Christopher Moore: Te szent kék! (részlet)

Kettő | A nők jönnek és mennek | Párizs, 1890 júliusa

Lucien Lessard éppen a családi pékségben segített be a Mont­martre-on, amikor megérkezett Vincent halálának híre. Egy eladó­lány, aki Teo van Gogh galériája, a Boussod et Valadon közelében dolgozott, tért be a pékségbe ebédért, és kottyantotta el a hírt olyan könnyedén, mintha az időjárásról fecsegne.

– Lelőtte magát. Odakinn a kukoricaföldön. Jaj, egy olyan bárány­húsos batyut is kérek.

Meglepődött, amikor Lucien megszédült, és meg kellett kapasz­kodnia a pultban.

– Sajnálom, Monsieur Lessard – mondta a lány. – Nem is tudtam, hogy ismeri.

Lucien egy legyintéssel elintézte a lány aggodalmát, és összeszedte magát. Huszonhét éves volt, vékony, arca gondosan borotvált, sötét hajzuhataga a homlokába lógott, sötétbarna szeme mintha kiszívta volna a fényt a helyiségből. – együtt tanultunk. A barátom volt.

Lucien kényszeredetten a lányra mosolygott, majd a hat évvel idősebb nővéréhez, Régine-hez fordult. Regine formás volt, magas arccsontú, szeme és haja ugyanolyan sötét, mint az öccséé. A pultnál dolgozott.

– Régine, el kell ugranom Henrihoz. – Már vette is le a kötényét.

Régine bólintott és gyorsan elfordult. – Menj csak, menj. – A válla felett intett, és Lucien látta, hogy a könnyeit igyekszik titkolni. Nem Vincentnek szóltak, őt alig ismerte, hanem egy újabb őrült festő halálának, ami Lessard-örökségnek számított.

Lucien megszorította nővére vállát, ahogy elsietett mellette. – Győzöd egyedül?

– Menj csak.

Lucien a lisztet porolta le a nadrágjáról, miközben átsietett a téren a Montmartre széléhez. Kinézett Párizsra; a város ragyogott a déli napfényben. Keletre a Saint-Denis gyárainak fekete füstkígyói vetettek árnyakat az egész környékre; a Szajna ezüst-kék pengeként szelte ketté a várost. A sugárutak vibráltak a hőségtől, a nyüzsgéstől és a lóhúgy savas gőzétől. A látvány fölé magaslott a Montmartre, a Mártírok hegye: itt fejezték le a rómaiak Kr. u. 251-ben Szent Dénest, Párizs első püspökét, aki aztán végrehajtotta utolsó kanonikus csodatételét: felvette levágott fejét, és pontosan oda vitte, ahol Lucien most állt, majd utoljára kinézve a városra azt gondolta: Tudjátok, mi illene oda? Egy hatalmas vastorony. De persze én elvesztettem a fejem. Blöh.

Azt mondják, a feje legurult egész addig, ahol ma az Avenue de Clichy fut. Lucien is elindult lefelé a kétszáznegyvenkét lépcsőn ugyanahhoz a sugárúthoz a Place Pigalle környékén, amely nyüzsgött a kávézóktól, bordélyoktól, kabaréktól és némely reggeleken a tér szökőkútja körül parádézó modellektől.

Lucien először Henri lakásához ment a rue de la Fontaine 21. szám alá. Senki nem nyitott ajtót. Arra gondolva, hogy Henri talán még nem tért magához az abszint és ópium társaságában töltött éjszaka után, Lucien megkérte a házmestert, hogy nyissa ki az ajtót, ám a festő nem volt odahaza.

– Két napja nem láttam a kis úriembert, Monsieur Lessard – mondta a házmester, egy kövérkés, csapott vállú asszony. Arcából hagymaszerű orr dudorodott ki, amelyet megpattant erek hálózták be. – Biztos az ördög seggét harapdálja most is.

– Ha hazajön, mondja meg neki, hogy kerestem – Lucien erősen remélte, hogy az asszony nem említi Henrinak az ördög seggét. Biztosan inspirálná, és biztosan nem alkotásra.

Következő állomás a sarkon túl a Moulin Rouge volt. A kabaré nap közben nem tartott nyitva, de Henri néha szerette a próbáló táncosokat skiccelni. Ma nem, a táncteremben sötét honolt. Lucien tovább kérdezősködött barátja után a Le Rat Mort étteremben, ahol a festő néha vacsorázott, majd több kávézóban az Avenue de Clichyn, de aztán feladta, és elindult a bordélyok felé. A rue d’Amboise-n álló bordély szalonjában egy vörös neglizsét viselő lány szundikált egy bársonydíványon.

– Á, igen, járt itt két, nem is, három napja. Nem emlékszem pontosan – mondta, amikor Lucien belépett. – Sötét van odakint? Egyszer meg akar dugni, másszor megkefélni a hajamat, aztán teát főzni nekem, és közben egyfolytában nyakalja az abszintot vagy a konyakot… az ember lányának személyi titkár kell, hogy követni tudja a hangulatait. Ez elvileg egyszerű munka kellene hogy legyen, Monsieur. Amikor tegnap felébredtem, a lábkörmömet festette.

– Hát, remek festő – mondta Lucien, mintha ezzel csillapíthatná a lány ingerültségét. A lábára pillantott, de a szajha fekete harisnyát viselt. – Biztosan csodás lett.

– Igen, nagyon szép, csakhogy olajfestéket használt. Azt mondta, három napig a levegőben kell tartanom a lábomat, amíg megszárad. Felajánlotta, hogy segít ebben. Nagy zsivány az!

– És hol találhatnám meg?

– Fent van Mireille-el. Ő a kedvence, mert csak ő kisebb nála. Felmegy a lépcsőn, és a második vagy harmadik ajtó. Nem tudom pontosan, hallgatózzék be. Azok ketten úgy röhögnek, mint a majmok. Förtelmes.

– Merci, Mademoiselle – mondta Lucien. És valóban, odafent a harmadik ajtó mögül nevetést hallott, amit egy nő ritmusos csaholása központozott.

Lucien kopogott az ajtón. – Henri! Lucien vagyok.

Bentről egy férfihang szólt ki: – Hagyj békén, a zöld tündért lovagolom.

Aztán egy női hang, még mindig nevetve: – Nem is igaz!

– Nem? Akkor engem átvertek! Képzeld, Lucien, egy teljesen más képzeletbeli lényt lovagolok. Madame, dolgom végeztével számítok a teljes kárpótlásra.

– Henri, tudnod kell valamit. – Lucien úgy gondolta, egy barát halálhírét nem egy bordélyház ajtaján bekiabálva illik közölni.

– Majd ha a dolgom…

– A maga dolga elvégeztetett – vihogott Mireille.

– Valóban. Egy pillanat, Lucien.

Az ajtó hirtelen kitárult, Lucien pedig hátraugrott, neki a korlátnak, és kis híján lebucskázott a szalonba.

– Bonjour! – köszöntötte Henri-Marie-Raymond de Toulouse-Lautrec-Monfa gróf meglehetősen meztelenül.

– A cvikker kefélés közben is rajtad van? – csodálkozott Lucien. Valóban, ott virított Henri orrán, amely Lucien szegycsontjának vonalában magasodott.

– Művész vagyok, Monsieur. Szalasszam el az ihlet pillanatát gyenge látásom miatt?

– És a kalapod? – Henri fején ugyanis a keménykalapja is ott díszelgett.

– Ez a kedvenc kalapom.

– Ezt igazolhatom – mondta Mireille, aki harisnyájától eltekintve meztelen volt. Lecsusszant az ágyról, odacaplatott Henrihoz, kikapta a szivart a szájából, aztán elcsámpázott a mosdótálhoz. Úgy pöfékelt, akár egy apró, mályvacukor lokomotív. – Imádja azt a kibaszott kalapot.

– Bonjour, Mademoiselle – mondta Lucien udvariasan, noha közben Toulouse-Lautrec válla fölött kukucskálva figyelte, ahogy a szajha mosdik.

– Hát nem csodás némber? – kérdezte Henri, követve Lucien tekintetét.
Lucien most ébredt rá, hogy közben belépett az ajtónyílásba, és igencsak közel áll pucér barátjához.
– Henri, kérlek, húzd fel a nadrágod!
– Ne kiabálj velem, Lucien. Iderohansz hajnal hasadtakor…
– Dél van.
– Dél hasadtakor, és elrángatsz a munkám mellől…
– Az én munkám – kotyogott közbe Mireille.
– A tanulmányom mellől és…
– Vincent van Gogh meghalt – fojtotta bele a szót Lucien.
– Ó. – Henri ujja, amelyet a nyomaték kedvéért a levegőbe emelt, lehanyatlott. – Akkor tényleg jobb, ha nadrágot húzok.
– Igen, jobb. Odalent megvárlak.

A festő arcát látva Lucien rádöbbent: noha nem akarta, ugyanazt csinálta Henri-val, mint a boltoslány vele. Kinyitott egy csapóajtót a világban, amelyen át Vincent lepottyant. Lucien nyugtalanul várakozott a szajhák között. Ebben a napszakban csak három tartózkodott a szalonban (esténként talán harmincat is tartott a ház), mind egymás mellett ült egy nagy kerek díványon. A férfi úgy vélte, udvariatlanság lenne nem a közelükben leülni.

– Bonjour – telepedett le. A vörös neglizsés lány, aki korábban útba igazította, nem volt itt, talán egy vendéget szórakoztatott odafent. Ez a három nő ismeretlennek tűnt. Ketten idősebbek voltak nála, kicsit kirojtozta őket az idő, mindegyik a vörös meghatározhatatlan, de kimondottan természetellenes árnyalatára festette a haját. A harmadik fiatalabb volt, de igen dundi és szőke. A feje tetején csomóba fogott hajával meg a nagy és vörös szájával, amely köré a meglepődés valószínűtlen ránca vont árkot, bohócra emlékeztetett. Lucien egyikükből sem nézte ki, hogy bárkin meg tudnának lepődni.

– A barátomat várom.

– Ismerem magát – mondta a dundi szőke. – Maga Monsieur Lessard, a pék.

– A festő – javította ki Lucien. A fenébe! Henri hozta ide két éve, amikor egy gyötrelmes szakítás kínjait nyögte, és noha a brandy, abszint, ópium és kétségbeesés misz­tikus ködén át Lucien semmire nem emlékezett, ezek szerint megismerkedett ezzel a dundi bohóc­lánnyal.

– Ja, festő – mondta a szőke. – De pékként dolgozik, nem?

– Csak a múlt hónapban eladtam két képet – közölte Lucien a miheztartás végett.

– Csak tegnap éjjel leszoptam két bankárt – replikázott a lotyó. – Akkor most már üzletember vagyok, nem igaz?

Fordította: Pék Zoltán

Christopher Moore: Te szent kék!
Agave Könyvek, 2013

• Recenziónk: Egy kis bűvölet, némi őrület és az a szín…