A megbocsátás anatómiája | Srdjan Golubović: Templom a dombon

Posted on 2013. november 11. hétfő Szerző:

0


templom a dombon02-álló

Értelmetlen erőszak

Jeges-Varga Ferenc

Ha kisebb gyermeket kérdezünk a háborúról, való­színűleg a játékkatonákkal vívott csa­ták­ról mesél. (A nagyobb vi­szont a video­játé­kairól…) A gyerekszobai ütkö­zetekben mindig a legerősebb és legügyesebb győzedel­meskedik a többiek felett. Aki sok történelmi könyvet olvasott már, vagy a háborús filmeket szereti, vélhetően a reménytelennek látszó küzdelmet és a győztesnek kijáró dicsőséget emeli ki. Nagyapám inkább a fogságbeli élmé­nyeiről beszélne. Akik pedig testközelből ismerhették meg a régi harcmezőket, vérre, megcsonkult testekre, éhezésre emlékeznek.

A szerb Srđan (Srdjan) Golubović elsősorban nem a fegyver­ropo­gás mindennapos zajára emlékezik vissza, pedig a kilencvenes évek elején biztosan sokat hallhatta. A balkáni háború mégis in­kább a békében együtt élő testvérnépek között fellángoló gyűlölet miatt feldolgozhatatlan. Harmadik nagyjátékfilmje, a Templom a dombon a szerb kiskatona, Srdjan Aleksic igaz történetén keresztül példázza, hogy a sebek nehezen gyógyulnak be.

Golubović kamerája nem a hadszíntérre kíváncsi, filmjében egy pisztolylövést sem hallani. A háború nyomait egy kisváros utcáin, hétköznapi szituációkban keresi. A kiindulópont 1993. Marko, a fiatal szerb katona a frontról rövid eltávra érkezik haza, a Dubrovnik és Montenegro között félúton, a bosnyák hegyek ölelésében fekvő, soknemzetiségű Trebinjébe. Egy nyugodtnak mondható reggelen sietve köszön el édesapjától, hogy találkozzon kedvesével és rég nem látott barátjával. Az asztalon felejtett cigarettacsomaggal Golubović leheletfinoman érzékelteti, hogy sorsunk alakulása olykor banális semmiségeken múlik.

A film kulcsjelenetében vad indulatok robbannak ki a békés felszín mögül. Három szerb katona támad egy muszlim boltosra, mert az nem ad nekik cigarettát. A fegyveresek provokációnak vélik a dolgot, holott a készlet valóban elfogyott. Marko nem hagyja szó nélkül az értelmetlen lincselést (habár a sors furcsa fintora, hogy éppen ő vette meg az utolsó csomagot). Golubović a legfeszültebb pillanatban elvágja a jelenetet, és az eset pontos körülményei a film legvégéig rejtve maradnak. De nem kétséges, hogy Marko közbelépése tragikus következménnyel jár.

Utcák, puszta házak

Utcák, puszta házak

Tizenkét évet ugrunk az időben, amikor a szereplőket Golubović három szálon újra összehozza. A Németországba emigrált Haris, a muszlim trafikos, a Belgrádban élő orvos és a Trebinjében maradt édesapa súlyos dilemma előtt áll: vajon képesek lesznek-e valaha felülemelkedni a múltban szerzett sérelmeiken, vagy ebben a történetben nincs helye a megbocsátásnak? Mindenki törleszteni szeretné az adósságát. Haris megmentője szerelmének segítene menekülni erőszakos férje elől. Rankónak az apja bűnéért vezeklő fiúval kellene békét kötnie. Nebojša pedig a barátja gyilkosát a műtőasztalon látja viszont, ahol élete vagy halála felől dönthet. Golubović a bemutatott hétköznapi figurák ürügyén egy egész nemzet kollektív lelkiismeretét vizsgálja.

Vajon hány nemzedéknek kell még fizetnie az elődök vétkeiért? Egy fiúnak kell-e egyáltalán felelni az apa tettéért? Érdemes-e akkor is jót cselekednünk, ha azzal csak bajt hozunk magunkra? Jogunkban áll-e mások felett bíráskodni, eljátszhatjuk isten szerepét? Golubović sokféle kérdést megfogalmaztat a nézővel, és meg is adja a válaszokat. Pedig az erősebb hatást akkor érte volna el, ha kevésbé egyértelmű az üzenete.

A Templom a dombon kissé példabeszédszerű illusztrációja annak a tételnek, hogy a múlttal való szembenézést csak késleltethetjük, azonban valamikor csak el kell számolnunk lelkiismeretünkkel. Golubović munkáját a megbékélés vágya hatja át, ezért egy-egy mondatát szentimentálisnak, patetikusnak érezzük. Rengeteg a csönd ugyanakkor a filmben, és ezzel sikerül elkerülni az érzelmesség csapdáját.

A mesteri dramaturgiának és a karakteres színészi játéknak köszönhetően a film végül nem válik túlságosan moralizálóvá. Aleksandar Ilić felvevőgépe a komor tekintetekben képes érzékeltetni az érzelmek háborgását. Szuggesztív felvételei a lakótelepek tömbházairól, az utcákról, terekről sokat tesznek azért, hogy a Templom a dombon őszinte vallomássá válhasson. Mario Schneider visszafogott gitárdallamai csak ritkán csendülnek fel, erősítve a történet balladisztikus vonásait. Szerb vagy román példákat is látva, ismételten megfogalmazódik a kérdés: vajon mi miért nem tudjuk kibeszélni múltunk sötét dolgait?

A megbékélés reménye

A megbékélés reménye

Kétségtelen tény, hogy Golubović sokkal csöndesebb és békülékenyebb hangon szólal meg, mint korábbi filmjében. A fia meggyógyulásáért gyilkosságra kényszerülő apa története (A csapda, 2007) durván belemarkol a néző lelkébe, és nem ad feloldozást a bűnök alól. A Templom a dombon befejezése lényegesen derűlátóbb. A romokon újjáépülő templom, a fiúvá fogadás szimbolikus motívumai szebb jövőt ígérnek. A rendező új története kevésbé erőteljes, de talán éppen ezért fogyaszthatóbb is a szélesebb közönség számára.

Templom a dombon (Krugovi) szerb film, 2013

Rendező: Srđan Golubović
Forgatókönyv: Melina Pota Koljevic, Srđan Koljević
Operatőr: Aleksandar Ilić
Zene: Mario Schneider

Szereplők:
Vuk Kostić (Marko)
Aleksandar Berček (Ranko)
Leon Lučev (Haris)
Nebojša Glogovac (Nebojša)
Boris Isaković (Todor)
Nikola Rakočević (Bogdan)
Hristina Popović (Nada)