Saját pokol |Anoni Mara: Bűn vagy bűnhődés

Posted on 2013. szeptember 11. szerda Szerző:

0


Tóth ZsuzsannaAnoni_Bűn-vagy-bor180

Egy nő alapvetően szolidáris bántalmazott nőtársával, különösképpen, ha azt az inzultus gyermekkorban érte. De hányszor tapasztaltuk már, hogy az erőszak áldozatává vált nőket a saját közegük nőtagjai is elítélik, mert úgy vélik, hogy kiprovokálta, nem bírt a vérével, adta a lapot stb. Ezért (is) sok az elhallgatás, a megélt bántalmazás mélyre temetése. Túlontúl ismerős az is, hogy mennyire nem vagyunk toleránsak a lelki bajokkal küzdőkkel szemben. Mennyire nem tudunk mit kezdeni a depresszióval, a szenvedélybetegségekkel, esetleges túlérzé­keny­ségekkel. Milyen könnyen rámondjuk valakire, hogy gyenge, egy reakciójára, hogy „jó dolgában nem tudja már, mit akar”.

De álljon meg a menet. A recenzió írójában is nagy most az érzelmi hullámzás. Miközben tudom (és általában így gyakorlom is!), hogy együtt kellene éreznem a gyermekkori traumát elszenvedett Anoni Marával, s női empátiával írni könyvéről – nagyon nem vagyunk egy hullámhosszon. Harcolok ez ellen a látszólagos érzéketlenség ellen. Harcolok az e jelek szerint bennem is meglévő „gonosz nagynénivel”, aki az áldozatban is bűnöst lát. Nagyon együtt érző akarok lenni. Nem igazán megy. Ezért inkább őszinte leszek, és megpróbálom megfejteni, miért is van ez így.

Problémát okoz, hogy nem nagyon tudom irodalomként, regényként értelmezni a történetet – noha a szerző szándéka szerint saját történetét ilyes köntösben osztaná meg velünk. Így viszont már álnévválasztása is irritál, modoros. Az alcím bármennyire figyelemfelhívó – Vallomás egy traumáról és egy terápiáról – később úgy érzem, nem fedi a valóságot. Az egyes szám első személyű elbeszélő valójában nem a terápiáról, de nem is a traumáról beszél, inkább kényszeresen – habár nagyon kulturáltan – önmagáról. Ez is megérne egy terápiát. Csakhogy ő maga mint irodalmi hősnő nem érdekes, és nem is tipikus annyira – sem jellemben, sem sorsban, még élethelyzetekben sem –, hogy története mindenki számára fontossá váljék. Ha hősnőként fogadom el, felmerülnek a kérdések: Nyomot hagyott rajta a gyermekkorban elszenvedett abúzus? Már ez is fura – hogy is volt, mi is volt pontosan. Tény, hogy nem látványos erőszak, ettől persze valódi lehet. De mennyire fájó ez a sérülés? Saját bevallása szerint – nem befolyásolta negatívan például a szexuális életét, pedig ilyesmi sokszor megnyomorítja a gyerekkori bántalmazást elszenvedett nő életét. Hogy (időnként) kicsit magányos? Nincs egyedül. (Semmilyen értelemben.) Szerető családja van és barátai. A család olykor persze sok, sőt: bűnrészes az elhallgatásban, de számíthat rájuk. Korántsem a „család ellen nincs orvosság” esete. Olyanok, amilyenek. Ráadásul gondtalanabbá teszik az életét az átlagnál, hiszen már akkor vígan utazgatott családja jóvoltából, amikor mások még csak álmodtak erről. Keresi az igazi szerelmet? Nincs egyedül ezzel sem. Megadatik neki. Sokaknak nem. Keresi a boldogságot? Hiszen benne él.

Nem akarok szenvtelennek tűnni, de mintha Anoni Maránk kissé tetszelegne az áldozat szerepében. Mindenképpen el kell mondanom, hogy személyesen is közelről ismerem több, depresszió, traumák sújtotta ember életét. Sajnos. Tudom, hogy a leírtaknál léteznek mélyebb és kilátástalanabb, tragikusabb gödrök, a képmutatás valódi béklyóival. Ezek mellett ez a vallomás inkább egy nem túl kimagasló, ám kulturált női regény szándékaként értelmezhető, s nem nagyon üti meg a vállalt vallomás-regények színvonalát (akár példákat is sorolhatnék Polcz Alaine-től Kováts Juditig). Ha dokumentumként tekintek rá, elgondolkodtató, hogy egy életből értékes évek mennek el arra, hogy terápiás kapcsolaton keresztül magyarázatot és kapaszkodót leljen valaki, utat találjon önmagához. Ha nem lenne és lett volna a világon annyi nyomorúság, amennyi van, ha nem lenne annyi szerencsétlen gyerek, aki saját szüleitől, rokonaitól szenved el erőszakot, ha nem ismernénk a családi kegyetlenség bugyrait, nyilván sokkal nagyobb empátiával olvasnám névtelenségbe burkolózó – ám Facebook-profillal rendelkező – nőtársam vallomását. Így azonban meglehetősen hidegen hagy, kivéve, amikor őszintén(ek tűnően) beszél önvádról és öngyűlöletről.

Érdekelt volna, a pszichiáter hogyan bányássza elő a mélyben rejlő dolgokat, de lám, Marából nagyon is hamar kibuggyan minden, mintegy magától, mert beszélni akar róla. Mert ez mintha különlegessé tenné őt. Aki egyébként nyilván szimpatikus, gondolkodó, kulturált teremtés.

Félek, hogy sokak szemében talán túl keményen ítélem meg Marát, nevezzük így. Vagyis, hogy nem annyira írásával, mint inkább a személyével foglalkozom. Hogy nem vagyok elég megértő pokoljárásával, hiszen mindenki maga tudja, mit érez pokolnak… Nos, igen, mindenkinek megvan a saját pokla. Ám ez önmagában bármilyen megrázó, nem feltétlenül válik irodalommá.

Anoni Mara: Bűn vagy bűnhődés. Vallomás egy traumáról és a terápiáról
Noran Libro Kiadó, 2013

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Megrázó trauma és egy egész életet megváltoztató terápia története a Bűn vagy bűnhődés. Egy negyvenkét éves nő kíméletlenül őszinte vallomása ez, amelyben elmeséli, hogyan lett hatéves korában szexuális abúzus áldozata.

A viszony amely közte és az unokatestvére között éveken át tartott titokban maradt a család előtt, a lány (később asszony) senkinek sem beszélt a traumáról.

Anoni Mara: Bűn vagy bűnhődés. Vallomás egy traumáról és a terápiáról
Noran Libro Kiadó, 2013
280 oldal
ISBN 978 615 527 4084