Philip K. Dick: Az utolsó szimulákrum (részlet)

Posted on 2013. május 22. szerda Szerző:

1


PKDick_Az_utolso_szimula-bor180| 2. fejezet |

A villany még későn is égett a hatalmas Abraham Lincoln-lakótelepen, hiszen mindenszentek éjjele volt: az alapszabály értelmében mind a hatszáz lakónak meg kellett jelennie a felszín alatti közösségi teremben. Férfiak, nők és gyerekek sorjáztak be; az ajtónál Vince Strikerock prof bürokratához illő hűvös és hivatalos modorban kezelte az új személyazonosító leolvasót, mindenkit sorban ellenőrzött, nehogy bejusson egy kívülálló egy másik lakótelepről. A lakók türelmesen viselték a procedúrát, és ment is, mint a karikacsapás.

– Hé, Vince, mennyibe volt ez nekünk? – kérdezte az öreg Joe Purd, a legrégibb lakó; feleségével 1992 májusában költöztek be, aznap, hogy a ház elkészült. A feleség már meghalt, a gyerekek felnőttek, megházasodtak és elköltöztek, de Joe maradt.

– Sokba – felelte Vincent halkan. – De ez nem szubjektív, ez sohasem téved. – Mostanáig ajtónállói minőségében kénytelen volt úgy engedni be az embereket, ahogy felismerte őket. Így juthatott be két csirkefogó a Robin Hill Birtokról, akik az egész gyűlést tönkretették a kérdéseikkel és megjegyzéseikkel. Még egyszer nem fog előfordulni: Vince Strikerock megfogadta ezt magának és a lakótársainak. És komolyan gondolta.

Mrs. Wells a napirendet osztogatta, és merev mosollyal kántálta: – A 3/a pont, a tetőjavítások jóváhagyása átkerült 4/a alá. Figyeljenek rá.

A lakók elvették a napirendet, aztán beálltak a két sor egyikébe, amelyek a terem egyik-egyik felét foglalták el: az épület liberális frakciója a jobb oldalra telepedett, a konzervatívok a balra, és mindegyik fél feltűnően ignorálta a másikat. Az a néhány el nem kötelezett – új lakók vagy csodabogarak – hátul ült le, feszengve és némán, miközben a terem zsongott a sok privát megbeszéléstől. Habár a hangnem és a hangulat toleráns volt, a lakók tisztában voltak vele, hogy ma este összecsapás várható. Erre feltehetőleg mindkét oldal felkészült. Dokumentumok, petíciók és újságkivágások zörögtek, ahogy ide-oda adták és olvasták őket.

Donald Tishman elnök az emelvényen ült, egy asztalnál az épület négy megbízottjával, és már előre émelygett. Békés ember lévén irtózott ezektől a heves vitáktól. Még a közönség soraiban ülve is túl sok volt neki, de ma este ráadásul aktív szerepet kell játszania benne; úgy jött ki, hogy az elnöklés sora éppen ráesett, ahogy előbb-utóbb minden lakóra, és miért is ne azon az estén, amikor az iskolakérdés eléri a csúcspontját.

A terem majdnem megtelt, és Patrick Doyle, a soros házi lelkész, nem túl boldog képpel a hosszú fehér lepelben, kezét felemelve csendre intett. – A nyitóima – szólt rekedten, majd megköszörülte a torkát, és elővett egy kis kártyát. – Mindenki hunyja be a szemét és hajtsa le a fejét. – Tishmanre és a megbízottakra pillantott, Tishman pedig bólintott, hogy folytassa. – Mennyei atyánk – olvasta Doyle –, mi, az Abraham Lincoln-lakótelep lakói kérünk téged, áldd meg a ma esti gyűlésünket. Kérjük, bölcsességedben segíts nekünk, hogy összegyűljön a tető javításához szükséges összeg. Kérünk, hogy betegeink gyógyuljanak meg, és a jelentkezők elbírálásánál bölcsen válasszuk meg, kit engedünk be és kit utasítunk el. Kérünk továbbá, hogy külsős ne jusson be és zavarja meg a mi törvénytisztelő, rendezett életünket, és végezetül, ha szabad, arra kérünk, hogy Nicole Thibodeaux szabaduljon meg a fejfájástól, ami miatt nem tudott megjelenni nekünk a tévében, és a fejfájásnak ne legyen köze ahhoz az esethez, ami két éve történt, és amire jól emlékszünk, amikor az a díszletmunkás egy ellensúlyt pottyantott a fejére, és több napra kórházba került. Na szóval, ámen.

– Ámen – visszhangozta a közönség.

Tishman felállt: – Mielőtt rátérnénk az egyes napirendi pontra, néhány kellemes pillanatig élvezzük a saját közösségünk tehetségeinek bemutatóját. Elsőnek a három Fetersmoeller lány a 205-ösből. A „Lépcső a csillagokba” dallamára fognak balettozni. – Leült, és három szőke kislány lépett a színpadra, akiket a közönség már ismert korábbi tehetségkutatókból.

Miközben a Fetersmoeller lányok csíkos nadrágban és fényes ezüstkabátban mosolyogva csoszogtak, nyílt a folyosóra vezető ajtó, és egy későn érkező, Edgar Stone lépett be.

Azért késett, mert a szomszédja vizsgalapjait javította, Mr. Ian Duncenét, és ahogy megállt az ajtóban, még mindig a teszt járt az eszében, és Duncan – akit alig ismert – gyenge eredménye. Nem is kellett befejeznie a javítást, már előre látta, hogy Duncan megbukott.

A színpadon a Fetersmoeller lányok énekeltek karcos hangjukon, és Stone eltöprengett, minek is jött le. Talán csak a bírságot akarta megúszni, mivel a megjelenés kötelező volt. Ezek a gyakran megrendezett tehetségkutatók neki semmit nem jelentettek; emlékezett még azokra az időkre, amikor a tévé szórakozást kínált, profik által készített jó műsorokat. Ma már persze minden valamirevaló profit a Fehér Házhoz köt a szerződése, a tévé meg szórakoztató műsorok helyett kizárólag oktató programokat sugároz. Mr. Stone a csodálatos időkre gondolt, amelyek már rég letűntek, a nagyszerű régi filmkomikusokra, mint Jack Lemmon és Shirley MacLaine, aztán a Fetersmoeller lányokra nézett, és felnyögött.

Az örökké éber Vince Strikerock meghallotta, hogy belépett, és szigorú pillantást vetett rá.

Legalább az imát sikerült kihagynia. Megmutatta igazolványát Vince drága új masinájának, ami beengedte – mázli! –, aztán egy üres szék felé indult. Nicole is nézi ezt? Ül vajon tehetségkutató a közönség soraiban? Nem látott ismeretlen arcot. A Fetersmoeller lányok az idejüket pocsékolják. Leült, lehunyta a szemét, mert nézni se bírta, és úgy hallgatta. Sose lesz belőlük semmi, gondolta. Szembe kell nézniük azzal – na meg a nagyravágyó szüleiknek is –, hogy ugyanolyan tehetségtelenek, mint mi mind… Az Abraham Lincoln vajmi kevéssel járul hozzá az USEA kulturális gyarapodásához, dacára a verejtékszagú, kínos eltökéltségnek, és ezen ti sem tudtok változtatni.

A Fetersmoeller lányok reménytelen helyzete ismét a vizsgalapokat juttatta eszébe, amiket Ian Duncan reszketve, viaszsápadt arccal kora reggel nyomott a kezébe. Ha Duncan megbukik, még a Fetersmoeller lányoknál is rosszabb helyzetbe kerül, mert nem lakhat tovább az Abraham Lincolnban; eltűnik szem elől – legalábbis az övék elől –, visszaesik egy ősi, lenézett státuszba; ha nincs valami különleges képessége, minden valószínűség szerint újra egy koleszban találja magát, kétkezi munkásként gürcöl, mint tinédzser korában mindenki.

Na persze visszakapja azt a pénzt, amit kifizetett a lakásért, azt a tetemes summát, ami az ember egyetlen nagy befektetése az életben. Egyrészről Stone irigyelte. Én mit csinálnék, töprengett lehunyt szemmel, ha egy összegben most azonnal visszakapnám a pénzemet? Talán emigrálnék. Vennék egy olyan tragacsot, amit az illegális telepeken árulnak, és…

A taps magához térítette. A lányok befejezték, és ő is tapsolt. A dobogón Tishman csendre intett. – Jól van, emberek, tudom, hogy tetszett, de ma este még sok minden vár ránk. És ott a gyűlés hivatalos része, arról se feledkezzünk meg – vigyorgott.

Igen, az üzlet, gondolta Stone. És feszült lett, mert az Abraham Lincoln radikálisai közé tartozott, akik meg akarták szüntetni az épület iskoláját, hogy a gyerekeket az állami iskolába küldjék, ahol más épületek gyerekeivel is találkozhatnak.

Az efféle ötleteket nagy ellenkezés fogadta, az elmúlt hetekben mégis egyre nőtt a táboruk. Talán fura, különös időszakba lépnek. Mennyire horizonttágító élmény lenne: a gyerekeik felfedeznék, hogy a máshol lakó emberek nem különböznek tőlük. Az összes lakótelep közt leomlanának a korlátok, és mindenki megértené egymást. Legalábbis Stone így látta, de a konzervatívok természetesen nem. Az efféle keveredésre még nem érett meg az idő, mondták. A gyerekek összeverekednének azon, melyik lakótelep a magasabb rendű. Idővel majd megtörténik… de nem most, nem ilyen hamar.

A súlyos bírságot kockáztatva az apó, szürke, ideges Mr. Ian Duncan kihagyta a gyűlést, és a lakásában maradt, a hivatalos kormányzati vizsgára magolta az Európai és Amerikai Egyesült Államok politikatörténelmét. Tudta, hogy ebben gyenge; alig fogta fel a jelen helyzethez vezető gazdasági tényezőket, nem is beszélve a rengeteg reálpolitikai ideológiáról, amik csak úgy jöttek-mentek a huszadik században. Például ott van a Demokrata-Republikánus Párt felemelkedése. Valaha ez két párt volt (vagy három?), amelyek feleslegesen veszekedtek, civakodtak a hatalomért, éppen úgy, ahogy ma a lakótelepek. A két (vagy három) párt aztán 1985 körül összeolvadt, éppen azelőtt, hogy Németország belépett az USEA-ba. Most csak egy párt van, ami stabil és békés társadalmat kormányoz, és a törvény értelmében mindenki a párt tagja. Mindenki fizeti a járulékokat, részt vesz a gyűléseken, és négyévente egy új der Altét szavaz meg, azt, akit szerintük Nicole a legjobban kedvelne.

Jóleső tudat volt, hogy az övék, a népé az a hatalom, hogy négyévente eldöntsék, ki legyen Nicole következő férje; bizonyos értelemben hatalmat biztosított a választóknak, még nagyobbat, mint Nicole-é. Itt van a legutóbbi kiszemelt, Rudolf Kalbfeisch. A kapcsolat e között a der Alte és a First Lady között igencsak hűvös volt, ami azt jelezte, hogy Nicole-nak nemigen tetszett ez a választás. De persze úrhölgy lévén ezt sosem mondaná ki.

Mikor kezdte a First Lady pozíciója felülmúlni az elnökét?, kérdezte a szöveg. Vagyis mikor lett a társadalmunk matriarchális, fordította le magának Ian Duncan. Ezt tudom, 1990 körül. Előtte csak pislákolt a dolog, a változás folyamatosan zajlott le. A der Alte minden évben egyre ismeretlenebb lett, a First Lady pedig egyre ismertebb, kedveltebb a nép soraiban, ami megválasztotta. Szükségük volt anyára, feleségre vagy szeretőre az embereknek? Esetleg mindháromra? Mindenesetre megkapták, amit akartak, megkapták Nicole-t, aki kétségtelenül megtestesíti mindhármat és még annál is többet.

A nappali sarkában a tévékészülék elnyújtott, pengő hangot hallatott, ami azt jelezte, hogy mindjárt bekapcsol. Duncan sóhajtva becsukta a hivatalos reálpolitikai tankönyvet, és a képernyő felé fordult. Biztosan rendkívüli híradás a Fehér Házból. Egy körbevezetés vagy talán egy alapos (részletekbe menő) bemutatása Nicole valami új hobbijának vagy szenvedélyének. Talán csontporcelánból készült csészéket kezdett gyűjteni? Ha igen, akkor minden egyes rohadt darabot kénytelenek leszünk megnézni mi is.

Philip K. Dick

Philip K. Dick

És bizony Maxwell W. Jamison, a Fehér Ház sajtótitkárának kerek, vastag, zsírpárnás arca jelent meg a képernyőn. – Jó estét, országunk népe – mondta ünnepélyesen. – Elgondolkodtak már azon, milyen lenne leereszkedni a Csendes-óceán fenekére? Mert Nicole igen, és hogy választ kapjon a kérdésre, meghívta a Fehér Ház Tulipán szobájába a világ három legelismertebb oceano­gráfusát. Ma este megkérdezi őket erről, és önök is hallani fogják, mivel a beszélgetést nem sokkal ezelőtt felvette az Egyesült Háromság Hálózatának Közügyek Irodája.

És most irány a Fehér Ház, mondta magában Duncan. Legalább közvetve. Mi, akik nem juthatunk oda, akiknek nincs olyan képessége, ami érdekelheti a First Ladyt akár egy estére is, most mi is bekukucskálhatunk oda televíziónk gondosan szabályozott ablakán keresztül.

Ma este nem igazán akarta nézni, de ajánlatosnak tűnt; a program végén lehetnek kérdések. És egy meglepetés­kvízen szerzett jó pontszám ellensúlyozhatja az előbbi reálpolteszten nyújtott pocsék szerep­lését, amit éppen most javít a szomszédja, Mr. Edgar Stone.

A képernyőn virágot bontott a szépséges, nyugodt arc, a sápadt bőr és a sötét, okos szempár: egy olyan nő bölcs, ugyanakkor hetyke arca, aki kisajátította a figyelmüket, akit egy egész nemzet, sőt majdnem egy egész bolygó megszállottan figyelt. Ahogy meglátta, Ian Duncan émelyegni kezdett a rémülettől. Cserbenhagyta Nicole-t, a nő meg valahogy máris tudomást szerzett a pocsék teszteredményeiről, és bár nem mond majd semmit, a csalódása érezhető lesz.

– Jó estét – mondta Nicole azon a puha, kissé rekedtes hangján.

– Arról van szó – motyogta mentegetőzve Duncan –, hogy nincs érzékem az absztrakcióhoz. Úgy értem, ez az egész vallásos-politikai filozófia nekem nem mond semmit. Nem foglalkozhatnék a konkrét valósággal? Téglát kellene égetnem vagy cipőt csinálni. – A Marson kellene lennem, gondolta, a határvidéken. Itt bukdácsolok. Harmincöt évesen semmi vagyok, és ő is tudja. Hagyj békén, Nicole, fohászkodott kétségbeesetten. Ne adj több tesztet, mert esélyem sincs átmenni. Itt van ez a műsor az óceán fenekéről, és mire vége, én már elfelejtem az összes adatot. Semmi hasznomat nem veszi a Demokrata-Republikánus Párt.

Akkor eszébe jutott Al, a régi cimborája. Al segíthet rajtam. Al most Lüke Luke-nak dolgozik, az egyik tragacstelepen árulja azokat a parányi, bádogból és kartonból tákolt hajókat, amiket még a bukott emberek is megengedhetnek maguknak, és amik kis szerencsével kibírnak egy utat a Marsra. Al tud nekem szerezni egy tragacsot nagykeráron, gondolta.

A képernyőn Nicole éppen ott tartott: – És valóban elvarázsolt világ, a fénylő lények változatossága és puszta szépsége messze felülmúl mindent, ami más bolygókon fellelhető. Tudósok számításai szerint több létforma van az óceánban, mint…

Nicole arca elhalványult a képernyőn, és természetidegen, groteszk halak vették át a helyét. Ez is propaganda, jött rá Duncan. Így akarják elterelni a figyelmünket a Marsról, és kiverni a fejünkből, hogy elhagyjuk a pártot. Vagy őt. A képernyőről egy gülüszemű hal tátogott rá, és ő önkéntelenül is a hatása alá került. Azt a mindenit, de bizarr egy világ az ott lent. Nicole, jól bepaliztál. Ha Allel sikerrel járunk annak idején, most talán neked játszanánk, és boldogok lennénk. Amíg te a világhírű oceanográfusokkal beszélsz, Al meg én diszkréten zenélnénk a háttérben, mondjuk Bach egyik invencióját.

A gardróbhoz ment, lehajolt, és óvatosan felemelt egy ruhába csomagolt tárgyat, kiemelte a fénybe. Fiatal korunkban annyira hittünk ebben, gondolta. Gyengéden kicsomagolta a korsót, majd mély levegőt vett, és fújt rajta pár hangot. Duncan & Miller Kéttagú Korsózenekara, ez volt ő meg Al Miller, két korsóra hangszerelve játszottak Bachot, Mozartot és Sztravinszkijt. De a Fehér Ház tehetségkutatója görény egy alak volt. Tisztességesen meg se hallgatta őket. Ez már lejárt lemez, közölte velük. Jesse Pigg, a híres alabamai korsójátékos megelőzte őket, és jól elszórakoztatta a Thibodeaux család Fehér Házban összegyűlt tucatnyi tagját a „Derby Ram” meg „John Henry” meg hasonló kocsmanótákkal.

– De ez klasszikus korsózene – tiltakozott Ian Duncan. – Beethoven késői szonátáit játsszuk.

– Majd megkeressük önöket, ha Nicky ilyesmi iránt érdeklődne – hadarta a tehetségkutató.

Nicky! Elsápadt a gondolatra, hogy valaki ilyen meghitt viszonyban lehet az elnöki családdal. Ő meg Al értelmetlenül motyogva kullogtak el a színpadtól, elnyomakodva a következő szám mellett, ami egy csoport kutya volt a Hamlet szereplőinek jelmezébe öltöztetve. A kutyák sem kerültek be, de ez aligha jelentett vigaszt.

– Úgy tudom, annyira kevés a fény az óceán mélyén – mondta Nicole –, hogy… nos, nézzék meg ezt a kis fura jószágot. – Egy hal úszott át a képernyőn, maga előtt izzó lámpást vitt.

Kopogtak az ajtón, és Duncan összerezzent.

Óvatosan kinyitotta. A szomszéd, Mr. Stone állt kint idegesen.

– Nem volt a mindenszenteki műsoron? – kérdezte. – Nem fogják ellenőrizni? – Ian Duncan kijavított tesztjét tartotta a kezében.PhiliP K. DicK

– Mondja meg, hogy sikerült – kérte Duncan, és felkészült a legrosszabbra.

Stone belépett a lakásba, és betette maga után az ajtót. A tévére pillantott, látta Nicole-t az oceanográfusokkal, hallgatta egy pillanatig, majd rekedt hangon kibökte: – Jól. – Nyújtotta a papírokat.

– Átmentem?! – Duncan el se tudta hinni. Elvette a papírokat, és hitetlenkedve böngészte. Aztán megértette, mi történt.

Stone tett róla, hogy átmenjen. Meghamisította az eredményt, valószínűleg emberbaráti indíttatásból. Duncan felemelte a fejét, egymás szemébe néztek, egyikük se szólt semmit. Ez iszonyú, gondolta Duncan. Most mit csináljak? Maga is megdöbbent ezen a reakción, de ezt érezte.

Meg akartam bukni, értette meg. De miért? Hogy elhúzzak innét, hogy legyen ürügyem feladni ezt, a lakásomat meg az állásomat, hogy itt hagyhassak csapot-papot. Hogy emigrálhassak egy szál ruhában, egy olyan tragacsban, ami darabokra esik abban a pillanatban, hogy megpihen a Mars sivatagában.

– Kösz – mondta savanyúan.

– Majd… majd egyszer viszonozhatja – hadarta Stone.

– Persze, örömmel.

Stone szinte kimenekült, magára hagyva Duncant a tévéjével, a korsójával, a meghamisított tesztjével és a gondolataival.

Fordította: Pék Zoltán

Philip K. Dick: Az utolsó szimulákrum
Agave Könyvek, 2013