Christopher Moore: A neccharisnyás papnő pajzán szigete (részlet)

Posted on 2013. április 5. péntek Szerző:

0


MooreCh_A_neccharisnyas-bor180I. rész A főnix | 1. A kannibálfa

Tucker arra éb­redt, hogy kókuszrostból font kötélen lóg egy kenyérgyümölcsfáról.

Fejjel lefelé lógott majd’ két méter magasan a homok felett, valami hámban, keze-lába szoro­san összekötve. Megemelte a fejét, hogy körül tudjon nézni. Kókuszpálmákkal szegélye­zett fehér homokos tengerpartot látott, kókuszdióhéjból rakott tüzet, egy pálmaviskót és fehér korallkavicsos ösvényt, ami a dzsungelbe vezetett.

A panorámát egy bennszülött vénember vigyorgó barna képe egészítette ki.

A bennszülött felemelte karomszerű kezét, és megcsípte Tucker arcát.

Tucker felvisított.

– Nyamm – mondta a bennszülött.

– Ki maga? – kérdezte riadtan Tucker. – Hol vagyok? Hol a navigátor?

A bennszülött csak vigyorgott. A szeme sárga volt, gubancos haja tele madártollal, fekete fogait hegyesre reszelte. Leginkább egy sörhasú csontvázra hasonlított, ami megviselt bőrkárpitot kapott. Bőrét redős rózsaszín hegek díszítették, a mellkasán apróbb sebhelyek egy cápa alakját rajzolták ki. Ruházatát egyetlen ágyékkötő képezte, amit valami növényrostból fontak. Az ágyékkötő derekából egy cseppet sem biztató bozótvágó meredt ki. A bennszülött megpaskolta Tucker arcát hamuszín, kérges tenyerével, majd sarkon fordult és elindult, lógva hagyva vendégét.

– Várjon! – kiabált utána Tucker. – Engedjen le! Van pénzem. Megfizetem.

A bennszülött vissza se nézve battyogott az ösvényen. Tucker nekifeszült a hámnak, de csak annyit sikerült elérnie, hogy lassan forogni kezdett. Forgás közben viszont megpillantotta a navigátort, aki pár lépésnyire lógott eszméletlenül.

– Hé! Élsz még?

A navigátor meg sem moccant, de Tucker annyit látott, hogy lélegzik. – Hé, Kimi, ébresztő! – Semmi.

Megpróbálta kiszabadítani a csuklóit, de a kötél még inkább rászorult. Pár perc elteltével kimerülten feladta. Pihegve nézett körül, hátha valamit megért ebből a rémálomból. Miért lógatta fel őket a bennszülött egy fára?

Látótere szélén mozgást észlelt: egy nagy barna rák lógott a farkánál fogva egy közeli ágon, és küszködött. Tessék, itt a válasz: fellógatták őket, mint a rákot, hogy frissek maradjanak mindaddig, amíg elfogyasztásra nem kerülnek.

Tucker elképzelte, hogy a bennszülött fekete foga átlyukasztja a bőrét, és egész testében megborzongott. Próbálta rávenni elméjét, hogy fókuszáljon a menekülésre, mielőtt a bennszülött visszatér, de az fittyet hányt rá, és inkább fejest ugrott a megbánás és kétkedés tengerébe, azt a pontot keresve, ahol a világ ellene fordult, és fellógatta erre a kannibálfára.

Mint élete ballépéseinek zöme, ez is egy bárban történt.

A seattle-i reptér Holiday Innje tele volt vadászzölddel, rézkorláttal és tölgyfa lambériával. Ha nincs a bárpult, akár a Macy’s férfidivatosztálya is lehetett volna.

Hajnali egy volt, a pultos, egy jó húsban lévő, középkorú hispániai nő poharakat törölgetve várta, hogy az utolsó három kuncsaft is elhúzzon, és végre hazamehessen.

A bárpult végén egy fiatal nő ült magában, túl rövid szoknyában és túl sok sminkben. Tucker egy üzletember mellett foglalt helyet jó pár székkel arrébb.

– Lemming – közölte az üzletember.

– Lemming? – ismételte Tucker.

Eláztak már rendesen. Az üzletember testes volt, az ötvenes évei végén járt, faszénszürke öltönyt viselt. Arcán és orrán elpattant erek izzottak.

– A legtöbb ember lemming – magyarázta a férfi. – Ezért lesz belőlük csődtömeg.

Úgy viselkednek, mint azok az öngyilkos rágcsálók.

– De maga persze magasabb rendű rágcsáló – mondta Tucker ravaszkás mosollyal.

Harmincéves volt, nem egészen száznyolcvan centi, klassz szőke séróval és kék szemmel. Matrózkék nadrágot, edzőcipőt és kék-arany váll-lapos fehér inget viselt. Kapitányi kalapja a bárpulton nyugodott egy gin-tonik mellett. Jobban érdekelte a lány a bárpult végén, mint a hadováló üzletember, de nem tudta, hogyan menjen oda anélkül, hogy ne legyen nagyon is nyilvánvaló.

– Nem, de én a lemmingviselkedésemet a kapcsolataimra korlátozom. Három feleség – lengette meg a műanyag koktélpálcikát Tucker orra előtt. – Amerikában a sikerhez nincs szükség semmi különleges képességre vagy erőfeszítésre. Az ember legyen következetes, és ne csessze el. A legtöbben így buknak meg. Nem bírják annak a nyomását, hogy valóban megszerzik, amit akarnak, úgyhogy amikor azt látják, hogy közel a cél, valamit elcsesznek, nehogy elérjék.

Ez a lemminglitánia egyre kínosabban érintette Tuckert. Négy éve tartott a mázlija, a csaposságtól eljutott a pilótasághoz. – Talán nem mindenki tudja, mit is akar. Talán csak lemmingnek látszanak.

– Á, mindenki tudja, mit akar. Miért, maga talán nem tudja, mit akar?

– Hogyne tudnám – vágta rá Tucker. Ebben a pillanatban hagyni akarta a vérbe ezt a beszélgetést, és még záróra előtt megismerkedni a lánnyal a bárpult végén. Aki már öt perce őt stírölte.

– És mi az? – kérdezte az üzletember. Láthatóan válaszra várt.

– Tovább csinálni, amit csinálok. Boldog vagyok.

Az üzletember a fejét ingatta: – Ne haragudjon, fiam, de nem veszem be. Maga is leugrik a szirtről a többi lemminggel együtt.

– Magának meg motivációs beszédeket kéne tartani. – Tuck a lányra figyelt, aki szedelőzködött, pénzt tett a bárpultra, fogta a csomag cigarettáját, és beletette a retiküljébe.

– Én tudom, mit akarok – mondta a lány.

Az üzletember füstölögve, bosszús-kanos mosolyával fordult felé: – Mit, bogaram?

A lány odament Tuckerhez, és melleit a vállának nyomta. Barna hajának göndör csigái a vállára hullottak, szeme kék volt, orra pedig icipicit ferde, de épp csak hogy. Közelről még annyi idősnek se látszott, mint aki bárban alkoholt ihat.

A távolból a sok smink öregített rajta. Az üzletember szemébe nézett, mintha Tuckert észre sem venné: – Be akarok lépni a repülőn szexelők klubjába, méghozzá ma éjjel. Tud ebben segíteni?

Az üzletember Tucker kapitányi kalapjára nézett a pulton, majd vissza a lányra, aztán legyőzötten lassan a fejét ingatta.

A lány még jobban Tucker vállának nyomta magát. – És maga?

Tucker az üzletemberre vigyorgott, majd megvonta a vállát: – Én csak azt akarom csinálni, amit csinálok.

A lány a fejébe nyomta a kapitányi kalapot, és felhúzta Tuckert a bárszékről.

Tucker a zsebébe nyúlt pénzért, de a lány máris a kijárat felé rángatta.

Az üzletember intett: – Hagyja csak, fiam, én állom. Csak ne felejtse el, amit mondtam.

– Kösz – mondta Tucker.

Az előtérben a lány azt mondta: – Meadow a nevem. – Előrenézett menet közben, kis, masírozó léptekkel haladt, mintha nem is elcsábítani akarná, hanem terroristaellenes bevetésre vinné.

– Szép név. Én Tucker vagyok. A barátaim Tucknak szólítanak.

A lány most se nézett fel rá. – Van repülőd is, Tuck?

– Tudok egyet. – Mosolygott. Ez király! Csúcs!

– Jó. Vezess be ma éjjel a klubba, és nem kérek érte semmit. Mindig is ki akartam próbálni repülőn.

Tucker megtorpant. – Nem kérsz semmit…? Azt akarod mondani, hogy te…

A lány is megállt, és most először a szemébe nézett. – Te aztán fura alak vagy, mi?

– Köszönöm a bókot. Én is nagyon vonzónak talállak. – Ami igaz is volt.

– Nem erről van szó, vonzó vagy, mármint nem rossz. Csak azt hittem, egy pilóta ennél tökösebb.

– Ez most olyan úrnő-szolga dolog? Lesz bilincs is?

– Nem, az feláras. Csak beszélgetünk.

– Á, értem. – Kezdtek kételyei támadni. Délelőtt Houstonba kell repülnie, előtte ráférne egy kis alvás. Csak hát ezt olyan klassz lenne elmesélni a hangárban… Azt persze kihagyja, hogy ő öngyilkos rágcsáló, a lány meg prosti. E nélkül viszont mi marad a sztoriból?

– Nem kéne most repülnöm. Kicsit berúgtam.

– Akkor menjünk vissza a bárba, és elkapom a barátodat. Rám férne némi zseton.

– Veszélyes lehet.

– Éppen az a lényeg, nem? – mosolygott a lány.

– Úgy értem, igazán veszélyes.

– Van nálam gumi.

Tucker vállat vont. – Hívok taxit.

Tíz perc múlva a nedves kifutón tartottak néhány magángép felé.

– Ez rózsaszín!

– És?

– Rózsaszín géppel repülsz?

Ahogy Tucker kinyitotta az ajtót, és leengedte a lépcsőt, az a csüggesztő érzés vakargatta meg a füle mögött, hogy az üzletembernek a bárban talán igaza lehet.

Christopher Moore

Christopher Moore

2. Azt hittem, ez nemdohányzó járat

A legtöbb repülőgép (főleg ha nem húzza le utasok vagy üzemanyag súlya) olyan siklási képességgel bír, amely bőségesen elegendő a hajtómű nélküli leszálláshoz.

Tucker azonban a balítélet csapdájába esett, amit hét gin-tonik okozott, valamint az, hogy Meadow ült az ölében a pilótaülésben. Így utólag most úgy érzi, mégiscsak mondania kellett volna valamit, amikor kigyulladt az üzemanyag szintjét kedvezőtlen fényben feltüntető piros lámpa, de akkorra már Meadow nyeregbe pattant, és ő nem akart udvariatlannak tűnni. A siklópálya túl meredek, a kifutó pedig túl rövid. Egy kis testbeszéddel visszahúzza a kormányt, amit Meadow lelkesedésnek értelmez.

Tucker kicsit alacsonyan viszi le a rózsaszín Gulfstreamet a SeaTacre, egy radarantenna leszakítja a hátsó kereket, majd a következő másodpercben lekoccolják a kifutót, és Meadow átrepül a kormány felett, neki a szélvédőnek, amiről lecsorog, és eszméletlenül terül el a műszerfalon. A gép szárnyai egyet csapnak – a haldokló flamingó utoljára szabadulni próbál a kátránygödörből –, majd sikítva leszakadnak szikraeső, lángnyelvek és fekete füstgomoly közepette, pörögve távolodnak, végül darabokra törnek a kifutón.

A pilótaülésbe szíjazott Tucker üvölt egy jó hosszút, hogy kiűzze a fejéből a hasadó fém hangját.

A szárnyavesztett Gulfstream úgy csúszik a kifutón, akár egy pokoli bob, olajos füst és alumíniumkonfetti csíkját hagyva maga után. Tűzoltók és mentősök ugranak a járműveikbe, és erednek utána. A hűvös, elemző gondolkodásmód mintapéldájaként az egyik tűzoltó azt mondja társának: – Nincs nagy tűz. Üres lehetett a tartály.

Tucker látja a kifutó közeledő végét: az antennákat, a takaros kék fényeket, egy drótkerítést, amelyeken majd a Gulfstream maradéka rózsaszín srapnellé forgácsolódik, és egy füves mezőt, ahol nevezett forgács szanaszét szóródik. Felfogja, hogy a halállal néz nyúlszemet, és azt üvölti – Basszameg! –, eleget téve az Amerikai Szövetségi Repülésügyi Hivatal (hivatalos nyomorítással: FAA) ama előírásának, hogy az utolsó szavakat megőrizze az elszenesedett fekete doboz.

A pilótafülkére hirtelen némaság borul, mintha valaki megnyomott volna egy kozmikus Szünet gombot. Egy férfihang szólal meg: – Így akarsz elmenni?

Tucker a hang felé fordul. Egy szürke pilótaruhás férfi ül a másodpilóta helyén, és láthatóan válaszra vár. Tuck valamiért nem látja az arcát, pedig egyenesen ránéz. – Na?

– Nem – nyögi Tucker.

– Nem lesz ingyen – feleli a pilóta. Aztán nincs ott. A másodpilóta helye üres, megkínzott fém harsogása tölti meg a fülkét.

Mielőtt Tucker fejében megfogalmazódhatnának az ismeretelméleti „Mi a jó kurva élet?” kérdés sallangmentes szavai, a szárnytalan gép áttör az antennákon, a kék fényeken, a drótkerítésen, ki a mezőre, ami szotyakos a harminc napja szakadatlanul piszmogó seattle-i esőtől. A sár simogatja a törzset, eloltja a szikrákat és lángokat, addig nyalja-falja a gépet, míg az végül megáll. Tuck hallja a megállapodó fém recsegését, a szirénákat, a kialvó KÖSSÉK BE BIZTONSÁGI ÖVÜKET jelzés barátságos csilingelését.

Isten hozta a Seattle-Tacoma Nemzetközi Reptéren. A helyi idő hajnali 2:00, a külső hőmérséklet 18 Celsius-fok, a lábuknál egy ébredező prosti nyöszörög.

A pilótafülkét megtölti az égett vezetékek és az elpárolgott hidraulikus folyadék fekete füstje. Tucker végre levegőt vesz, ami úgy égeti a nyelőcsövét, akár a lefolyótisztító, és ebből logikailag arra következtet, a következő levegővétellel egyelőre érdemes várni. Kikapcsolja az övet, és a sötétben Meadow után tapogatózik, meg is találja a csipkés fűzőt, ami cafatokban a kezében marad. Feláll, a lány fölé hajol, átkarolja a derekát, és felemeli. A lány könnyű, talán ötven kiló sincs, csak éppen Tucker elfelejtette felhúzni a nadrágját meg az alsóját, amik most bilincsként fogják a bokáját. Meginog, hanyatt esik, rá a pilóták ülése közti irányítókonzolra. A konzolból kiáll a fékszárnyvezérlő kar, ami történetesen egy harminc centis acéldarab, a végén nyílhegyszerű műanyag fejjel. Nevezett fej eléri Tuck herezacskójának hátsó részét. Saját és Meadow súlyától rázuhan a vezérlőkarra, ami beleszalad a herezacskójába, végig a péniszén, és véresőben bukkan elő.

A fájdalom leírhatatlan. Tuck nem jut levegőhöz, gondolathoz. Csak fülsüketítő fehér és vörös zaj van. Tucker érzi, hogy el fog ájulni, és hihetetlenül örül neki.

Elejti Meadow-t, aki azonban tudatánál van annyira, hogy még kapaszkodik a nyakába, és zuhantában lerántja Tuckot a vezérlőkarról, ami megteszi ugyanazt az utat visszafelé is a nemesebb szervén keresztül.

MooreCh_A_neccharisnyas-INDTucker fel sem fogja, hogy áll, hogy lélegzik. A tüdeje lángol. Ki kell innen jutnia. Átkarolja Meadow-t, és odacipeli a pár lépésnyire lévő zsilipajtóhoz. Kinyitja, az ajtó kilendül, és félúton megáll. Ilyenkor lépcsőként kéne szuperálnia, már amikor a gép a hátsó futóművén áll. Kesztyűs kezek nyúlnak be a nyíláson, és próbálják szétfeszíteni. – Kihozzuk, ne féljen – szól be egy tűzoltó.

Az ajtó visítva kinyílik. Tuck villogó kék és piros fényeket lát, melyek megvilágítják a fekete égből zuhogó esőt. Mintha az eső lángolna. Tuck lélegzik egyet a friss levegőből, azt mondja: – Leszakadt a farkam – és előrezuhan.

Fordította: Pék Zoltán

Christopher Moore: A neccharisnyás papnő pajzán szigete
Agave Könyvek, 2012