Írta: Gáspár-Singer Anna
A szerb főváros a rendszerváltást követő években: mindent felemésztő nacionalizmus, nemzeti traumák, lassú, ám kitartó pusztulás. A kortárs szerb író, Mileta Prodanović Magyarországon elsőként megjelent műve Belgrádban, a kilencvenes évek diáktüntetéseinek idején játszódik, de a jelent a múlttal összevető történetmesélésben időről időre felidéződik a nyolcvanas évek akkorra már „aranykornak” tűnő időszaka is. Azé az időszaké, amikor az ezerarcú, a világ köldökeként aposztrofált várost, Belgrádot még nem érte el a posztkommunista időszakot követő „össztársadalmi patológia”, melyből menekülve az értelmiségiek közül sokan kerestek új hazát.
„Nem tudom pontosan megállapítani, hogy mikor gondoltam arra először, hogy a városom valami rejtélyes módon kilyukadt. Mikor vált világossá számomra, hogy kezd elszivárogni belőle az eleven szubsztancia” – vall erről, valamint a nyolcvanas években virágzó művészeti közösségek felbomlásáról a regény főszereplője. Egy – a közvetlen környezetében bekövetkező – váratlan fordulatot követően arra kényszerül, hogy innentől kezdve az őt körülvevő politikai-társadalmi eseményeket már ne csak kizárólag történelmi tényekként dokumentálja, hanem ezek, valamint egy múltbeli szerelem hatására saját érzelmeivel is számot vessen. Emlékezzen, de a történteket ne csupán jelen és múlt, művészet és hétköznapi lét kapcsolódási pontjai mentén, ok-okozati összefüggésekként (mintegy az utókor számára) rekonstruálja, hanem egyszersmind saját szerepének, lehetőségeinek kijelölésével is értékelje.
Prodanović esszéprózája ironikus, távolságtartó szöveg. Elbeszélője a politikai-társadalmi eseményeket épp ezért képes a maga teljességében is értékelni. A legtöbbször szenvtelen narráció (melynek hangvétele csak ritkán válik személyessé, vagy ha úgy tetszik, érzelmessé), az események leírása szempontjából így kétségtelenül hitelesebbé teszi a történetet. Másfelől azonban ez a tárgyilagosság, amellyel a politikai eseményeket néhol különálló esszébetétek közbeiktatásával rögzíti (s ezzel szintén nem könnyíti meg a befogadást), a társadalomhoz, a nemzethez fűződő sajátos, de mindenképp intenzív érzelmi viszonyt feltételez, amely főként a regény második felében, különösen egy több szempontból is jelentős kert metaforában bontakozik ki. Mindez a számos képzőművészeti, vallástörténeti, olykor várostörténeti utalással együttvéve, részben a szerzői intenciónak, részben pedig Csordás Gábor kiváló fordításának köszönhetően, a regénynek erősen intellektuális jelleget kölcsönöz. Az olvasóban ezzel kapcsolatban akkor támadhat némi hiányérzet, amikor a narrátor feleleveníti az egykori avantgárd művészek-zenészek alapította közösség életét: a visszafogott, intellektualizált nyelven megszólaló szöveghez ugyanis, a kifejezetten izgalmas téma ellenére sem tud igazán közel kerülni, és ez a befogadói viszony a műhöz később sem igen változik.
A kiemelt történelmi (vagy akár fiktív) események során számtalan, Szerbia akkori jelenét meghatározó, egymással kibékíthetetlen ellentétben álló szemlélet, jelenség ütközik: többek között (az elmaradt balkáni) Kelet és (a fejlett) Nyugat, művészet és hétköznapi lét, politika és egyén, nacionalizmus és tisztánlátás, szellemi függetlenség kontra általános manipuláció.
Mileta Prodanović
Prodanović a nemzeti múltat, a narrátorhoz hasonlóan szintén nem a „vérgőzös nacionalizmusban”, hanem – européerként – a nyelvből, valamint a középkori bizánci kultúrából eredő, máig tartó tradíciókban látja. S ahogy a főváros társadalmi-közösségi szintjén felbomló, életüket valahol máshol újrakezdő értelmiségnek az irracionális eseményekre egyedüli válaszként az elvándorlás létezik, úgy az ő számára továbbra is a megingathatatlan belgrádi jelenlét, és természetesen a művészet kizárólagossága. Utóbbi, leginkább, mint értékeket konzerváló erő.
Ezzel egy időben azonban felmerül a kérdés is: vajon képes-e a művészet a jelent megváltoztatni? Vagy ha nem, akkor általa kiléphetünk-e abból, hogy egy másik világot teremtsünk? A főszereplő-narrátor, a nyolcvanas években virágzó avantgárd, művészeti-zenei közösség egykori, immáron egyetlen, a rezsimmel szemben viszonylagos szellemi, egzisztenciális függetlenségét megőrző tagjaként, valami hasonlót kísérel véghezvinni. Vagyis éppen a művészet illúziója révén, és csaknem mindig a szerelem kapcsán – talán azért is, hogy elodázza a sürgető választás kényszerét (menni vagy maradni) – a jelenből újra és újra a múltba próbál visszalépni. Oda, ahol számára ez a lehetséges másik világ megteremtődhet. Modern Marco Polóként olyan elképzelt, távoli városokról beszél, amelyek, hasonlóan az apokrif szerző örök Velencéjéhez, valójában egy és ugyanazon várossal azonosak: Belgráddal.
„Azokban a mesékben – mondja, amelyeket Doroteja kihúzott belőlem, én is megpróbáltam szavakból felépíteni olyan városokat, amelyekben nem jártunk, amelyek szebbek és ragyogóbbak, mint azok, amelyektől határok, frontok, vízumok és csüggesztő reménytelenség választott el minket, de ezek is, bármennyire igyekeztem kivonni magam a történetből, mindig ugyanaz a város voltak. És ugyanaz az idő. Belgrád, a huszadik század nyolcvanas éveiben, abban a korban, amikor »tranzisztoros rádióval a fülünkön táncoltunk«. Olyan hévvel, hogy ebben a transzban, ebben a kényszeres gondatlanságban szinte valamennyien elmulasztottuk észlelni a közelgő katasztrófa körvonalait.”
A főszereplő vonzódása a bizánci udvar misztikus „automatáihoz”, érdeklődése a kereszténység legszentebb ereklyéi, Veronika kendője és a Mandylion, valamint a modern művészet, és elsősorban Marcel Duchamp „bonyolult illuzionizmusa” iránt, szintén a már említett velencei kertben nyer jelentőséget. A kortárs szerb író, Radoslav Petković Sors és körvonal című művében szereplő legenda szerint, az ebbe a kertbe érkező egyúttal átléphet életének egy másik történetébe. Prodanović velencei kertje azonban mégsem ezt a történetet, de szintén a múltat idézi meg, amelyben bár keveredik misztikum, realitás és fikció, ennek ellenére jelen és múlt összefonódása nem valósulhat meg. A valóság ugyanis ennél jóval kiábrándítóbb. A főszereplő-narrátor a híres képzőművészeti biennálén újra találkozik a Belgrádból évekkel ezelőtt külföldre távozott, s most művészeti kritikusként, kurátorként résztvevő (a jelenben már halott) szerelmével. E találkozás kapcsán nem csupán a már régen kihunyt érzelmek feltámaszthatatlanságával szembesül, hanem a művészet, mint árucikk, kiábrándítóan üres és sznob filozófiával, valamint különféle sztereotípiákkal terhelt piaci jellegével is.
Az itt előadott két performansz, Sakotshari – a fiktív balkáni országból, Zuhténiából érkező művész – barbár és véres, a Nyugat számára azonban végtelenül egzotikus és kierőszakolt autenticitást nyújtó eseménye, valamint a titkos velencei helyszínen, mesterségesen misztikus közegbe helyezett mechanikus szerkezet (mely a résztvevők legbensőbb félelmeit vetíti ki) bemutatója csak rövid ideig tartó illúziót teremt. De újabb tragédiát is előidéz. Éppen ezért a regény a korábban megfogalmazott, kényszerű döntések meghozatalán túl, nem csupán a művész felelősségéről, hanem a művészet mindenhatóságába vetett hit illúziójának felismeréséről is szól. Utóbbi ugyanis sem a szereplők életét, sem pedig a jelen eseményeit nem képes megváltoztatni. A Mandylionnal kapcsolatos hiedelmekkel ellentétben (mely szintén magában hordozza a teremtés aktusát) a művészet, ezen értelmezés szerint, képtelen az önreprodukcióra, s a jelenben talán valódi nyomot sem hagyhat. Abban a jelenben, melynek többé nem része a múlt, s amelyben a nemzeti traumák csupán egy performansznyi teret foglalnak el, nem is történhetne másként. Egyedül a kollektív feledés az, amely örök és megváltoztathatatlan.
Mileta Prodanović: Kert Velencében
L’Harmattan Kiadó, 2012
Fordította: Csordás Gábor
Az utószót írta: Radics Viktória
»Mileta Prodanović: Kert Velencében – megvásárolható a polc.hu webáruházban«
Olvass bele 
Posted on 2013. május 26. vasárnap Szerző: olvassbele
0