Boldog vég? | Ungvári Tamás: A tragikumról

Posted on 2013. október 25. péntek Szerző:

0


Ungvári_A-tragikumról-bor180Tóth Zsuzsanna

Lesznek, akik furcsállják majd a címben feltett kérdést, hiszen mi köze is lenne a tragédiának a boldog véghez? Nos, én úgy vélem, jó lett volna, ha a most olvasott mű vége is az érvényes és igazi tragikumról szólhat, mert ez azt is jelentené, hogy jelenünk, a kortárs dráma is fel tud mutatni érvényes tragikumi elemeket, s ennek megfelelően törvényszerű lenne a tragédia megjelenése a színházban. De nem így van. Hiszen korunk kisszerűsége érzékelhetően nem egyeztethető össze a tragikum nagyságával és fenségével. Régóta tudjuk (valójában már George Steiner ismert írása előtt, de azóta bizonyosan), hogy a tragédia halott. Nincs már meg az a harmónia, amely ellen véthetne a drámai hős. Az Istenek hallgatnak, az emberek közönyösek, s csak Ungvári adhatna némi reményt, hogy hátha, mégis, hogy lehet még… De ő sem jut el a kortárs drámáig.

Ám, hogy ne a végén kezdjem, a rendkívül sokoldalú, már-már polihisztori műveltségű és érdeklődésű Ungvári Tamás nemrég megjelent kötete – amelyben mintegy régebbi, frissített gondolatfutamainak eszenciáját adja a tragédiáról – értékes színfoltja a színházról szóló irodalomnak. Nem mondhatom, hogy a legkiválóbb szakmai értekezés, amit valaha olvastam, nem lenne igaz. Azt sem állíthatom, hogy revelatív elmélkedés a drámai tragikumról, de messze több mint pusztán ismeretterjesztő, színház-népszerűsítő írás. Talán azok örülnek majd neki, azok szeretik újragondolni egy-egy drámai mű kapcsán, amit az emberi fenségesről és a vétkező emberről már tudunk. Ungvári Tamás sziporkázó, szenvedélyes és (gondolom) önmagát is szórakoztató tragédia-közelítése szellemi kalandozásra hív, nem túlságosan megerőltető, mégis kihívást jelentő magasságokba. Vele haladni ezen az úton olyan, mint képzett vezetővel, erős kaptatón felmenni a kilátóhoz – bár nem kell hozzá a sziklamászók vakmerősége és tudása, de nem is a kiépített kocsiúton hajtunk fel, vagyis megdolgozunk az élményért. Megéri a fáradságot, hiszen így mi is megközelíthetjük a tragédiát, amely Ungvári szerint az „öntudatos szembenézés, a sors vállalásának költészete”.

Előnyt jelent, ha valaki ismeri a drámákat, amelyeket a szerző vizsgál, különösen az ókori nagyoktól Shakespeare-ig, hiszen ő maga is erre a „megismerés fényét” sugárzó intervallumra teszi a fő hangsúlyt. Természetesen nem ragad le itt, szóba kerülnek a megkerülhetetlen modern drámák és tragédia-elméletek, a változó világnézetek tükrében. A drámaírókon túl megidéződik több nagy gondolkodó, köztük a kihagyhatatlan Hegel, hiszen a tragédiát és magát a drámát is csak társadalmi és gondolattörténeti összefüggésekben érdemes vizsgálni. A kalandozás során az ókori nagyoktól eljutunk Beckettig, és Ungvári beszél nekünk a tragédiát kicsúfoló tragédiáról, a tragikomédiáról is. A gondolatok örvénylenek, minden mindennel összefügg – a tragédia fensége átsüt a folyamaton. S ahogy tűnik ez a fenségesség, a kor változásai új dramaturgiákat követelnek; változik a katarzis mibenléte, a dialógusok; a tragikum sorvad, a tragédia szétmorzsolódik. „A szó értelme eltűnik, a tettek értelme is semmivé foszlik.” A kérdések, amelyeket Ungvári feltesz, nem pusztán irodalmiak vagy színháztörténeti jellegűek; a helyét és feladatát kutató kíváncsi ember az, aki firtatja a válaszokat. Amelyek persze nincsenek, sohasem léteztek tézisekbe foglalhatóan.

Bár számtalan megállapítás új aspektusként merül fel, mégis, Ungvári könyvét a bennfentesség örömével olvashatja a drámák világában már ismerős olvasó, de – mint már említettem – izgalmas lehet a színház iránt érdeklődő, vagy általában, a világra nyitott emberek számára; nekik a „ráismerés felfedező kielégülését” kínálja. Az írások az élőbeszéd stílusát, lüktetését adják vissza, magam mintegy érdekfeszítő egyetemi előadás élményeként olvastam. A könyv végén Ungvári eljut a közismert steineri gondolathoz, az Istentől elhagyatott ember tragikumának lehetőségeit latolgatva. „A tragédia azért halott, mert többé nem vetül ránk az Ő árnyéka…” (G. Steiner) Ám szerinte Steiner maga is meghaladta ezt az álláspontot, és így esélye van annak, hogy „egy új és jövendőbeli dráma a lét végső lehetőségeit ostromolja”, mert „Mindenkinél eljő egy pillanat, / Midőn sorsának intézője néki / Adja a gyeplőt…” (F. Hebbel)

Az új tragédia, az új tragikum születése tehát közeleg. Vagy mégsem?

Ungvári Tamás

Ungvári Tamás

Ungvári Tamás: A tragikumról. Az ókoriaktól a modernekig.
Scolar Kiadó, 2013
192 oldal, 3750 Ft
ISBN 978 963 244 4161

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Az irodalom talán legfeszültebb s a teljességet leginkább visszaadni sóvárgó műfajának, a tragédiának a lényegét próbálja megfejteni Ungvári Tamás legújabb mesterművében. A görögség, az Erzsébet-kor, Csehov vagy 20. század drámái nem egyszerűen országok és korok válságait mutatják be, hanem világrendszerek összeomlását és születését. A dráma – s különösen a tragédia – a bomló harmóniák világa, a lázadásé, forrongásé, talán a forrponté.

Mi lehet hát az oka, hogy míg a régi tragédia örökké él, a mai sorvad és elhal? Elpusztult volna a tragédia? Vagy átalakult a műfaj?

Ungvári a tudós kíváncsiságától hajtva szegődik az eltűnt tragédia nyomába. A kérdéseket régi tragédiákból olvassa ki, mai műveken vizsgáztatja. S nem nyugszik, míg meg nem leli a választ: mi változott a modern századokban, mi volt az az erő, mely a műfajt válságba sodorta, és mi az, ami föltámaszthatja ismét?

Ungvári Tamás ihletett író, mesteri műfordító, szenvedélyes tanár és nemzetközileg is elismert irodalomtudós. Akárcsak jelen könyv testvérkötetében, A szépség születésében, most is pontos magyarázatokkal, bravúros és logikus eszmefuttatásokkal segíti olvasói tájékozódását a literatúra, ezen belül is a drámairodalom erdejében. Nehéz témáról élvezetesen és lebilincselően írni – ez csak kevés tudós kiváltsága. Ungvári, mint már oly sokszor, kiválóan vette az akadályokat.