Bächer Iván: Kurgast (részletek)

Posted on 2013. május 21. kedd Szerző:

0


Bacher_Kurgast-bor180Korngut bajtárs

– Hogy van?

– Haldoklik. Órái vannak hátra. De nem bírom. Nem bírom nézni. Már nem bírom. Öt napja nem aludtam. Nem bírom.

Az első emeleti folyosón ültek egy fehér padon, Romlaky Zalán, akinek szobája a paddal szemben nyílott, és Korngut Simonné, akinek férje a szomszéd szobában haldoklott éppen.

Az asszony két tenyerébe csúsztatta fejét, és halkan zokogott. Zalán nézte figyelmesen. Korngut bajtárs – mert így szólította őt Zalán – ötödik hónapja volt a meráni Hungária szanatórium lakója. A később érkezett hírlapíró több mint két hónapja követhette figyelemmel szomszédja folyamatos és megállíthatatlan leépülését.

Egy hónapja odaköltözött a házba Korngut felesége is, egy jókora, fehér, puha bőrű, nagy, bánatos szemű, parókás asszonyság, aki szinte el sem mozdult végérvényesen ágyba szorult férje mellől. Korngutéknak jólmenő cipészetük és boltjuk volt a pesti belvárosban. Zalán arra gondolt, miközben elnézte a magába roskadt asszonyt, hogy milyen érdekes a világ rendje: ahhoz, hogy ezt a kínt valaki megszerezze magának, ahhoz, hogy hetekig itt lakjon Európa egyik legelegánsabb szanatóriumában, ahhoz jómódra van szükség. A szegény ember felesége nem engedhette volna meg magának ezt a luxust. Az asszony kicsit összeszedte magát:

– És tudja, mit akar a doktor?

– Hogyne tudnám – mondta Zalán szárazon. – Hogy csomagoljanak össze, és vigye az urát haza.

– Honnak tudja?

– Mindenkivel ezt csinálják. Gondolom, ővele is öt hónap óta service címen 50 fillérrel felülfizettettek minden pohár tejet és mindent, amit csak a szobájába kellett vinni. Látom, mindig kapta a Behring cseppeket. Amiről tudom, hogy semmit sem ér. Meg a vizeket, a porokat. De a beteg ember mindennel próbálkozik. Ha futja neki rá. Lehúztak róla is, szegényről, minden garast, amit csak lehetett. Most, hogy már látszik, nemigen lehet többet kipréselni belőle,most igyekeznek tőle szabadulni. Nehogy itt…

– Jaj, istenem… – jajdult fel a nő.

– Mert az rontaná a boltot. Ha pedig még is csak bekövetkezne a baj, amitől az isten mentse meg magukat, akkor majd az éj leple alatt stikában csempészik ki Simon bajtársat. És reggel azt mondják a többinek, hogy hazament.

– De hát ez svihákság.

– Bizony az, asszonyom. És az orvosok mind svihákok. Pontosan tudják, hogy ezzel a betegséggel szemben tehetetlenek. És mivel mind rájön a maga hiábavalóságára, elkezdődik a svihákság. Ezt látom, amióta gyógyítanak. Látom Budakeszin, Abbáziában és Meránban. Különösen szembeszökő azonban ez a svihákság olyan helyen, ahol a gyógyítás üzlettel párosul. Például itt. Ahol az üzlet a fontos, és nem a gyógyítás. Azzal már nem is kísérleteznek. Annyira ötletszerűen, találomra megy itt minden, hogy lehetetlen nem mosolyogni rajta olyan embernek, aki legalábbis az én szerény eszemmel rendelkezik. Az asszony erre megint sírt egy sort.

– Hát mi lesz velünk, mi lesz velünk…

– Hát, valamit majd csak csinálnak. A malomnak őrölnie kell tovább. A kerék nem áll meg. Ott a bolt…

– Épp ez az, hogy nincsen, nincsen, aki továbbvigye. Én nem értek hozzá, és készen is vagyok egészen.

– Úgy tudom, van egy testvére is Simonnak…

– Igen. A Salamon. De az fütyül a boltra. Nem érdekli a cipő sem. Tudja, mit csinál? Röstellem mondani is.

– Mit?

– Bábozik!

– Mit csinál?

– Bábozik. Bábokat farag, és azzal bolondozik a gyerekeknek.

És Korngut Salamon tényleg bábozott. Akkor már megvolt az engedélye is rá a pesti tanácstól, Kemény művésznéven szórakoztatta a nagyérdeműt és annak csemetéit ő, és aztán az ő Henrik fia, aztán ugyanezen néven annak a fia, több mint egy évszázadon át, Budán, a hűvösvölgyi Nagyréten, a Városligetben, majd a Népligetben. Több mint egy évszázadon át ütötték-verték Vitéz László palacsintasütőjével az ördögöt és a Halált. És ebben a színházban soha nem történt semmi más, nem bonyolódott soha egyéb cselekmény, nem édesedett szerelem, nem keserített féltékenység, nem leselkedett semmi ármány, nem magasodtak apák, és nem lázadtak föl fiak, ebben a színházban nem történt soha semmi más, csak Halál-verés.

Ütötték és verték és verték és ütötték a Halált mindennap, százhúsz éven át, mindennap agyonverték a Halált ötször is, tízszer is, és a százhúsz év alatt sok ezerszer, sok tízezerszer halt halálnak halálával náluk a Halál, és agyonverték minden délelőtt és délután és este, újra és újra a Halált, mert tudták, hogy azt csak a művészet gyűrheti le, csak az, és semmi más. De hát szegény Korngut Simon nem volt művész, hanem suszter volt, jó suszter és jómódú is, de mégiscsak egy suszter.

Meg is halt még azon az éjjelen. Testét, helyi szokás szerint, hajnali háromkor csempészték ki a szobából és az épületből. A család népligeti színházát 2010-ben szépen rendbe szedték, műemlékké nyilvánították, majd felgyújtották és porig égették. Ifjabb Kemény Henrik, az utolsó Korngut, persze bele is halt a dologba. A palacsintasütő valami múzeumban rozsdásodik használatlanul. Azóta errefelé nincsen, aki a Halált legyőzze.

Bächer Iván

Bächer Iván

*

Hálátlanság

Ezt ugye nem gondolod komolyan? – mondta Romlaky Zalán 1906. március 16-án, pénteken sógorának, Horváth Gézának, aki egy római hivatalos útról Pestre hazafelé tartva látogatta meg őt Arcóban. Zalán akkor már két hete áttette székhelyét Meránból ebbe a Garda-tó és ezerméteres hegyek közé ékelődő, kies városkába. A Victoria szállóban lévő szobája kicsit sötét volt, mert egy domboldalra nézett, de az éles, jó levegő, a ragyogó napfény némiképp ellensúlyozta ezt a kellemetlenséget.

Sógorával, aki mellesleg hónapok óta tartó gyógykezelését finanszírozta, Zalán éppen arról diskurált, hogy mi legyen közelgő hazatérése után. Ennek során vetette föl a derék, kopaszodó, végtelenül nyugodt és magabiztos könyvkiadó, hogy Zalán, ha más pénzkereseti forrás nem kínálkozik számára, esetleg beléphetne a Fejérvári-kormány sajtóirodájába, egykori főszerkesztője, támogatója, házassági tanúja, Vészi József mellé.

– Ezt ugye nem gondolod komolyan? – döbbent meg a tüdőbajtól már igencsak legyöngült, lefogyott kurgast. – Hogy tételezhetsz fel rólam ilyet!? Itt már rég nem az általános választói jogról van szó, hanem az abszolutizmus szolgálatáról! Hát hogy képzeled?

 – Ideiglenes helyzet van, Zalán.

– Abszolutizmust ideiglenesen sem szolgálok! És megmondom neked: ha Vésziben volna csak egy szemernyi férfiasság, a Ház feloszlatása után ott kellett volna hagynia az állását. Végre is sehol sincsen az megírva, hogy húszezer forintot kell neki költeni, s ami a tisztességes, szerény megélhetéshez szükséges, azt meg tudta volna keresni becsületesen is. A Budapesti Hírlap tegnapi száma konstatálja, hogy a miniszterelnökség egész sajtóintézősége kivétel nélkül: zsidó. S biz’ isten: igaz. A mindenre vállalkozó zsidók, élükön Vészi Józseffel vállalkoznak például a cenzúrára is. A tenyerünkön hordozott zsidók tönkretenni segítenek a szabadelvűséget, azt, aminek révén kikerültek a gettóból. Ebből különben, ha nem csal a szimatom, még baj is lesz. Nálunk, ahol igazán gyöngyvilág volt a zsidókra nézve. Hogy mennyire az, azt eljövetelem óta jobban látom, mint azelőtt.

Éppen ma délben mondottam egy varsói mérnöknek: ha önök ilyen különbséget tesznek lengyel és zsidó között, nem is érdemlik meg, hogy visszakapják a hazájukat. S van itt egy odesszai kereskedő. Arra sem mondják, hogy orosz, hanem azt, hogy: zsidó! És beszéltem némettel, oláhval, bolgárral, angollal. Egyik nációnak az agyában sem él úgy a zsidó, mint egy, a nemzetéhez tartozó felekezet, hanem mint egy más nemzetiség, éspedig megvetett nemzetiség. Egyedül nálunk más a helyzet. Lehetne jobb nálunk is, elismerem. De óriási a különbség így is köztünk és a körülöttünk lévő világ között. S ilyen körülmények között undok hálátlanság, amit a pesti zsidó fattyak művelnek, élükön Vészivel. És azt is megmondom, hogy ennek még reájuk nézve is rossz vége lesz. Itt botok fognak kopogni a fejeken, és bizony olyik fej be is fog szakadni! Mert az abszolutizmusnak vége lesz, és akkor bizony eljön a számonkérésnek is az ideje.

– Még egyszer mondom, Zalán –mondta a sógor nyugodtan –, ideiglenes rendelkezésekről van szó. Ha a király az alkotmány szerint járt volna el, akkor a Monarchiának vége van. És akkor az alkotmánynak is. És a zsidóknak is. És aztán a magyaroknak is. Zalánból évtizedek óta gyülemlő és mindig vigyázva fojtott düh és keserűség tört most elő. Utálta a zsidókat hirtelen. Utálta a zsidókat, akik ott vannak Pesten mindenütt, és otthon vannak ott. Akiknek minden sikerül. Akik elébe tolakodnak, akiknek pénzük van, akik utaznak, nyelveket beszélnek. Akik jók hozzá, akik segítik őt, akik befogadták őt, őt, aki már mindig csak egy csetlő-botló vidéki marad. Utálta a zsidókat, akik pénzelték őt, őt, aki már mindig szegény lesz. Akiktől egész élete függött, és – tudta –már függeni is fog halálig. Sziszegve ordított fel.

– Nem érdekel! Ez a mi országunk. Ha szét akarjuk verni, hát szétverjük! Te elfelejted, hogy az én apám nem holmi galiciáner, rongyos zsidó volt, hanem honvédszázados! Aki ezért közlegényként szolgált Itáliában hét éven át!

Horváth Géza csendesen, nyugodtan mondta erre:

–Nem felejtem el. De te elfelejted, hogy a te feleséged apja bizony galiciáner rongyos zsidó volt, és hogy most már nemcsak ő, a mi drága Gojszink zsidó, hanem a te két gyönyörű, aranyos, imádott kislányod is az.

Zalán elhallgatott, lassan leejtette fejét:

– Ne haragudj, Géza, ne haragudj, bocsáss meg, jaj istenem, istenem, bocsáss meg… – motyogta. És a vitéz katona fiának szeméből patakban kezdett a könny ömleni, és aztán már egész testét rázta a hangos, keserves zokogás.

Bächer Iván: Kurgast
Ab Ovo Kiadó, 2012