Varga-Körtvélyes Zsuzsanna: A Radnayak örökében – Búcsú Erdélytől (részlet)

| 5 |

 »Néha olyan kis buta vagy, Zsófi. Miért gondolod, hogy az emberek olyanok, amilyennek hinni szeretnéd őket?«

Robi szokta ezt kérdezgetni fejcsóválva, és még most, több mint tíz együtt töltött év után is halálosan fel tudja bosszantani vele. Pedig Robinak van némi igazsága, és még csak nem is ő az első, akitől ezt kell hallania Lórival kapcsolatban.

Emlékszik, hogy aznap este, miközben a kesztyű ellenére is csonttá dermedt ujjaival próbálta kigombolni a kabátját, egyáltalán nem volt kedve beszélgetni.

– Hol voltál? – kíváncsiskodott Tünde, és letette a könyvet, amit kedvetlenül tanulmányozott.

Még most is tudja a címét: a Magyarország természetföldrajza volt, amiből Tündének másnap kellett vizsgáznia. – A Spanyol már többször keresett – folytatta Tünde jobb híján, mert választ nem kapott. – Azt üzente, menj le hozzá. Valamit nagyon meg akar beszélni veled, és persze közben biztosan szívesen fel is olvaszt.

Felsóhajtott, mert efelől nem voltak kétségei.

– Nem tűnsz valami lelkesnek – mustrálgatta Tünde.
– Semmi kedvem veszekedni a Spanyollal.
– Miért kellene veszekednetek? Mostanában nagyon jól viselkedik. Lóri óta…
– Hazamegyek.
– Nem úgy volt, hogy a Spanyollal szilvesztereztek édes kettesben?
– Karácsonykor se voltam otthon. Hiányoznak, és beszélni is szeretnék Lórival.
– Szerintem Lóri jobban kíváncsi Vivienre.
– Vivien már a múlté – legyintett, és volt egy sanda gyanúja, hogy ezúttal talán éppen Vivien tette lapátra Lórit, mert idejekorán kiismerte. Valahol mélyen nagyon remélte, hogy így történt. Épp elég volt, hogy a vizsgadarab óta Lóri elfogyasztott egy jogászlányt, egy pszichológushallgatót és ráadásnak egy tanítóképzőst. Ideje volt, hogy a történészlány kifogjon rajta.

– Mikor szakítottak? – hökkent meg Tünde.

– Nem tudom, nem is érdekel, de azt hiszem, legfeljebb öt hétig lehettek együtt. Esetleg hatig, úgyhogy Lóri tempóját tekintve nem is volt ez olyan rövid kapcsolat.

– Szerinted miért mentek szét?

Vállat vont, és megtartotta magának, hogy ez se izgatja különösebben. Arról is hallgatott, hogy Vivien, akivel egyébként együtt utazott idefelé a buszon, egyetlen szót se ejtett Lóriról, annál többet arról, hogy végre sikerült mongoltanárt szereznie, jövőre meg is fog próbálkozni a felvételivel, mert elege van a történelem szakból, és csak Mongóliával akar foglalkozni. Már ki is nézett magának egy ösztöndíjat, amit feltétlenül meg fog nyerni, legalábbis a tervei szerint, és akkor jövő ilyentájt már odakint tanulhat. Őszintén kívánt neki sok sikert, bár egyáltalán nem fért a fejébe, miért akar valaki Mongóliában, egy nevenincs sátorvárosban nomádokat tanulmányozni. Mindegy, ez Vivien dolga. Vivien sok tekintetben nagyon hasonlít Lórihoz. Legalábbis abban, hogy egyformán őrült ötleteik vannak. Lehet, hogy ezért is tetszettek meg egymásnak, és aztán ezért nem ment a dolog. Mindenesetre Vivien az első néhány találkozás után már nem feltétlenül ájult el Lóri sármjától, ráadásul lovasnak se volt utolsó, úgyhogy minden tekintetben képes volt lépést tartani Lórival.

– Biztos, hogy haza akarsz menni a nem túlságosan feldobott bátyáddal szilveszterezni? – kérdezte Tünde fürkésző pillantással.

Bólintott, és valami olyasmit dünnyögött, hogy megpróbál zöldágra vergődni a Spanyollal.

Halkan kopogott a Spanyol ajtaján, és amikor benyitott, észrevette, hogy a fiú már várta.

– Megbeszéltük, hogy együtt vacsorázunk.

Ezzel fogadta a Spanyol köszönés helyett, és meg se ölelte, meg se csókolta, még csak fel se állt az ágyról. Ezzel aztán el volt rontva minden: az este, a hangulat, és a lehetősége annak, hogy normálisan megbeszéljék a helyzetet, vagy hogy normálisan megbeszéljenek bármit is. A Spanyol csalódott volt és dühös a késés miatt, ő maga ingerült a lelkiismeret-furdalástól és a feszültségtől. Nem szívesen dühítette fel a Spanyolt, így aztán csak a puszta tényt közölte, hogy a családjával szilveszterezik, aztán ki is ment, mert nem volt kíváncsi a Spanyol nagyjelenetére. És nem ment fel a szobájába, mert tudta, hogy a Spanyol keresni fogja. Nem akart magyarázkodni, nem akart védekezni, és nem akarta hallgatni a panaszáradatot. Főleg úgy nem, hogy a Spanyol felháborodása tulajdonképpen jogos. Két hónapja beszélték meg a közös szilvesztert. A Spanyol két hónapja készül rá. Ő pedig… Mindegy. Valami azt súgja, hogy ezt kellett tennie. Végül is Lóriról és Lóri jövőjéről van szó. Emlékszik, kétségbeesetten kapaszkodott ebbe a gondolatba, pedig tudta, hogy önigazolás és önámítás az egész. Lóri jövője egyedül Lóri kezében van, és bármennyire akarja is megváltoztatni, azt egyedül Lóri teheti meg. Nagyot sóhajtott, és betette maga mögött a zuhanyzó ajtaját, ahová a Spanyol és a lelkiismeret-furdalása elől menekült. Óvatosan osont végig a folyosón, és a Tündével közös szobájuk előtt egy pillanatra megállt. Áldotta az eszét az óvatosságáért, mert odabentről a Spanyol kétségbeesett hangja szűrődött ki.

– Nem értem Zsófit. Már mindent elterveztünk. Tudom, hogy ő is várta, hogy együtt legyünk. Ugye, várta…?
– Várta – nyugtatta meg gyorsan Tünde. – Próbáld megérteni. Próbáld elfogadni, hogy rajtad kívül más is van az életében.
– A bátyja!
– Az ikertestvére. Ez egészen más. Jóval több, mintha szimplán csak testvérek lennének.
– Ez nem magyarázat!
– Nem is akarok neked megmagyarázni semmit, a legkevésbé Zsófit. Ha akarja, majd elmondja, mit gondol. Valami nagyon fontosat akar Lóritól.
– Éppen szilveszterkor? Éppen az évfordulónkon?
– Hát… Ők a családja, Spanyol, és nagyon sokat jelentenek neki. Szükségük is van rá, vagy legalábbis Zsófi azt hiszi. Majd rájön, hogy ez nem feltétlenül igaz, de addig próbáld meg elfogadni, hogy osztozkodnod kell rajta.
– A hülye apjával meg az őrült bátyjával?
– Nem olyan őrült, mint gondolod. Én kedvelem.
– Komolyan? Zsófi teljesen feleslegesen fecsérli az idejét, arra, hogy megpróbál a lelkére beszélni.
– Ezt hadd döntse el Zsófi – figyelmeztetett halkan, józanul Tünde, amiért nagyon hálás volt neki.
– Ki nem állhatom, hogy olyan magasan hordja azt az arisztokrata orrát. Mellesleg elég csúnyán betörték neki…
– Semmi közöd hozzá. Örülj, hogy a te orrod olyan szép, szabályos, és várj egy kicsit.
– Mire? Nem vagyok hajlandó tűrni, hogy…
– Tűrni? Ez azért erős túlzás. Végül is Lóri eddig nem sok vizet zavart az életedben, mert leginkább a nőivel van elfoglalva.
– A strici…
– Szerintem menj haza, és higgadj le. Holnap vizsgázom, és nem érdekelnek a hülyeségeid.
– Az a hülyeség, ami Zsófi és Lóri között van. Hogy egyszerre megbolondul, amikor a közelébe kerül, és mindenről elfeledkezik. Rólam is, pedig itt vagyok neki, mellette, érte…
– Nem lehet, hogy egy kicsit önző vagy, Spanyol? Vagy legalábbis túl sokat gondolsz magadról? – nevette el magát Tünde, és az ajtó mögött hallgatózva neki is mosolyognia kellett, mert Tünde rátapintott a lényegre: a Spanyol önző és féltékeny. A Spanyol tényleg itt van, tényleg mellette, és talán érte is, de elég-e ez? És igazán akarja-e, hogy itt legyen? Nem tudta, és fájt, hogy semmi őszintét nem tudott volna mondani a Spanyolnak, ha történetesen szemtől szemben állnak.
– Azért így is szeretem – hallotta végül a Spanyol mély sóhaját, és ettől úgy meghatódott, hogy lehunyt szemmel dőlt a falnak.
– Én is szeretlek – súgta, amikor meghallotta, hogy a fiú lába alatt megnyikordul a küszöb, de nem mert felnézni.
– Mindent hallottál?
– Csak most az egyszer, utoljára viseld el, jó?
– Utoljára – dörmögte a Spanyol, de a hangján érezni lehetett a megkönnyebbült örömet. – És remélem, erre akkor is emlékezni fogsz, amikor legközelebb haza akarsz menekülni.
– Nem menekülök, és emlékezni fogok.

– Akkor gyere, vacsorázzunk. Melegszendvicset sütöttem, és vettem bort is. Édes vöröset, amit szeretsz. Tulajdonképpen – folytatta némi szünet után a Spanyol, miután elhelyezkedtek az asztalnál – miről akarsz annyira beszélni Lórival?

– A tanulásról…
– Azt hiszem, nem lesz hosszú beszélgetés. Kár is hazamenned miatta, elég lenne felhívnod. Még csak sokba se kerülne, mert az első szó után lecsapná a telefont.
– Kérlek!
– Már csak egy utolsó kérdés. Otthon is a bátyád ágyában akarsz ébredni?
– Azt hittem, ezt már megbeszéltük.
– Nem beszéltük meg, csak beszéltünk róla, és ez nagy különbség.
– Nem látok semmiféle különbséget. Lórival alszom, mert gyerekkorunkban így szoktuk meg.
– Elég furcsa gyerekkorotok lehetett.
– Nekünk tökéletesen megfelelt.
– Hát persze. De most már felnőttél. Mégis vele aludtál, amikor itt volt…
– Mert nem volt üres ágy a szobánkban.
– Gondolom, nem bántátok. Nem vagytok normálisak. Erdély, kastélyok, bárók, hülye szokások…
– Nem tehetek róla.
– Kezelhetnéd a dolgot normálisan.
– Hidd el, nem én akartam ebbe a családba születni.
– Ha lesz gyerekünk, apádék csak karácsonykor láthatják.

Nevetnie kellett, mert a Spanyol halálosan komolyan gondolta. Szóval, ha lesz gyerekük. A Spanyol tehát hosszú távra tervez. Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy Lóri lesz a sógora.

– Nem akarsz mégis maradni? – kérdezte váratlanul a Spanyol.

Megrázta a fejét, mert fájt volna kimondania, hogy nem.

– Miattam se? Kettőnk miatt se?
– Sietek vissza, és bepótoljuk. Bepótolunk mindent – hadarta egy szuszra, és örült, hogy ha savanyúan is, de a Spanyol mégiscsak bólint.
– Mikor kegyeskedne a nagyságos bárónő rám is szakítani egy kis időt?
– Méltóságos – javította ki önkéntelenül, és örült, hogy a fiú nem hallotta meg. – Elsején.
– Remélem, nem fogod kísértésbe vinni a báró urat. Vagy inkább ő téged? Úristen! Milyen beteges ez az egész!
– Ne légy ízléstelen.
– Én? Ti vagytok azok!
– Ha igazán szeretsz, abbahagyod.
– Van más választásom?

A nyelve hegyén volt a nemleges válasz, de hallgatott, és gyorsan szájon csókolta a fiút.

– És ha hazamennék veled?
– Tudod, hogy nem lenne jó ötlet.
– Lóri miatt? Úgy értem, csak miatta?
– Mi? – hökkent meg, aztán fejcsóválva tette hozzá. – Kire gondolsz?
– Ezt neked kell tudnod.
– Nincs ötletem.
– Segítsek?
– Inkább ne – felelte szárazon, mert sejtette, mi, vagyis inkább ki jár a Spanyol fejében. – És ne is kombinálj, mert nincs rá okod.

– A vizsgaelőadás után nem az én csokromat vetted fel először a földről.
– Jézusom, Spanyol! Ilyenekre emlékszel?
– Nem válaszoltál.
– Vádaskodni akarsz?
– Csak kérdeztem valamit.
– Nincs válasz. Legfeljebb annyi, hogy nem a te csokrod volt a legközelebb. Van még kérdés?
– Hát…
– Ne legyen. Akarod, hogy ma nálad aludjak?
– Szerinted?
– Szerintem igen. Összepakolok, és lejövök hozzád.
– Felmegyek veled.
– Félsz, hogy nem jövök vissza?
– Veled akarok lenni, amíg még lehet.
– Nem a világ végére megyek, Spanyol.

Emlékszik, hogy nem kapott választ, csak valami érthetetlen mormogást, ami után az volt a Spanyol következő megnyilatkozása, hogy ha otthon szilveszterezik, minek visz kivágott felsőt. Nevetnie kellett rajta, meg azon, amivel a Spanyol folytatta: „Apádnak egy pólóban is örülnie kellene neked, Lóri meg jobb, ha nem bámulja a melleidet.” Nem törődött vele. Örült, hogy kibékültek. Örült, hogy hazautazik. Örült, hogy adhat egy esélyt Lórinak. Akárhogy is, jó év lesz a következő. Mindent el fog követni, hogy az legyen. Már a hajnali vonattal elindul. Kilenc után otthon lesz, felméri, mi a helyzet a hűtőben, és már most megfogadja, hogy nem fog kétségbeesni a lakásban uralkodó áldatlan állapotok láttán. Talán az lesz a legjobb, ha alaposan kifertőtleníti a hűtőt, mielőtt bármit is vesz a boltban. Ki tudja, még az is lehet, hogy méregzöld penészgombák masíroznak benne fel-alá. Ahogy a Tatáékat ismeri… Szóval kitakarít, összeüt egy jó kis ebédet amolyan Mari óma módra, és a kellemesen jóllakott Lórival letelepszik az ágy szélére, hozzábújik, és főzni kezdi. Meg fogja győzni, és Lóri tanulni fog. Talán éppen Pesten. Akár lakhatna velük is. Szegény Lóri. Még nem is tudja, mi vár rá. Biztosan húzni fogja a száját, de majd lecsendesíti. Különben is, minden Lóri érdekében történik. Aztán ha mindent elrendezett Lóri körül, végre jöhet vissza a Spanyolhoz, és megünnepelhetik az új évet, ami egyben egy új évezred is. Ez már ópa és óma nélküli évezred lesz, hiszen néhány éve már, hogy egymás után, csendesen elmentek, de mindig emlékezni fognak rájuk, ahogy Gyana vitézre is.

– Mire gondolsz? – súgta a fülébe a Spanyol, és ő úgy érezte, kötelessége őszintén válaszolni:

– A családra… De genere Gyana.

Emlékszik, hogy a Spanyol felnyögött, de nem engedte el, inkább még szorosabban ölelte.

Varga-Körtvélyes Zsuzsanna: A Radnayak örökében. Búcsú Erdélytől
K.u.K. Kiadó, 2013

• Recenziónk: Falak