Emylia Hall: Nyarak könyve (részlet)

Posted on 2013. május 30. csütörtök Szerző:

1


Hall-Emylia_Nyarak_könyve-bor180| EGY |

Hirtelen döntöttem. Letettem a kávét, fölálltam, és megkör­nyé­keztem a táskát. Belenyúltam, és kihúztam a csomagot. Az asztal­ra helyeztem, és jól megnéztem magamnak.

Vidám bélyegei ugráltak, a merész és szálkás betűk mintha le akarnának ugrani a papírról, akár egy bonyolult kihajtós könyv része. Úgy néztem rá, mint valami kiszámíthatatlan, élő dologra, megfeszített izmokkal, készen, hogy elugorjak, ha rám veti ma­gát. Pedig nyilván nem él, egy száraz tok, olyan, mint egy hanyatt fekvő bogár, a lábai merevek és behajlanak. Hiszen a múltból repült ide, belepték a pókhálók, a régi zsineg és a gyűrött papír fuldoklik a portól. Utána nyúltam, és magam felé húztam, megforgattam a kezemben, a súlyát latolgattam. Aztán meg­lazí­tottam a zsineget, a mozdulattól lerázódott mind a négy sarkáról. A ragasztószalagot a körmömmel kezdtem kapirgálni, de felszakítottam a szélét. A tenyeremet a felületére lapítottam, aztán egy kicsit vártam, és csak utána hajtottam vissza a papírt. Eközben úgy éreztem, valami régi illat foszlányát kaptam el, olyan sűrű, mint a fa füstje. A szám íze fémes lett, rájöttem, hogy jól beleharaptam az ajkamba, amikor oda­nyúltam, az ujjamra egy kis vér kenődött. Most már dühös lettem magamra, a feszes izmaimra meg az élénk képzeletemre, úgyhogy minden ceremónia nélkül téptem fel a maradék csomagolást, szándékosan és közönyösen hagytam, hogy a földre essen. Belül egy másik csomag volt, és egy Erzsébet címzésű boríték, ugyanazzal a szálkás kézírással. Kényszerítettem magam, hogy nyugodtan, hanyagul bontsam fel, a papír cakkosan, összevissza szakadt el. Egy levél volt krémszínű, pergamenszerű papíron, csak az egyik oldalára írtak.

Ahogy sejtettem, Marika élettársától, Zoltántól jött. Akit pár héttel azután ismert meg, hogy sok-sok évvel ezelőtt apám meg én hazajöttünk Angliába, nélküle. Az ő nevét görgette a nyelvén Marika, mikor bemutatkozott, ízlelte az újdonságát, a szabadságát. Zoltán. Festő. Marika elmondta, hogy először a nagyszabású, lüktető tájképei fogták meg, aztán az ember maga is. Kilencéves énemnek nyilván úgy tűnt, hogy egyetlen részletet sem hallgat el.

Mintha mindent elmondana nekem, amit tudni lehet, az egész könyörtelen igazságot, miközben keze közé veszi a kezem, és feldíszíti saját készítésű ékszereivel.

A levélben Zoltán már megszelídítette festőkre jellemző macskakaparását, és fegyelmezetten, olvashatóan írt. Nyilván rég nem beszélt már angolul, és szótárra is szüksége lehetett, mert nem lehetett róla elképzelni, hogy akár egyetlen szomorú szót ismerne.

Olvasni kezdtem.

Drága Erzsébet!

Nagyon régóta nem hallottunk rólad. Nagyon sajnálom, hogy most ilyen szomorú hírrel kell írnom neked. Marika meghalt. Szívroham volt, hirtelen és gyors. Július 10-én, szombaton, amikor olyan elviselhetetlen volt a hőség, hogy már korán megfürödtünk az erdei tóban, és délután becsukott spalettával aludtunk. Késő este, a hűvösben halt meg, mikor épp vacsorára terítettem az asztalt, és ő elindult egy üveg borért. Addig a pillanatig ugyanolyan nap volt, mint a többi napunk. Mint amire igazán remélem, hogy te is emlékszel. A hamvait arra a tájra szórtam, amit a legjobban szeretett, annál a fánál, aminek olyan karjai vannak, mint egy embernek, tudod, melyik, ahol a mező a látóhatárig ér. Marika mindig szeretett téged, Erzsi. Ezt tudnod kell. És Erzsi, itt mindig szívesen látunk, ahogy eddig, ezután is. Alig várom, hogy üdvözöljelek.

(Az öreg) Károly Zoltán

Fel se tűnt, hogy a legvégéig visszafojtott lélegzettel olvastam, csak mikor egy tagolatlan hang kapaszkodott fel a torkomba, és ki akart szökni. A mellkasom megfeszült, zihálni kezdtem.

Emylia Hall

Emylia Hall

Marika halála pillanatát korábban többször is elkép­zeltem. Volt, hogy bizsergető képzelőerővel, de többnyire inkább üres rettenettel. Eleinte még gyerek voltam, megrémített, hogy miféle gondolataim vannak. De nem vezetett rossz szándék. Egyszerűen hiányzott, és szeret­tem volna tiszteletre méltó, őszinte bánattal megsiratni. Elképzeltem, hogy tavaszi virágokat szedek a sírjára, az arcomon egyetlen könnycsepp ragyog. Később, évekkel később, mikor felhőkarcolók között jártam, lesújtó bárdokat meg ezüstpisztolyokat, hirtelen csapást, sikol­tást képzeltem. De mindegyik ugyanúgy végződött. Tud­tam, hogy csak képzelődök. Egy nap természetesen meg fog halni, de nem aznap, nem abban az évben, hanem valamikor a távoli, homályos jövőben. A soha véget nem érő jövőben. Képtelenség volt elhinni, hogy komolyan meghalt. Hogy nem maradt más utána, csak egy gyűrött lap meg egy vastag talpú borospohár, rúzsfoltokkal. Egy pár fényesre kopott szandál, valahová az előszobába hajít­va. Fura, hogy a hátrahagyott dolgok közül csupa mozdu­latlan tárgy jut az eszembe. Mikor körülötte semmi nem volt állandó.

Az embernek csak egy élete van, mondta egyszer, kifulladva, szikrázó szemmel. De ez nem volt igaz. Neki számos élete volt.

Szívroham. Talán költői igazságszolgáltatás? Ez a bizonytalan szív, ez a vad és féktelen valami, ami a mellkasába szorult és mindenfelé küldte, de csak ritkán jó irányba. Marikából mindig is több volt a kelleténél. A feje nem jött számításba, mindig kizárólag a nagy és gyenge szíve. Úgyhogy végül fellázadt a teste, és önmaga ellen fordult. Marika magától is felperzselődött volna, a lábánál égő lángok csak egy fekete lukat hagytak volna a szőnyegen. Zajos halál, csupa szín és fény, és aztán… semmi.

Marika. Anyám.

Ahogy telt az idő, azon kaptam magam, hogy mozdulatlanul ülök, és kezemben a levéllel az asztal fölé görnyedek. A tenyeremmel megpaskoltam az arcom, hogy egy kis életet dörzsöljek belé, és akkor akadt meg a szemem újra a másik csomagon. Egészen el is felejtettem. Óvatosan a kezembe fogtam, megfordítottam, végigsimítottam a felületén. Aztán feltéptem. Egy könyv volt benne, vászonkötéses, kemény fedelű. Valaki körös-körül élénk fehér virágokat festett rá, elárasztották a széleit, még ezekben a gyors, stilizált vonásokban is felismertem őket. Hajnalka. Magyar szó, a kora reggeli ragyogásra utal. Olyanok voltak a virágok, mint a búgócsiga, csupa fény meg mozgás. A címet az első oldalra, égszínkék háttérre írták: Nyarak könyve. Csak két szó a lapon, és minden egyes betűt egy-egy művészi ecsetvonással húztak meg. A szeszélyes íráskép és a halvány égszínkék háttér ellenére a szavak határozott birtokviszonyról árulkodtak. Egy bizonyos időről és egy adott helyszínről. A két kezemet templomformán összetettem, és lecsüggesztettem a fejem. Nem imádkoztam, csak egy kívánságot mondtam ki, az ajkamat az ujjaimra szorítottam. Istenem, add, mondtam, add, hogy ne számítson. De már tudtam, hogy számít. És hogy mindig is számítani fog.

Találomra kinyitottam, és a saját fényképemet pillantottam meg. Az arcomat közel tolom a fényképezőgéphez, a fél kezemmel napellenzőt tartok magamnak, a napfény a vállam fölött mint égő csillag robban szét. Nyilván van rajtam valami kalapféle, talán szalmakalap, mert az arcomat árnyékcsíkok borítják. És nevetek, barna orrom ráncos, a szemem csillog. Tizennégy éves vagyok a képen. Onnan tudtam, hogy tizennégy, mert a képen van az államon egy apró horzsolás, és emlékeztem a macskára, amelyik okozta. Vadmacska volt, az út szélén kuporgott, ott találtam: száraz dinnyehéjak közt kaparászott, keskeny bordái és reszkető lábai voltak, akár egy részeg balerinának. Félelem nélkül kaptam föl, csak nevettem, amikor fújt meg karmolt. Addig böködtem az állammal a fejét, amíg le nem csillapodott. Azon a nyáron akár egy tarka árnyék, mindenhová követett, a lábam körül tekergett. Kicsit felhizlaltam a tányéromról adagolt sonkával meg csirkével, meg a forró parázs fölül csent füstölt kolbásszal. Cicának neveztem, ami magyarul a kismacska. Csinosan hangzik: tszi-tsza, akár egy apró keleti hercegnő neve vagy a pacsirta dala.

Akkor jöttem rá, hogy annyira el akartam felejteni a nagy dolgokat, hogy az apró emlékeket is száműztem. Cica. Az én kis árnyékom.

Lapoztam egyet-kettőt, átpörgettem gyorsan az egész könyvet. Volt benne rendszer, struktúra. Minden részét ugyanazzal a hurkoló, festett írással datálták, 1991-től egészen 1997-ig. Egyetlen nyár nem maradt ki, hét éven át. Egyetlen képhez sem tartozott lábjegyzet, sem gondos kézzel írt megjegyzés, csak oldalak tömegén át a fényképek. Különböző háttér, de mindig ugyanaz a jól ismert helyszín: a fakózöld dombok, a sötét erdő halmai, a zöld völgytó, a végtelen kukoricatáblák, a lefutó gyep és egy vörösfenyőből meg halvány kőből épült nagy ház. És eltérő napszakok: először finom fény, aztán a perzselő déli napsütés, a lángoló délutánok, viharos esték, szentjánosbogarakkal pettyezett fekete éjszakák. Így szembe­sülhettem önmagammal, gyorsan pergő jelenetekben. Tízévesen, napbarnítottan és bizony­tala­nul, de valamiért diadalittas nevetéssel. Tizenegy, tizenkét, tizenhárom évesen, ahogy a magas fűben állok, a nap a szemembe süt, vagy sárga fürdőruhában az erdő szélén, egy függőágyban kuporgok, és a fél lábam kilóg. Tizennégy, tizenöt, egy teniszütővel pózolok, akár egy wimbledoni bajnok, feltartok egy óriási főtt kukoricát, a vaj az arcomra csorog, takarókon hasalok, a bőröm barnára sült, a vállam csupa szeplő. Tizenhat évesen, mikor a hajam a leghosszabb volt, a bikini felsőm pántját súrolta, és a frufrum lustán a szemembe lóg.

Marika, Zoltán, sőt Tamás, akire soha nem engedélyeztem magamnak, hogy gondoljak, a magyar nyarak szereplői is ott voltak. Nem olyan árnyékos, zsugorodó körvonallal, amilyenre én korlátoztam őket, hanem piros arccal és lángoló hajjal, ahogy nevetve csókolják és ölelik egymást, és mindig együtt szerepelnek velem a képeken. Marika arca gúnyosan néz rám a lapról, annyira olyan a haja, mint az enyém, meg az orra bátor vonala, a mosolygó, mosolygó szája.

Hát ilyen volt ez? Egy ideig biztosan. De a magára hagyott kamera hazudhat is. Felmutat egy töredék pillanatot az idő folyamából, amiből hiányzik az előtte és az utána, és minden, ami odáig vezetett. Hamis lenyomat, csak becsapja az emlékezetet.

A könyvet nem írta alá senki, lapjai között semmi cédula, viszont mindenütt ott volt rajta Marika ujjlenyomata. Csak ő tudta elérni, hogy minden pontosan úgy nézzen ki, ahogy akarja, fátylakon és füstködön át. A könyvet talán csakugyan évről évre állította össze, hogy bármikor elővehesse a tűz mellett, a fagyos téli éjszakákon, amikor az ablakpárkányokat belepi a hó. Zoltán megtalálta, és azt akarta, hogy megkapjam, mert remélte, hogy talán felkavarja megmaradt érzéseimet. De nem valószínű. Inkább olyan műalkotásnak láttam a könyvet, ami azzal a céllal készült, hogy az apró fénytörések trükkjével érzéseket facsarjon ki belőlem. Hogy felsóhajthassak, jaj, azok voltak a szép idők, és mégiscsak fontosak nekem. Jellemző, hogy Marika kipiszkálta ezt belőlem, hogy ő nevessen utoljára, még a halála után is.

A régi és most már az új bánat első könnyei is kezdtek a szemembe tolulni. Dühösen sírva fakadtam. Az asztalra borultam, és magamhoz öleltem a Nyarak könyvét. Ha arra gondolok, hogy ezek a drága, rettenetes dolgok, amiket szegény apám mit sem sejtve elhozott magával, milyen könnyen maradhattak volna végleg kibontatlanul. Én is belöktem a csomagot a sarokba, és próbáltam úgy viselkedni, mint aki tudomást sem vesz róla. A kérdéseket a szőnyeg alá söpörtem, és a biztonság kedvéért rá is léptem.

Most már tudom: egyesek szerint a fénykép rosszul szolgálja az emlékeket, merev formába öltözteti őket, mint amit a Jégkirálynő pálcája fagyasztott jéggé. A tudat nem lát a kimerevített arckifejezések és fagyott pózok mögé, a többi meg elhalványul. De mi van, ha ezzel a „többivel” együtt minden el volt zárva, és egyetlen kép láttán fordul meg a kulcs a zárban? Nem fog a fedél a legkisebb érintéstől is kipattanni? Pandóra boldog-nyomorú szelencéje feltárul, és kiontja tartalmát.

Minden családnak megvannak a történetei, de valahogy úgy érzem, nekünk, a Lowe családnak több van, mint másoknak. Összeszorított szájjal, sóvárogva egymás elől is eltitkoltuk őket. Nyilván úgy gondoltuk, mind magunk vagyunk. De most már tudom, hogy végül is össze voltunk kötve, hiszen mindannyian elveszítettük, amit szerettünk, és csak az emlékezés maradt. Az emlékezés, ami paradox módon túl soknak bizonyult, de sohasem elégnek. Ma már akárhány ilyen történetet el tudok mondani, de nem fogok. Mert önző módon csak egy érdekel igazán. Nem az apám vesztesége, nem is az anyámé. Hanem az enyém, és teljes egészében uralom. Miközben tudom, hogy ebben az értelemben az emlék is fogva tart engem. Eszembe jutottak a galéria képei meg a Villa Serena tájképei, amiket olyan jól ismertem. Zoltán élénk képekbe bűvölte a tájat, de az igazinál semmi nem ragyogott fényesebben. Azt a helyet színből és fényből szőtték. Az a hely, amit Marika, az anyám megosztott velem. Az a hely, ahol valaha búzaföldeken futottam keresztül, és a lábamba vérpiros pipacsok akadtak. Ahol lebuktam a tóba, ami olyan volt, mint egy örökkévalóság, és a hasam a medrét súrolta, a kezem sötét köveket forgatott az iszapos fövenyben. És ahol anyám mellett fekhettem a kiégett gyepen, a könyökünk derékszögbe hajlott a fejünk alatt, és mi beleolvadtunk a nagy kékségbe. Magyarország, az álmaim földje, a titkos helyem. És a szemem, az ajkam, az állam csúcsa is azt harsogta, hogy még most is szeretem Marikát. És soha nem volt, hogy nem szerettem.

Fordította: Mesterházi Mónika

Emylia Hall: Nyarak könyve
Park Könyvkiadó, 2013