Sally Bedell Smith: Erzsébet, a királynő (részlet)

Posted on 2013. július 31. szerda Szerző:

0


BedellSmith_Erzsebet, a kiralyno-bor180Vilmos herceg és Catherine Middleton 2011. április 29-én tartott esküvőjének vége felé a sugárzóan boldog pár, mielőtt elindult volna a Westminster-apátság főhajójában, félrefordult, és megállt Vilmos nagyszülei, II. Erzsébet királynő és Fülöp herceg előtt. A friss házasok romantikus szerelmüket ünnepelték, az ifjú herceg azon eltökélt vágyát, hogy akkor is feleségül vegye szíve választottját és lelki társát, ha az csupán „közember” – nem királyi vérből való, de még csak nem is arisztokrata. A menyasszony és a vőlegény pukedlizett, illetve mélyen meghajolt a királynő előtt, aki nyolcvanöt esztendős korára is határozottnak és erősnek tűnt, amint alig érzékelhető biccentéssel kifejezte helyeslését.

Hetvenkét évvel korábban a királynő hasonlóan önálló döntést hozott saját szerelmével kapcsolatban. Még alig töltötte be a tizenötöt, amikor egy délután találkozott az akkor tizennyolc éves görög Fülöp herceggel, a feltűnően fess, ám pénztelen brit tengerésztiszttel, akibe tüstént beleszeretett – s akivel nyolc évvel később éppen a Westminster-apátság gótikus boltívei alatt házasodott össze. Jóllehet az életben sok minden mást előre elrendeltek Lilibet számára, ezt a legfontosabb döntést ő maga hozta, dacolva édesanyjával, aki szívesebben vett volna egy angol arisztokratát. „Soha rá sem nézett másra”, mondta Erzsébet unokatestvére, Margaret Rhodes.

Mindez figyelemre méltó határozottságot sejtetett az akkori Erzsébet hercegnőről, nem is beszélve az ebben a korban még ritka lelki erőről és önbizalomról. Nos, a konok céltudatosság csak egy annak az asszonynak számtalan tulajdonsága közül, aki az elmúlt hatvan évben királynőként uralkodott az Angliából, Walesből, Skóciából és Észak-Írországból álló Egyesült Királyságban, továbbá a világ tizenöt másik országában és további tizennégy területén. Szerepe és az, ahogyan betölti, racionális gondolkodással aligha felfogható: Isten által felkent uralkodóként egy multikulturális és többhitű világ bízatott rá, nem pedig olyan egységes birodalom, amelynek élén elődei, az ezeréves brit történelem nagy királyai és királynői álltak. Tudjuk róla, hogy életének nagy része ceremoniális külsőségek közepette, kőbe vésett éves rutinként zajlik, amelynek egyes elemei még Viktória királynő korából öröklődtek rá. Királynőként és világszerte ismert, emblematikus közszereplőként II. Erzsébet a legrégebb óta hatalmon lévő uralkodó – éppoly jól ismert, kiszámítható és változatlan, mint amennyire kötelességtudó.

Eposzba illő élete során a királynő mindvégig úgy játszotta szerepét, mint egy színészóriás – az egyetlen ember, akivel kapcsolatban valóban el lehet mondani, hogy színpada az egész világ. Milliárdok követték nyomon, hogyan válik gyönyörű naivából dolgozó anyává, majd bölcs nagymamává. Húszéves korában, amikor még három év választotta el a tróntól, első magántitkára, Sir Alan Lascelles így áradozott róla: „Az emberek még évekig nem döbbennek rá, mennyire intelligens… de végül ez is általánosan elfogadott tény lesz.” Ám miután közszereplése fennkölt komolyságot kíván, jórészt lepleznie kell ezt az intelligenciát, valódi személyiségjegyeit és humorát. A titokzatos és méltóságteljes külső mögött pedig egy jobbára ismeretlen asszony rejtőzik.

„A belső személyisége teljes meglepetésként ért – mesélte Howard Morgan, aki 1980-as években festette meg a királynő portréját. – Úgy beszél, akár egy olasz. Gesztikulál a kezével. Rendkívül kifejező.” A barátok és családtagok gyakran tapasztalták a nagy nyilvánosság előtt ritkán kimutatott életörömöt; ahogy buborékokat fújt egy a London Aquariumban megtartott születésnapon, a Külső-Hebridák egyik szigetén faládára ülve harsogott vidám énekeket, vagy felpattant, hogy a windsori kastély dísztermében személyesen szolgálja ki George „Frolic” Weymouth amerikai festőművészt. „Egymásra tette a tányérokat – emlékezett Weymouth –, amikor gyerekkorban mást sem tanulunk, csak hogy sose tegyük ezt.”

A kötetlen beszélgetések során a szeme csillog, a hangja vidám és fesztelen. „Néha az egész házban hallani a nevetését – mondta Tony Parnell, a norfolki koronabirtok, Sandringham egykori intézője. – Az önfeledt nevetését.”

A királynő apró, százhatvan centis termete meglepetés azok számára, akik először találkoznak vele, ám akárcsak ükanyja, Viktória királynő – aki a százötvenet is alig érte el –, a tartásával kompenzálja és mellékessé teszi ezt a tényt. Tekintélyét oly módon is megerősíti, hogy – miként régi ruhatervezője, Norman Hartnell fogalmazott – „szándékosan kimért és határozott léptekkel jár”.

Hasonló paradoxon a királynő alázata, amelyet még korai éveiben oltottak belé. „Képes fenntartani királynői méltóságát és egyszerre alázatos lenni – mondta Margaret Rhodes. – Belső szerénysége meggátolja abban, hogy engedjen a kényeztetésnek.” Amikor színházba megy, igyekszik bejelentés nélkül érkezni, amikor már a fények kialudtak. Egyik korábbi magántitkára mesélt arról, milyen különös volt „látni, ahogyan besurran… Meg sem próbált fényesen bevonulni”. Ha valaki mást ünnepelnek, minden erőfeszítés nélkül beleolvad a háttérbe. Amikor unokatestvére, Lady Mary Clayton 2007 decemberében a kilencvenedik születésnapját tartotta, egy karikaturista rajzban állított ennek emléket. Mary alakja a legnagyobb, középen áll, míg a szemüveges királynő másokkal együtt a hátsó sorba szorul.

Habár óvatosságáról ismert, II. Erzsébet nem hajlandó sisakot viselni lovaglás közben (praktikus okból, mint megtudhatjuk), így a windsori kastély személyzete találóan megjegyezte, hogy „a királynő és örököse között nem áll más, csak egy Hermès sál”. Autóban sem használja a biztonsági övet, miközben a vidéki utakon úgy vezet, „mint a veszett ördög”, tudjuk meg Margaret Rhodestól.

Még a szemöldöke is dacosan zabolátlan. Negyed évszázaddal korábban életrajzírója, Elizabeth Longford ismert rá először a királynő megalkuvást nem ismerő erejére ebben a szemöldökben, amely „érdekességet és karaktert kölcsönöz az arcának”, s „érdektelen kijelentés helyett eleven beszéddé” változtatja.

II. Erzsébet – saját szándéka szerint is – méltóságteljesen öregszik, mindenféle szépészeti beavatkozás nélkül, s még a frizuráján sem hajlandó változtatni. „Ilyen hosszú ideig ilyen változatlannak lenni csodásan megnyugtató érzés – nyilatkozta Helen Mirren, aki Oscar-díjat kapott a királynő megformálásáért a 2006-os A királynő című filmben. – Ez is a megbízhatóság jele. Sosem lengett ki egyik vagy másik irányba. Ez az önfegyelem szerintem belülről fakad, nem kívülről ráerőltetett póz.”

A királynő naponta vezeti naplóját, ám ennek tartalma csak halála után válik hozzáférhetővé a történészek számára. „Olyan számomra, mint a fogmosás – jegyezte meg egyszer. – Igazából nem olyan napló, mint Viktória királynőé, tudják… nem olyan részletes. Egész kis semmiség.” A barátok, akik hallották csípős megjegyzéseit, és látták, ahogyan mások bőrébe bújt, azon spekulálnak, hogy e megfigyelések egy részét veti papírra, természetesen anélkül, hogy bárki bizalmát elárulná.

Státusának fenntartásához II. Erzsébetnek rendkívülinek kell lennie, ugyanakkor alattvalói elvárják, hogy mindeközben emberi maradjon – ha nem is éppen átlagember. Uralkodóként végig azon fáradozott, hogy mindkét követelménynek megfeleljen. Ha túl titokzatos és távoli, elveszíti a kapcsolatot az emberekkel; ha viszont túlságosan olyan, mint mások, éppen az őt övező misztikum tűnne el.

A Buckingham-palotában tartott egyik 2007-es kerti partin a királynő olyan szabvány kérdéseket tett fel vendégeinek, mint hogy „Messziről jött?” Az egyik bemutatás során egy asszony visszakérdezett: „Ön mivel foglalkozik?” Amikor barátai társaságában néhány nappal később felidézte ezt az alkalmat, II. Erzsébet arra is emlékezett, hogy „sejtelme sem volt arról, mit feleljen”. Évek óta találkozott a legkülönfélébb emberekkel, de ezt a kérdést még sosem tették fel neki.

Nagy-Britanniában a hatalmat és a dicsőséget különválasztják. II. Erzsébet uralkodik, de nem kormányoz, és kötelessége a haláláig szolgálni. Winston Churchill, a királynő legelső miniszterelnöke 1953-ban ezt így fogalmazta meg: „Egy vesztes csata: a parlament adja a kormányt. Egy nyertes csata: tömegek éljenzik a királynőt.” Akik a tényleges hatalmat gyakorolják – a kormányfőként funkcionáló miniszterelnökök, akiket a parlamenti többséget szerzett párt jelöl –, a választások eredményének függvényében jönnek-mennek, a királynő azonban mindig az állam feje marad. A kormányfői hatalomnak talán nincs birtokában, de egyfajta negatív hatalomnak annál inkább: amíg ő a helyén van, egyetlen miniszterelnök sem lehet első számú vezető. „Megnehezíti a diktatúrát, megnehezíti a katonai puccsot, megnehezíti az elnöki rendeletek útján való kormányzást – magyarázta Robert Gascoyne-Cecil, Salisbury 7. márkija, konzervatív politikus, a Lordok Házának egykori elnöke. – Annál is inkább, mert betölti a teret, és követnie kell a vonatkozó előírásokat.”

A királynő emellett pozitív hatalmat is gyakorol: „jogot a konzultációra, jogot az ösztönzésre, jogot a figyelmeztetésre”. A nyilvánosság előtt a tulajdon példájával gyakorol befolyást, amikor magasra teszi a mércét a szolgálat és hazafiasság terén; amikor jutalmazza az eredményeket; amikor híven végrehajtja kötelességeit. Tizedik miniszterelnöke, Tony Blair nevezte őt „az egység jelképének egy bizonytalan világban…, egyszerűen a legkülönb britnek”.

II. Erzsébet életében nincs olyan pillanat, amikor ne lenne királynő; ez egyedülállóvá teszi helyzetét, és befolyásolja a körötte élők viselkedését, beleértve a családtagokat is. Nincs se útlevele, se vezetői engedélye; nem szavazhat és tanúskodhat a bíróságon; a hitét sem változtathatja anglikánról római katolikusra. Miután a nemzet egységét jelképezi és nem idegenítheti el magától alattvalóit, minden esetben kivétel nélkül semlegesnek kell maradnia – nem csupán a politikában, de olyan látszólag ártatlan kérdésekben is, mint a kedvenc színe, zeneszáma vagy televíziós műsora. Ennek ellenére nagyon határozott preferenciákkal bír, amelyek néha napvilágra is kerülnek.

Az egyenesség egyike II. Erzsébet vonzó tulajdonságainak. „Ha mond valamit, azt komolyan is gondolja. S ezt a közvélemény is elfogadja és csodálja benne”, mondta Gay Charteris, a királynő főtanácsadójaként három évtizeden át szolgáló Martin Charteris (Lord Charteris of Amisfield) özvegye, a királynő közvetlen közelében dolgozó számtalan ember egyike, akivel személyesen is találkoztam.

Lenyűgöző belegondolni is, hogy a tizenkilencedik századtól a huszonegyedik század első évtizedéig – az elmúlt 174 évből 123 éven át – a monarchiát két markáns személyiség, Viktória királynő és II. Erzsébet királynő határozta meg. Ez a két asszony messze hosszabb időn át szimbolizálta Nagy-Britanniát, mint a négy férfi, aki a kettejük közötti időszakban ült a trónon. A matriárkákra különleges követelmények vonatkoznak, ami II. Erzsébet esetében azt is jelentette, hogy egy férfi és egy nő kötelességeit is teljesítenie kellett.

Hivatással rendelkező nőként II. Erzsébet markáns kivételnek számított mind nemzedékében, mind a brit felső társadalmi osztályban. Senkiről sem vehetett példát, amikor egyensúlyba kellett hoznia az uralkodó, a feleség és az anya szerepkörét, ezért túlságosan is gyakran előfordult, hogy munkakörének kötelmei a beleoltott kötelességtudattal párosulva elvonták az anyaságtól. Ennek szerencsétlen következményeként a gyermekei nem kevés szívfájdalmat okoztak neki. Olykor fel is fedte ezzel kapcsolatos bánatát, érzelmeinek java részét azonban megtartotta magának, és a hosszú kutyasétáltatások során adta ki magából a feszültséget. „Van Skóciában egy gyomnövény, amit Büdös Willie-nek neveznek, és mélyen gyökerezik – mesélte Lady Elizabeth Anson, a királynő unokatestvére. – Láttam, ahogy kijárt a mezőre és marokszámra tépdeste.”

Fülöp herceg – a brit történelem leghosszabb ideig szolgáló királyi hitvese – mondta, hogy „a királynő támogatása” határozta meg életét. Ahogyan a pár részt vesz a hivatalos eseményeken, leginkább királyi Fred és Gingerre emlékeztet, amint alaposan begyakorolt koreográfiával, a legkisebb erőfeszítés nélkül keltik az őszinte érdeklődés érzetét. Fülöp emellett a kapcsolat sava-borsát is adja célzatos és olykor elhamarkodott megjegyzéseivel. „Fülöp herceg az egyetlen a világon, aki egyszerűen másik emberi lényként kezeli a királynőt – jegyezte meg Martin Charteris. – S persze az is előfordulhat, hogy a királynő azt mondja Fülöp hercegnek: ’fogja be!’ Királynőként ilyesmit nem könnyen mondhat másoknak.”

A királynő életének rutinja – amit egy évre előre körvonalaznak és fél évre előre részletesen kidolgoznak – praktikus és megnyugtató. Egyik barátja, John Julius Cooper, Norwich 2. vikomtja tréfásan azt mondta: lelki harmóniájának titka, hogy „sose kell parkolóhelyet keresnie”. Egyik magántitkárának véleménye szerint II. Erzsébetnek „két nagyszerű tulajdonsága van. Először is, nagyon jól alszik, másodszor pedig nagyon jók a lábai, hosszú ideig képes állni… A királynő szívós, akár egy jak.” És rendszeresen, évente összesen négy hónapot vidéki birtokain tartózkodik, hogy feltöltődjön. Valahányszor visszatér Sandringhambe, a személyzet „úgy adja át neki a házat, ahogyan hagyta – mesélte Tony Parnell, aki ötven éven át itt dolgozott. – Ha ez-az a székeken maradt, ott is hagyják”.

A királynő és Nelson Mandela a dél-afrikai köztársasági elnök hivatalos angliai látogatásának első napján hintóval hajtat a Buckingham-palotába, 1996. július 9. Tim Graham/Getty Images

A királynő és Nelson Mandela a dél-afrikai köztársasági elnök hivatalos angliai látogatásának első napján hintóval hajtat a Buckingham-palotába, 1996. július 9. Tim Graham/Getty Images

II. Erzsébet történetének lényege, hogy mihez kezdett a neki adatott élettel. Tudni akartam, hogy jellemének, személyiségének és neveltetésének mely elemei segítettek rendkívüli feladata végrehajtásában. Ki ő, milyenek a napjai? Hogyan tanulta meg, mit mondjon a politikusoknak és államfőknek, a szénbányászoknak és a professzoroknak? Hogyan ismerhette meg a világot abból az elefántcsonttoronyból, amelyben élt? Hogyan tekint a vezetés kötelmére; változott-e a megközelítése, s ha igen, mennyiben? Hogyan viseli a hibákat és sorscsapásokat? A családját? Hogyan őrizte meg lelki békéjét és alapvető értékeit? Hogyan élt a nagyvilág nyilvánossága előtt, miközben megtartotta önmagának a magánéletét? Lemond-e valaha is a fia, Károly herceg vagy akár az unokája, Vilmos herceg javára? Hogyan tudja még élete alkonyán is megőrizni a rábízott monarchia egyensúlyát és lendületét?

Először 2007 májusában Washingtonban találkoztam II. Erzsébet királynővel. Az alkalmat a brit nagykövet rezidenciáján tartott kerti parti szolgáltatta. Meleg, felhőtlen nap köszöntött ránk. A főváros lakói közül mintegy hétszáz jelent meg – a férfiak a legjobb öltözékükben, sok nő kalapban.

Rendkívül katonás férfiak rendeztek bennünket takaros sorokba, egymástól tízméternyi távolságban. Ahogy közeledett a kijelölt időpont, felvonták a brit lobogót annak jeleként, hogy őfelsége a helyszínre érkezett. Az akkor nyolcvanegy éves királynő és férje, Fülöp herceg kilépett a teraszra, hogy elhaladjon két skarlátszín zubbonyt és prémkucsmát viselő királyi testőr között. Miután a testőrökből álló zenekar belekezdett a God Save the Queenbe, a királyi pár elindult lefelé a lépcsőn.

A férjemmel, Stephennel történetesen abba a sorba kerültünk, amely mellett Fülöp lépdelt, míg II. Erzsébet a másik oldalon haladt.

A királynő eltűnt a park távolában, mi azonban a helyünkön maradtunk, míg végül a mi sorunk mentén visszaindult a nagyköveti rezidencia felé. A brit nagykövet, Sir David Manning úgy minden tizenkettedik embert mutatta be neki. Jelezte, hogy meg fog állni előttünk, miközben belesúgott a királynő fülébe. Amikor bemutatott, II. Erzsébet felém nyújtotta fehér kesztyűs kezét, míg én a protokollnak megfelelően azt mondtam: „Hogy van, felség?” Ezután következett a férjem, akivel a királynő közölte, hogy tudomása szerint egy washingtoni napilap szerkesztője. Akárcsak Fülöp, ő sem rajong a sajtóért – hatvanéves uralkodása során egy interjú nem sok, annyit sem engedélyezett –, de ezt nem hozta a tudtunkra.

Előzékenysége sajnálatosan viszonzatlan maradt, amikor Stephen úgy döntött, hogy egyszerre két ponton is vét a protokoll előírásai ellen: feltett a királynőnek egy kérdést, felvetve a lehetőségét, hogy fogadott a lóversenyen. „Feltett valamit Street Sense-re Churchill Downsban?”, utalt a Kentucky Derby győztesére, akinek diadalát előző szombaton II. Erzsébet is láthatta. A királynő gyakorlott könnyedséggel eleresztette füle mellett a kérdést, de nem lépett tovább – volt a megfogalmazásban valami, ami felkeltette a figyelmét. Stephennel a tévében néztük meg a versenyt; mint a lóversenysport régi kedvelője, férjem tudta, hogyan „olvassa a versenyt” és ismerje fel a számomra jelentéktelen manővereket. Tett is egy gyors észrevételt a futammal kapcsolatban, mire II. Erzsébet megjegyezte, milyen ijesztő volt látni, hogy a győztes lovat így elborította a sár – miután földes pályán futott, nem az Angliában megszokott gyepen.

A királynő láthatóan örült, hogy egyik legkedvesebb témájáról, a lovakról társaloghat: alaposan kitárgyalt a férjemmel minden részletet, és újra lejátszotta az egész futamot, egészen a döbbenetes hajráig, amelyben Street Sense a tizenkilencedik helyről jött fel az elsőre. „Látni lehetett azt a sárga sapkát!”, lelkendezett a királynő, mire Stephen megjegyezte, hogy a lapjában, a The Washington Examinerben előre eltalálták mind a három befutót. „Ez igazán rendkívüli”, felelt a királynő, azzal tovább is lépett.

Nem készültem fel a heves gesztikulálásra, a kifejező kék szemekre, a sugárzó mosolyra. Egy pillanatra tanúja lehettem annak az életörömnek, amit az uralkodói méltóság egyébként leplez előttünk. Habár akkor még nem tudtam, láthattam önuralmának és tapasztaltságának megnyilvánulását is. Amikor tudomást sem vett férjem illetlen kérdéséről a fogadással kapcsolatban, úgy intézte, hogy Stephen ne érezhesse magát rosszul emiatt. Egyszerűen csak hagyta kicsengeni a mondatot, mielőtt visszaterelte a társalgást a szokott mederbe.

Uralkodása során II. Erzsébetnek mindvégig sikerült felülemelkednie a napi politikán és – az esetek többségében – a vitákon. Ha nem is hollywoodi filmcsillag, de ünnepelt híresség. Régóta a királyi család legnépszerűbb tagja a Google-on; mindenki másnál több keresést generál, bár Vilmos és Harry herceg (valamint a házasságkötése óta Catherine Middleton) szorosan felzárkózik mögé, sőt a Google Trends szerint 2004 óta többször le is hagyta. Eddie Izzard komikus még a Simpson családban is megjelenítette.

Jó egészségének és eltökéltségének köszönhetően a királynő akár még egy évtizedig is elláthatja uralkodói kötelességeit, vagyis kijelölt utódja, Károly herceg csak rövid ideig élvezheti a trónt, miután 2012-ben, anyja gyémántjubileumának évében betöltötte a hatvannegyedik évét.

Talán nem véletlen, hogy amikor 2009 júniusában másodszor találkoztam a királynővel, az angol–amerikai kapcsolatok fejlesztésén fáradozó társaság, a Pilgrims tiszteletére adott fogadásán, a londoni Szent Jakab-palotában lehettem, hatszáz tag és vendég társaságában. Akkor már több mint egy éve dolgoztam az életrajzán. Meghívómba egy kisebb kísérőkártya is került, ami által bebocsátást nyertem a karmazsin-arany trónterembe, s abba az ötös csoportba, amelyet Sir Richard Dannatt tábornok, a brit hadsereg akkori vezérkari főnöke vezetett.

Nagy fogadásokon gyakran előfordul, hogy bizonyos vendégeket előre kiválasztanak és kis csoportokban mutatnak be II. Erzsébetnek. A Pilgrims esetében a királynő mintegy száz emberrel ismerkedett meg külön is; az én csoportom tagjait pedig Dannatt tábornok mutatta be számára. Ezúttal fekete kesztyűs kezét nyújtotta felém, míg az elmaradhatatlan Launer retikül ott lógott a másik karján. Tudtam, hogy hónapokkal korábban tájékoztatták készülő könyvemről, és sajtótitkára, aki a közelünkben várakozott, megemlítette neki, hogy én is a meghívottak között szerepelek. Csak hát a királynő előtt valóban százával sorakoztak a vendégek.

Elmondtam neki, mennyire jó, hogy újra láthatom ebben az angol–amerikai közegben, miután korábban Washingtonban már találkoztunk.

– Emiatt utazott most ide? – érdeklődött.
– Nem, a lányom itt, Londonban megy férjhez – feleltem.
– Mikor van az esküvő? – kérdezte a királynő.
– Július negyedikén – feleltem.

Azok a kék szemek újra felcsillantak.

– Ó – mondta –, az egy kicsit veszélyes! [ Július 4-e az amerikai forradalom napja, 1776-ban ezen a napon fogadták el a Nagy-Britanniától való elszakadást deklaráló Függetlenségi Nyilatkozatot. – A szerk.]

– Azért remélem, bocsánatos bűn – feleltem.

Újra elmosolyodott, azután, már tovább is ment.

Fordította: Babits Péter

Sally Bedell Smith: Erzsébet, a királynő. Egy modern uralkodó élete
Alexandra Kiadó, 2013