, elszánja magát, és nekivág a nagyvilágnak. (…) 1945. február végén még felöltözve aludt a szüleivel egy szobában, ahol alig lehetett fűteni. Március közepén már átköltözött egy barátjához, akinek az anyja ágyneműt húzott a tiszteletére. Áprilisban pedig az Oktogonon összeakadt Jolival, akivel még a bevonulása előtt volt futó viszonya. Egymásra csodálkoztak, és rögtön leültek az Andrássy úton egy padra.

– Sokat gondoltam rád.
– Én is.

Mindketten hazudtak, de egyiküknek sem volt veszteni való ideje. Felment a nőhöz, és nyomban összebújtak. Két napig ki sem dugta az orrát, csak azért kelt fel az ágyból, hogy egyen valamit. Azután áthozta a cuccait az Aradi utcába. Nem volt sok, egy kofferben elfért a ruhatára. A szoba-konyhás lakás dugig volt csomagokkal és ócska bútorokkal, úgy kellett köztük kibotorkálni a gangra, a vécéig. Kit tudja, ki és miért hagyta ott azt a tömérdek kacatot, s visszajön-e érte valaha. Mégis, fényes apartman volt a tetves barakkhoz képest, ahol nem is olyan régen álomra hajtotta a fejét. És nő volt mellette! Kedves teremtés, aki csak azt várta, hogy átölelje. (…)

– Még kérdi? Luesz. Ha jobban tetszik, szifilisz. Fracastoro veronai orvostól kapta a nevét, aki költeményt írt Syphilus pásztor szenvedéseiről. De mondhatja bujakórnak vagy francia betegségnek is. Maga épp, hogy túl van a lappangási időszakon, és belépett az első fázisba. Váladékot veszek magától, és megvizsgálom. Garantálom, hogy meglesznek a treponémák. Ha érdekli magát, megmutatom őket. A Wassermann-teszt pedig jelzi az antitesteket.

Az orvos tényleg meg akar neki mutatni valamit. Nem elég, hogy megkapta a nyavalyát, de még nézze is meg, hogy mi okozta. Azt nem. Van elég baja így is. Már akkor rosszat sejtett, amikor Joli feltűnően kedves volt hozzá. Nem volt közöttük akkora szerelem 1944 tavaszán, amikor néhány hetet Pesten töltött. Ha jól emlékszik, egy kávéházban ismerkedtek meg. A nő ruhatáros volt és rámosolygott.

– Nem hittem volna, hogy még összefutunk. Jó, hogy van olyan finom ember, mint te. Rettenetesen durvák a férfiak. Különösen manapság.
Mit mondhatott erre? Meg sem kérdezte, hogy mivel foglalkozik most.
– Csúnya idők járnak. Jó, hogy találkoztunk.
Miért mesélte el azt, amin átment az ostrom alatt? Könnyíteni akart a lelkén?
– Szeretném elfelejteni azt, ami előtted történt. Csak nem sikerül. Bejöttek hozzánk, a pincébe január végén hárman, pufajkában, dobtáras géppisztollyal és kiválogatták a fiatalabb nőket. Davaj, davaj! Én is köztük voltam.
Rengeteg hasonló történetet hallott az utóbbi időben.

Pelle János (Fotó: Vancsó Zoltán)

Pelle János (Fotó: Vancsó Zoltán)

– Hova vittek?
– Azt mondták, krumplit pucolni.
Ekkor már kitalálta, hogy mi történt.
– Kiosztottak bennünket. Nekem három jutott… Két szőke, fiatalabb és idősebb. És a fekete, a tatár.
Fogjuk fel derűsen a dolgokat. Háború idején megesik, hogy a katonák prédának tekintik a nőket.
– Jó, hogy végül megszabadultál. Nem tehetsz arról, hogy mit tettek veled. Ne is beszélj többet róla.
De Joli, ha már elkezdte, be is fejezte.
– Sajnos, nyomot hagyott bennem valamelyik rohadék. Arra a tatárra gyanakszom, aki utoljára ment át rajtam. Nem vettél észre magadon valami gyanúsat?

Pelle János: A humorista. Tabi László és a pesti zsidó humor 1945 után
K.u.K. Kiadó, 2013