Mileta Prodanović: Kert Velencében (részlet)

Posted on 2013. május 26. vasárnap Szerző:

0


prodanovic_kert velencében| 1. Törött tükrök darabjai |

Hogy lehet az, hogy csak két tükör van ebben a lakásban? – gurult ki Dora hangja a fürdőszobából.

Reggeli fürdőszobai szertartásai rendszerint nem tartottak sokáig, de a mai nap kivétel volt. Úgy döntött, hogy sminkkel tünteti el a horzsolásokkal szegélyezett sötét véraláfutásokat az arcán. Meg kell mondani, nem bánt túl ügyesen az alapozókkal, a folyékony és száraz púderekkel.

– Azt hiszem – mondtam –, van egy harmadik is, egy soha ki nem nyitott szekrényajtó belső oldalán.

– És gondolom, az is törött, mint ez a kettő.

– Nem törött – mondtam. – És ezek is csak repedtek…

– Mindegy. Az ugyanaz. Így is kétszer hét év szerencsétlenség… Ha jól számolom, az tizennégy…

Dora igyekezetét a tágas fürdőszoba küszöbéről kísértem figyelemmel, ahol szabályos ritmusban futott tovább a folyosó kőlapjainak sakktábla-mintája. Nincs mese, igaza volt – a mosdó fölötti tükrön kissé lejtős irányú repedés futott végig, amely arcát a homloka magasságában szelte ketté.

– Láthatod, hogy nem megy… inkább hagyd a fenébe. Vagy szerinted helyes megmutatni a külföldi tévénézőknek, hogy állandó éjszakai műszakban foglalkoztatott személyek is csatlakoztak a tüntetéshez?

– Marha. Azt hiszed, vicces vagy?

Elhatároztam, hogy tisztázom ezt a dolgot a tükröző üveglapokkal. Megkérdeztem, hogy a sérült tükrökből sugárzó rontásra vonatkozó adatokat azokból az özönvíz előtti, salátává szétesett irományokból merítette-e, amelyekből a vizsgáira készült. A „Népi hiedelmek” feliratú dossziéban őrzött, alig olvasható, fénymásolatokról készült fénymásolatok valóban bőven tartalmaztak használható anyagokat a paranormális jelenségeket tárgyaló magazinok számára, amelyek az utóbbi időben nagy népszerűségre tettek szert.

– Nem, drágám, ez hozzátartozik az általános műveltséghez. Mindenki tudja… Nem kell könyv hozzá…

– Nem én törtem el a tükröket – mondtam. – Gondolom, valamelyik költözködéskor repedtek meg.

– Ez téged nem mentesít, a balsors annak a nyakába szakad, aki együtt él a törött tükörrel.

Ezzel egyet lehetett érteni. Ugye, ő is ezekben a tükrökben nézegeti magát, kiteszi magát negatív sugárzásuknak. Mármost ha az utóbbi napokban valakinek nem volt szerencséje, ha valaki komoly veszélyben forgott – akkor az nem én voltam, hanem Dora.

Felhagyott az incidens következményeinek takargatásával, nekilátott ideges mozdulatokkal leszedni a sminket. Felteszem, hogy ez nem volt fájdalommentes művelet, arca időnként megrándult.

– Van még egy magyarázat – mondta, miközben kinyitotta a lakás ajtaját. – Az a tény, hogy két törött tükröd van, azt jelzi, hogy téged kettesével érnek utol a bajok. Ehhez mit szólsz?

 

Mileta Prodanović

Mileta Prodanović

| 2. Vér mocskos kőlapokon |

Nem volt időm válaszolni. Elrohant valami gyűlésre, egy újabb happening előkészítésére, az eufória örvényébe. Mintha a combjait, hátát és arcát borító, egyre kiterjedtebb véraláfutásokkal, szaporodó horzsolásokkal halványulni kezdett volna benne a néhány héttel korábban történtek emléke.

Én viszont nagyon jól emlékeztem arra a napra, 1996 utolsó előtti szerdájára.

Azt mondta, jelentkezni fog, ha megérkezik a „saját” lakásába. Ősz eleje óta, vagyis néhány hónapja Crveni krstben bérelt egy házat. Ez lényegében a harmadik lakhelye volt. Két évfolyamtársnőjével lakott ott, meg egy Mary-Charlotte nevű kanadai lánnyal, a Balkánon a kilencvenes években megjelenő és sokasodó nemzetközi alapítványok egyikének főnökével. Dorát antropológiai tanulmányai mellett időnként a „People in Need”, rövidítve PIN, alkalmazta, és ez a jövedelem, mint mondta, „a szabadság látszatát biztosította” számára. Pénzügyileg tehát nem függött a szüleitől. Nem költözött teljesen hozzám, pedig többször is javasoltam neki. Amióta – a saját szavaival – „leemelt a könyvtár polcáról”, kapcsolatunkat a tartós ideiglenesség jellemezte. 1995 nyarán, miután éppen szakított a soros pasijával, ott maradt két, a Rolling Stones budapesti koncertjére szóló jeggyel. Nem volt kivel mennie. Magam sem tudom, hogy találkozásunk teljesen véletlenszerű volt-e, vagy megelőzte némi leselkedés a könyvtár előtt, ahová akkoriban gyakran jártam. Dora később – mikor hogy, a körülményektől függően – mindkét változatot sejtenem engedte. A stadionban tartott koncerten megállás nélkül esett az eső, de ez nem akadályozta meg a rock and roll ükapáit abban, hogy végigjátsszák a műsort. Az előadás után bőrig ázva a parkoló autóbuszok között bujkáltunk. Gondolom, Dorica attól tartott, hogy a belgrádiak tömegében összefutunk egy ismerősével, akinek aztán meg kell magyaráznia, ki vagyok én… Volt, ahogy volt, ebben a kapcsolatban kezdettől fogva én voltam az alárendelt fél, és kiszámíthatatlan költözködéseit is jól tűrtem.

Miután néhány egymást követő reggelen a lakásomban ébredt, úgy döntött, hogy Crveni krstben tölti a következő éjszakát. Úgy rémlik, valami okot is említett. Tehát vártam, hogy felhívjon. Okom a rossz előérzetre több is volt a kelleténél. Belgrádban és az ország más városaiban több mint egy hónapja tartottak az utcai tüntetések a legújabb választási csalások miatt. A kormány reménye, hogy a hideg és a résztvevők kifáradása következtében a tiltakozások majd megritkulnak és egy idő után végleg abbamaradnak, alaptalannak bizonyult. Épp ellenkezőleg, a tüntetések egyre nagyobb tömegeket mozgattak meg.

Az elmúlt hetek folyamán Doroteja odaadóan kísérletezett azzal, hogy valamit rám is átragasszon hirtelen támadt politikai aktivizmusából. Eleinte nem álltam kötélnek. Megmondtam neki, hogy nem szeretem a tömeggyűléseket, hogy a kilencvenes évek első nagy tüntetésein, amelyekbe, mint mindenki más, felkészületlenül vetettem bele magam, annyi könnygázt nyeltem, amennyi egy egész évtizedre elég. Egyik ismerősöm nemrég arra a következtetésre jutott, hogy Dorának sikerült végre kicsalogatnia a barlangomból – ám nem tudom, ez mennyiben volt az ő érdeme. Valószínűbb, hogy a városi utcák kanyonjait betöltő lárma hatott rám. A depresszió hosszú évei után, a nyirkosság, a szél, a rövid nappalokat még tovább kurtító köd ellenére ezek voltak az első napok, amikor Belgrád megint elkezdett egy városra hasonlítani. Az emberek, pont mint tíz-tizenöt évvel korábban, megint azt mondogatták: energia. Ez a kifejezés, amely lényegében semmit sem jelent, de képes magába foglalni szinte bármit, amit az ember elgondolni képes, megint minden utcasarkon hallható volt. Lám csak, meglehet, hogy ez az úgynevezett energia vonzott. Megint védtelennek bizonyultam egy sztereotípiával szemben.

A rezsim egy ponton úgy döntött, hogy a spontán összegyűlő tömeggel a saját népét állítja szembe, hogy a lázongó fegyverteleneket engedelmes fegyveresekkel szembesíti – összegyűjti vidéki támogatóit, a rezsim televíziójának híveit, felviszi őket a fővárosba, és ha úgy adódik, hagyja őket verekedni. Amióta bejelentették ezt a tömeges utcai hadműveletet, nőttön-nőtt az aggodalom. Dora többnyire nevetett a „vészmadarakon”.

Ám úgy tűnik, az utolsó pillanatban ő is megingott. Ahogy Belgrádban mondják – megzakkant. Előző éjszaka alig aludt valamit, megpróbált külföldi rádióadásokat elcsípni hosszúhullámon. Mivel az újabb technológia fölfedezte az ultrarövid hullámsáv előnyeit a szélesebb fogyasztóközönség számára, és ez oda vezetett, hogy az új készülékekről már hiányzik a városneveket feltüntető skála, lehoztunk egy régi készüléket a padlásról. A fadobozból csak recsegés hallatszott. Mondtam neki, hogy ezt a rádiót inkább világításra kellene használni – a bakelit előlap miniatűr nyílásain a városnevek mellett fény szűrődött ki az ósdi készülék belsejéből, és téglalapok szabálytalan lépcsősorait vetítette a falra. De a szavaim csak még jobban feldühítették.

– Csak tudni akarom, hogy mit akarnak, hogy vért akarnak-e… hogy az kell-e nekik – ismételgette.

Higgadtan azt feleltem, hogy erre a kérdésre egészen biztosan egyetlen szerb nyelvű külföldi adás sem fog tudni válasz adni. Amiképpen egyetlen hazai sem.

Abbahagyta a keresgélést, idegesen járkált a szobában, az egyik cigarettáról a másikra gyújtott, aztán megint megpróbált kivenni valamit a recsegésből; az néha kacskaringós füttyé változott, egy pillanatig latin prédikációt hallottunk, orosz beszéd keveredett arabbal, tengerészeknek küldött jókívánságokkal.

Elaludtam, Doricát átengedtem a hosszú és ultrarövid hullámokon a világ városaiból érkező hangzavarnak. Sejtelmei igazolódtak: másnap tíz óra körül a Knez Mihajlova utcán lövéseket hallottunk, rohanó embereket láttunk, aztán egy tüntetőt, aki sötét vértócsában feküdt.

Sokáig álltunk beszorulva egy menetbe a Kalemegdan peremén, a tömegben hírek keringtek összecsapásokról, két vagy három halottról, majd arról, hogy az az ember, akit láttunk, csak megsebesült, de ez nagyon valószínűtlenül hangzott. Tanúi voltunk az első összecsapásnak a város főterén, amikor megpróbáltak felállítani, illetve lerombolni egy emelvényt a Terazije utcában, éreztük a kordonnak préselődő testek nyomását. Az arcok a kék sisakok alatt, a nagy, átlátszó pajzsok mögött kissé ijedtnek látszottak, idegesebbnek, mint az előző napokon. Végül a ricsajgó menetoszlop, a dobok vezette sípolókórus két vagy három helyen csatatér mellett vonult el, széttépett transzparenseken, a vezért ábrázoló plakátok foszlányain tapostunk.

A párhuzamosan zajló gyűlések végeztével különváltunk, azt mondta, visszamegy az egyetemre, utána kell néznie, hogy egy bizonyos közlemény, amelyet különösen fontosnak tart, elment-e a nyomdába – mindig dühös lett, ha mozgalmi nyüzsgését azokkal az illegális partizánnyomdákkal hoztam kapcsolatba, amelyekről annyit tanultunk a szocialista Jugoszláviában –, és megígérte, hogy utána egyenesen hazamegy. Magától értetődött, hogy jelentkezik, mihelyt megérkezik a bázisra Crveni krstben.

A telefonban hallott hang azonban nem Doráé volt. Az évfolyamtársnője, aki Aleksandraként mutatkozott be, mondván, hogy találkoztunk már, habár ez most nem fontos, meglehetősen idegesnek tűnt. Kérdezte, hogy hallottam-e valamit. Nem hallottam. Akkor érkeztem haza. Kicsit hallgatott, mint aki azon töpreng, hogyan kezdjen bele.

– Nagy tülekedés volt… Később, a Terazije utcán… Tíz körül. Hallasz?

Elmondta, hogy Dorával és másokkal a Slavija felé mentek, egy-két órával azután, hogy a tömeg szétoszlott. És akkor az egyik kapubejáratból, nem látták pontosan, honnan, talán az áruház melletti átjáróból, baseballütőkkel fölfegyverzett alakok rohantak elő. Arcukba húzott sísapkával.

– Nekem sikerült meglógnom. Csak a lábamat tudta megütni egyikük. Mindenkit vertek, akit értek. Később, amikor hazamentem, a rádióból hallottam, a rendkívüli hírekben bemondták, hogy néhány nyugdíjast is agyba-főbe vertek… akik véletlenül arra jártak…

Ismét elhallgatott. Nem kérdeztem semmit, vártam, hogy kibökje, miért hívott.

– Dora valószínűleg a balesetin van… Azt mondják, ment oda néhány kocsi. Mentők. Nyilván oda vitték őket. Talán odamehetnél. A családját nem értesítettem…

A baleseti sebészet előtt majdnem akkora tömeg verődött össze, mint korábban az utcán. A hangulat is ugyanolyan feszült volt. Ápolók és orvosok próbálták rávenni az összegyűlteket, hogy húzódjanak hátrább a fedett kocsibehajtótól, hagyják szabadon az utat a sürgős eseteknek. A testes rendőrök nem győzködtek senkit – csak amikor túlságosan összeszűkült a kör, durván visszanyomták azokat, akik úgy tudták, hogy a hozzátartozóik vagy barátaik odabent vannak. A pajzsok felszínén tükröződtek a kocsibejáró hunyorgó neonfényei.

Amikor a tömeg egyszer hátrébb húzódott, hogy átengedjen egy taxit, széles, hosszú vérnyomot vettem észre a mocskos, sárga kőlapokon. Meg-megszakadt, helyenként széttaposták, összekeveredett a fekete városi sárral.

Valaki azt javasolta, próbáljunk az alagsori ablakokon át bejutni. Voltak ott olyanok is, akiket ismertem, egyeseket név szerint, másokat csak arcról. Egy mellettem állóról kiderült, hogy barátja vagy szomszédja az éppen kijövő orvosnak. Egy tömbházban laknak, mondta. De meg sem próbált odamenni hozzá – a fehér köpenye fölött pelerint viselő férfit egy szempillantás alatt körülzárták, az emberek egymást túlkiabálva ismételgették értelmetlen kérdéseiket. Rövid mondataik visszhangot vertek és tovaterjedtek a tömegben, kézmozdulataik különféle magyarázatokat nyertek.

– Fölveszik az adatokat – suttogta rémülten egy öregasszony.

Az orvos valahogy kiszabadult az erőszakoskodók gyűrűjéből, és a mentőkocsik felé indult. Mikor megfordult, megpillantotta a szomszédját, és feltűnés nélkül, egy fejmozdulattal magához intette. Követtem ismeretlen sorstársamat, akit az orvos a kórháztömb egyik őrizetlen bejáratához vezetett. Kivilágítatlan folyosókon bolyongtunk, lementünk egy lépcsőn és föl egy másikon, készülékekbe ütköztünk, amelyek viaszosvászonnal beborítva torlaszolták el az átjárást. Akár az inkvizíció pincéi, gondoltam, a kínzókamrák raktárai. Törött kőlapokon lépkedtünk, sarkig tárt ajtókon mentünk át. Egy forduló után hosszú folyosóra jutottunk, és itt láttuk az első sebesülteket. Magas, kerekes fémágyakon feküdtek. Néhol a látogatóknak szánt padokon is. Benéztem az egyik tágas kórterembe. Tucatnyi ágy volt benne, és sokkal több beteg. Pislákoló, meztelen villanykörte. Menedékhely, vagy ami még rosszabb, menekülttábor hangulata. Rögtön az ajtó mögött mosdókagyló, színültig tele piszkos vízzel. Jajgatás és nyögések. Néhányan rongyos pizsamákban. A többség abban az utcai ruhában, amiben behozták. Véraláfutások. Csak a kötések fehérje világít. Jajgatás és nyögések.

Az oldalfolyosóról felbukkan egy nővér. Az orvos vezetékneve érvényes jelszónak bizonyul. De a nővér suttogva ránk szól, hogy ne maradjunk itt, térjünk vissza ugyanazon a úton, amelyen idejöttünk. Mielőtt eltűnne az egyik kórteremben, hajlandó megmutatni nekem, hol találom Dorát. Felfogom, hogy értelmetlen dolog a nevét mondani, ezért röviden ismertetem a körülményeket, az időpontot… Ahogy sejtettem, ennyi elég is.

– Nem vészes – mondja, és elhallgat, mintha mondandója súlyát mérlegelné. – Nem olyan vészes…

Dorica két székre támasztott hordágyon feküdt egy lánccal lezárt ajtó előtt, a folyosón. Mögötte, a félhomályban egy beszakadt, silányan nyomtatott plakát a mellrák megelőzését szorgalmazta. A hatvanas és hetvenes évek rémítő dizájnja. Tollkabátkát terítettek rá, hátralógó fején kötés. A kabátka kidomborodó rombuszain röntgenfelvételek nagy négyszögei, amelyeket összehorzsolt kezével tartott. Csak akkor vett észre, amikor egészen közel mentem és föléje hajoltam.

– Tudsz járni? – kérdeztem.

– Talán tudok – nyögte. – Vigyél el innen. Azonnal…

Sárga „bogár” Volkswagenem ablakai bepárásodtak a hidegtől. Belső felületükön fényes, miniatűr legyezőkhöz hasonló kristályok keletkeztek. A kabátom ujjával törölgettem a szélvédőt, hogy egyáltalán lássak valamit. Dora arcának bal felén fertőtlenítőszer barna foltjai látszottak ki a kötés alól.

A rádió nem volt bekapcsolva a kocsiban. Csak a tömzsi kis autó motorjának jellegzetes, dünnyögő hangját hallottam. A köd fényköröket rajzolt az utcai lámpák köré. Dicsfényeket. Elmentünk a Jogi Kar mellett. Lassítottam. A Tašmajdan parkban rendőrök sötét sziluettjei rémlettek. Kissé távolabb, a templom közelében parkoltak az autóbuszok, amelyek idehozták őket országom távoli, szelíd kisvárosaiból.

Dora óvatosan elfordította a fejét, és kinézett a parkra. Összerázkódott.

– Az őrangyalaink – dünnyögtem. – Őrangyalok átlátszó pajzsokkal.

Dora hallgatott.

– „A világ képe egy rendőrpajzs felszínén” – mondtam –, ez egy regény címe lehetne… vagy versesköteté.

És mintha a felgyűlt elektromosság, Dora minden dühe, a sárga „bogár” teteje alatt összesűrűsödve, egyszerre rám zúdult volna:

– Mi van – mondta –, mi az anyád picsája van… Csak nem lett belőled író? Csak nem nőtt ki a költői vénád az utóbbi években? Ez a rohamszerű elragadtatás…

Kicsit elhallgatott, majd folytatta:

– Mindenkit leszarnak… összevernek… neked meg ihleted van! Kis híja, hogy nem a tepsiben végeztem, te meg süketelsz itt…

Fordította: Csordás Gábor
Mileta Prodanović: Kert Velencében
L’Harmattan Kiadó, 2012