Saly Noémi: A tangókirály (részlet)

Fiam, mit csináltatok velem?

Első feleségétől időközben elvált. Nem tudni, pontosan mikor és miért: Kalmár soha nem teregette magánéletét a nyilvánosság előtt, a sajtóban sem mutatkozott családtagjaival. Károly körúti lakásából, ahol a 30-as évek eleje óta élt, elköltözött. Második feleségével, Olgával, János fia anyjával viszont nem tud összeköltözni, mert a háborút követő lakásviszonyok miatt nincs hová. Egyelőre ott marad hát a Ráday utcai Szent Imre kollégiumban, ahol 1944 telén sikerült menedéket találnia. Prefektus lesz, az internátus gondnoka. (…) Az itt töltött talán másfél, két éves időszakra emlékszik Galsai Pongrác mulatságos tárcája:

„Kalmár atya középmagas, melles férfi volt: cirmosbarna szemű, s a szeménél is melegebb barna tekintetű; méltóságosan kopaszodó, tarnak azonban még nem nevezhető; kicsit kappanhájas, ám korántsem pókhasú; az a fajta, aki minden hajszálát becsben tartja, kifeszíti és fölenyvezi, s talajtornával védekezik a hízás ellen. Fekete öltönyt, fekete mellényt, fekete nadrágot viselt (…) De a gomblyukába gavalléros szegfű illett volna (…) Modorából… hiányzott a papos merevség: világias volt inkább, ficsúras, könnyed, s a mozgása is szinte szabálysértő − ahogy sasszézó léptekkel megkerülve az íróasztalt, majd nekem is helyet kínálva leült. (…)

− Te pécsi vagy? − kérdezte, amikor átnézte irataimat, bár korántsem olyan tüzetesen, mint a portás.

− Igen, atyám.

Elmosolyodott.

− Pécs gyönyörű város − mondta lelkendezve. − Valóságos Itália. (…) A te szülővárosodban nagyon szép sikereim voltak.

Hatásos ádventi prédikációkra gondoltam a székesegyház szószékén.

Kalmár atya azonban rám kacsintott.

− Na és a pécsi Korzó, a Király utca, vasárnap este! (…) hirtelen elkomorult (…)

− Hanem itt rendes életet kell ám élni. Szentimrés életet. Mindennap mise, kapuzárás este kilenckor, levél a szülőknek, kongregáció… Remélem, tudod ezt?

(…) Rendszerint az étkezéseknél találkoztunk. Ott posztolt az asztalfőn, fekete civilben, és derűsen kanalazta az UNRRA-csomagból főzött paszulylevest, gerslifőzeléket, répahabarcsot. (…) Az abrakolás végén Kalmár atya fölállt, keresztet vetett, és gyorsan átsegített bennünket az asztalbontó fohászon.

Kalmár viselkedésében nem volt semmi feltűnő. Alakját mégis valami könnyed titokzatosság vette körül.

Történt, hogy Bauerrel néhány perccel kapuzárás előtt ügettünk haza a Ráday utcán. (…) egy bundagalléros férfit pillantottunk meg a túlsó járdán: lehajtott fejjel igyekezett ellenkező irányba; nyitott kabátja alól kivillant a fekete paszpól, keményített ingmell, fehér frakk-nyakkendő. Valamit dudorászott is. »Állj! − Bauer megfogta a karomat. − Odanézz, ez Kalmár!« − Szemünket erőltetve néztünk utána. »Ugyan − te képzelődsz!«

Legközelebb Bernáth azzal lepett meg, hogy egy izgalmas idomú nőszemélyt látott becsúszni Kalmár ajtaján.

− Na és? − kérdeztem. − Biztosan gyónni ment. Egy szép nő is lehet hitbuzgó…

Rapcsányi pedig hírét fogta, hogy Kalmárnak él valahol egy fia is.

November elején R. Szilárd, aki már egy kiöregedett szubrettnél lakott a Vízivárosban, értem jött a kollégiumba. Hogy a havi zsebpénzemből körülnézhetnénk az »éjszakai Budapesten«. (…) Éjfél után… az Emkében kötöttünk ki. (…)

Ebben az órában − éjfél s egy óra között − a cigányzenekar már kuplékat kezdett játszani, a zsakettes handlé orrfúvásra használta a díszzsebkendőt, és a hölgy, akivel pezsgőzött, bevallotta, hogy a Magyar utcában lakik. (…)

− Ácsi!

A dalénekes hirtelen átváltott egy divatos, obszcén kupléra:

Ez it-ten egy fa-fu-ru-lya
Fából van és sok a lyuka,
nem nagyobb, mint egy jó arasz,
Olyan, mint egy fa-sííííp…

Én ebben a pillanatban néztem fel a dobogóra. És meglepetésemben nem tudtam leülni. (…)

A férfi, aki a dalt énekelte, fekete frakkban, fehér csokornyakkendővel: Kalmár volt. Kalmár atya, a Szent Imréből. Mellette vörös hajú nő rángatózott, kaucsukbaba arccal, erősen kiföstve; olykor a táncosan leguggoló páter térdére ült, mellét a kemény ingmelléhez dörzsölte, haját a vállára zuhintotta; ő is belekornyikált a dalba, már nem volt egészen józan, talán szédült is, fejében ide-oda kotyogott a kölnivíz: ki lehet ez a nő? Fizetett görl, vagy valaki a közönségből? De sok ruha nem volt rajta. (…)

Szüleim havi apanázsának jelentékeny részét mindenesetre az Emkében hagytam.”

Kalmár 1946-47-ben ideiglenes működési engedéllyel énekelhet a Spolarich kávéházban és az EMKÉ-ben − állandó szerződéssel, mint a fentebb idézett Képes Figyelő cikkből tudjuk: 1946. november 1-jétől. (A híres Grillben ekkor a tangóharmonika koronázatlan királya, Tabányi Mihály, illetve a kiváló hegedűs, Radics Gábor együttese, a Radics Jazz játszik.) Hamarosan azonban letiltják, sőt le is tartóztatják, mint osztályidegent.

Az EMKÉ-ből vitték el, éspedig azért, mert − már megint ez a nóta… − a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarországot énekelte. Azzal védekezett: „mit akartok, hát ezt két zsidógyerek írta…”

1949-ben nyolc hónapig Tokodon dolgozik fakitermelésen, mint később mondogatta, „nagyon jó társaságban”: főpapok, grófok, kormányfőtanácsosok, újságírók között. Az őrök imádták, mert énekelt nekik. Boroztak, szalonnát sütöttek – nem bántották.

Ez még mind nem elég: az 50-es évek elején ki is telepítik. Fia meséli:

− Lementünk egy kis tanyára Jászkarajenő mellé. Apám úgy két nap múlva fogta magát, fölkerekedett, feljött Pestre, és bement Gáspárhoz: „fiam, mit csináltatok velem, hát hazahoztalak benneteket!”

Gáspár Sándor (1917−2002) motorszerelőként kezdte a Steyr Művekben. 1935-től a szakszervezetben, 1936-tól már a kommunista pártban tevékenykedett. Ő volt Kalmár egyik sofőrje a fronton. 1946-tól az MKP majd az MDP központi vezetőségi tagja lett, egyre magasabb funkciókat töltött be, évtizedekig Kádár legközvetlenebb munkatársa volt. Az Elnöki Tanács tagja, a SZOT főtitkára, elnökhelyettese, elnöke, a Szakszervezeti Világszövetség elnöke, hogy csak legfontosabb tisztségeit soroljuk. Becsületére legyen mondva: három napon belül hazavitette a kitelepítésből volt parancsnokát.

Igen ám, de fellépni továbbra sem engedték. Az államosításig felesége Laudon utcai textil-nagykereskedésében volt árubeszerző, utána viszont sehol nem kapott állást, téblábolt. Megtakarított pénzükből, értékek eladogatásából éltek.

Mit van mit tenni: 1950-ben overallba bújik. (…) Lakatos és hegesztő szakvizsgát is tett, sztahanovista oklevele 1954. augusztus 23-án kelt.

No de aztán megint történik valami tündérmesébe illő:

„Egy szép napon a XII. kerületi vendéglátó üzemeltetője, aki valamikor rendőrtiszt volt, kéret engem a portára.

− Szerbusz, Laci! Mit akarsz?

− Hát a vállalat, az igazgatóság szeretné, ha vissza­jönnél…

− Eszem ágában sincs. Hagyjatok engem békén.

− Jól gondold meg a dolgot. Valamelyik nap fölmegyek a lakásodra.

Fel is jött, kezdett beszélni mindent, de mondom: hová kell menni?

− A Márványmenyasszonyhoz. Budai étterem, törté­nelmi nevezetességű. Oda kell menni. Mindent próbáltak, de mindig üres.

Feleségemnek szóltam szombaton: öltözz, mert elme­gyünk. Kit látok muzsikálni? Kőrösi Dudust, a kolozsvári cigányprímást. Összeölelkeztünk.

− Mit keresel itt? Hogy kerülsz te ide?

− Te, engem ide akarnak hozni…

− Jaj, ide ne gyere… − meg így, meg úgy. Jött az igazgató, aki megfőzött, illetve adott kezdő fizetésnek naponta száz forintot. Hát, akkor kezdett bizseregni a hátam. És van vacsora! 12 órakor már hazamehettem, fél 9-kor kellett elkezdeni dolgozni. Ott nem volt más, csak cigány nóta. Mondom:

− Hát jó. De nem írok alá szerződést, nem is kérem ki a munkakönyvemet, nem kell hirdetni, csak jövök próbálni.

1954. szeptember 4-én este megyek a kerthelyiségbe. Mit tesz Isten! Ahogy befordulok a Márvány utcába, egy tömeg áll az ajtó előtt, meg rendőrök. Uram Isten, mi lehet? Bemegyek, zsúfolva van a terem. Persze: a pincérek, a kávéfőzőnő már újságolta: jön a Kalmár Pali, itt fog énekelni. Attól kezdve 12 évig ott voltam, s jól ment a helyiség. Ahogy a lábam kitettem, bezárt.

Átmenetileg lehet, hogy bezárt, de az örökifjú vénség nem adta meg magát ilyen könnyen. Története összefonódik a Krisztinavároséval, és bizton állíthatjuk: Budapest egyik legrégebbi, ugyanis – a régi cégér szerint – 1793 óta működő vendéglátóhelyét tisztelhetjük benne. Alapítói híres helyi bortermelők voltak: a Sulzberger család. Hogy abban az időben volt-e neve, vagy egyszerűen a gazdáké állt a firmán, nem tudjuk, ahogy azt sem, hogy a jelenlegit pontosan mikor kapta. Magyarázat ugyanis többféle van, egyik szívbemarkolóbb, mint a másik. A helyiek a vendéglős hirtelen megvakult vagy megnémult leányát emlegették, aki fogyatékossága miatt „márvány kebellel” mondott le vőlegényéről. Mások szerint egy lakodalmán elájult ara ihlette a cégért, amely a régi képek tanúsága szerint fehér ruhába és fátyolba öltözött, hófehér arcú, kitárt karú fiatal nőt ábrázolt.

A legvalószínűbb megoldás valamivel prózaibb. 1837-ben mutatták be Pesten Louis Hérold négy évvel korábban írt romantikus operáját, a Zampa vagy a Márvány menyasszonyt. (Később játszották a Budai Színkörben is.) Nos − ugyancsak a szájhagyomány szerint − a színészek a bemutató után ebbe a vendéglőbe jöttek át ünnepelni, és a gazda a nagy sikerű dalmű tiszteletére nevezte volna el Márványmenyasszonynak. (Ugyanígy kapott nevet jóval később a szintén krisztinavárosi Régi nyár − emlékszünk, ez az operett a közeli Budai Színkörben aratott tomboló sikert −, sőt a tabáni Háromcsőrű Kacsa is.)

(A szövegből kivett láb- és végjegyzeti hivatkozások a kötetben megtalálhatók.)

Saly Noémi: A tangókirály. Kalmár Pál regényes élete
29s Műhely, 2012

• Recenziónk: Aki és ami a dalok mögött van
• Fülszöveg