Paul Lendvai & Mihancsik Zsófia: Három élet (részlet)

Posted on 2013. február 23. szombat Szerző:

0


Lendvai-Háromélet-bor| 7. |A Kreisky csoda

Beszéljünk Kreiskyről, mert minden könyved és megnyilatkozásod arról szól, hogy jelentős személyiség volt a te életedben is. Mikor ismerted meg?
– 1960-ban, a Financial Times bécsi tudósítójaként kerültem kapcsolatba vele, interjút kértem tőle. Akkor természetesen még nem volt nevem, csak névjegyem arról, hogy az angol lapnak dolgozom. Annyira nem ismertek még, hogy meghívtak akkoriban egy fogadásra, ahol két jeles osztrák értelmiségi – egyikük Günther Nenning volt, az ismert osztrák újságíró, szocialista politikai aktivista – megkérdezte tőlem, hogy hol voltam eddig. Eddig dolgoztam, mondtam nekik, hogy ezt az öltönyt, amelyben itt megjelentem, meg tudjam venni. Bruno Kreisky 1938-tól 1951-ig emigrációban élt. Az Anschluss után Svédországba menekült, mert szociáldemokrata is volt, zsidó is volt, noha a zsidó származást ő mindig másodlagosnak tekintette. Később Stockholmban, az újonnan felállított osztrák követségen dolgozott. Osztrák hazafi volt, azaz sohasem volt a német orientáció és a Nagynémet Birodalom híve. És mint a háború előtt Ausztriában, Svédországban is szociáldemokrata aktivistaként működött, cikkeket is írt, még svájci és angol lapoknak is. Ő tehát tudta, mit jelent az emigráns lét, különösen ha az ember entellektüelként kezd új életet egy idegen országban. Talán ez is közrejátszott abban, hogy engem szimpatikusnak talált. 196-ban a néppárt abszolút többséget szerzett az ausztriai választásokon, a szociáldemokrata párt ellenzékbe szorult, majd egy évvel később, kétharmados többséggel Kreiskyt választották meg pártelnöknek, a következő elnökválasztásokon pedig ez a többség csak egyre nőtt. Mígnem 1970-ben, mindenki legnagyobb megdöbbenésére, legyőzte a választásokon Josef Klaust, a Néppárt vezetőjét és Ausztria kancellárját. Kreisky lett a kancellár, egy kisebbségi kormány élén – ez először fordult elő a modern osztrák történelemben –, ugyanis még a választás éjszakáján megállapodott a szélsőjobboldali szabadságpárttal, hogy kívülről támogatják az ő kormányzását, cserébe ő hajlandó megváltoztatni az osztrák választási törvényt, hogy a kisebb pártok nagyobb eséllyel indulhassanak a választásokon. Klaus is köthetett volna koalíciót a szociáldemokratákkal, ahogy korábban mindig néppárti–szociáldemokrata nagykoalíció kormányozta Ausztriát, persze mindig a néppárt vezetésével, de ő a vereség után azonnal lemondott, amit sokan a szemére is vetettek. Kreisky aztán egy év múlva, 1971-ben, az előre hozott választáson már megszerezte a szavazatok abszolút többségét, és nem volt többé szüksége a szabadságpárt támogatására.
Majd a rá következő két választást is megnyerte. Egész Európa nem ismer ilyen hallatlan sikersorozatot, amelyet Kreisky demokratikus választásokon elért. az egyetlen politikus, aki ugyanilyen sikersorozatot mondhatott magáénak, Roosevelt amerikai elnök volt 1932 és 1944 között. És ez nemcsak Kreisky személyes varázsának volt köszönhető, hanem a politikájának is.

És ez volt az egyetlen engedmény, amelyet a szélsőjobbnak tett?
– Igen, és egy év múltán már nem volt szüksége erre a támogatásra sem. Majd megnyerte az ötödik, az 1983-as választást is, de elvesztette az abszolút többséget. Viszont addigra már az egészsége is tönkrement, félig vak volt, egy vesével élt, úgyhogy lemondott. Én tehát még a külügyminiszteri időszakában ismertem meg őt – 1959-től 1966-ig volt külügyminiszter –, és írtam számos cikket az osztrák külpolitikáról és gazdaságpolitikáról a Financial Timesba. Majd történt a következő: 1968-ban felhívott Kreisky titkára, hogy a külügyminiszter úr kapott egy meghívót egy találkozóra, de nem tud elmenni, hajlandó lennék-e én elmenni helyette. Fogalmam sem volt róla, miről van szó. Pedig Kreisky kérése nem volt kis dolog. Ugyanis a Bilderberg csoport találkozójáról volt szó, arról a nemzetközi találkozóról, amelyen a demokratikus Európa vezető politikusai, közgazdászai, tekintélyes értelmiségiek vesznek részt, és amelyet 1954 óta minden évben megrendeznek. Az első ilyen találkozót egy Bilderberg nevű hollandiai szállodában tartották, innen kapta a nevét a rendezvény. Az én életemben ez fantasztikus dolog volt. Gondold el: az osztrák szociáldemokrata párt óriási szervezet volt, rengeteg képviselővel, szakértővel, de a vezetője, a párt elnöke, Kreisky egy tizenegy évvel azelőtt Bécsbe emigrált magyart, egy külföldi laptudósítót, aki még párttag sem volt, küld el maga helyett Európa befolyásos embereinek a zártkörű találkozójára. Megkaptam a meghívót, amelyben minden információ pontosan-benne volt, onnantól kezdve, hogy hol tudok a magánrepülőgépemmel leszállni, egészen odáig, hogy hol szállásolhatom el a komornyikomat, a titkáromat vagy a testőrömet. És vigyek kalucsnit, mert Kanadában esős az időjárás.
Ugyanis egy Mont Tremblant-i szállodában tartották a találkozót, de a montreali repülőtérre fogunk érkezni, írták, ahonnan a kanadai hadsereg visz bennünket tovább erre az üdülőhelyre, mert ez még jó százötven kilométer a repülőtértől. Hát elmentem. Helmut Schmidttel, Robert McNamarával, az amerikai védelmi miniszterrel, Pierre Mendès France-szal, a franciák volt miniszterelnökével, a holland királynő lányával és annak a férjével, Edmund de Rothschilddal, a nagy bankház fejével, Zbigniew Brzezinskivel, aki akkor már tekintélyes és befolyásos politikai tanácsadó volt J. F. Kennedy, majd Lyndon B. Johnson elnök mellett, és még vagy hatvan-nyolcvan másik emberrel ültem egy asztalnál én, a kis pesti fiú, akkor már osztrák állampolgár. Az asztalszomszédom Richard Löwenthal volt, a német származású nagy angol publicista, aki később a berlini egyetemen tanított politikatudományt, és jó barátja volt Willy Brandtnak is, Helmut Schmidtnek is. Persze a repülőjegyet nekem kellett fizetnem, noha majd háromezer dollárba került turistaosztályon oda-vissza. Ez számomra rengeteg pénz volt. Az meg eszükbe sem jutott a szervezőknek, hogy fölajánlják az útiköltséget a résztvevőknek, hiszen csupa gazdag vagy nagy hatalmú embert hívtak meg. Most mit csináljak, kérdeztem az asztalszomszédomat, Richard Löwenthalt, aki azt tanácsolta, forduljak a rendezvény főtitkárához. Megtettem, és természetesen átutalták nekem a pénzt. Egyébként a találkozó tényleg teljesen zártkörű, mind a mai napig, olyannyira, hogy az ott elhangzott előadásokról, vitákról soha semmi sem jelenik meg a nyilvánosságban. Az csak érdekes apróság, de nekem akkor nagyon tetszett, hogy az előadásokhoz felállítottak egy közlekedésilámpa-szerű jelzőkészüléket, amely zöldről sárgára váltott, ha kezdtél kifutni az időből, és pirosra, ha túllépted. Mindenesetre olyan esemény volt ez a találkozó az életemben, amelyet sohasem felejtek el.

Lendvai-Háromélet-IND02Te is felszólaltál?
– Hogyne, többször is. És életem egyik nagy sikere volt, hogy a következő évre is meghívtak, most már saját jogon, Dániába, Helsingørbe. Mindenesetre ez az eset is jelzi, micsoda hazardírozó volt Kreisky, hiszen nem tudhatta, hogyan beszélek angolul, milyen a fellépésem annyi idegen és nagynevű ember előtt. Én alapjában támogattam Kreiskyt külügyminiszterként is, kancellárként is. Rengeteget írtam a politikájáról, nemcsak az osztrák lapokban, hanem a Financial Times-ban vagy a svájci Die Tatban és német újságokban is, és másnap persze benne volt a sajtószemlében, hogy mit ír a Die Tat, a Financial Times, ami mind én voltam, szóval ez természetesen segített Kreiskynek a saját pártjában is, de nemzetközi vonalon is.
Ennek ellenére többször összevesztünk. Emlékszem, egyszer akkor, amikor a lengyelek elutasították a vízumkérelmemet. Nagyon dühös voltam, nemcsak az elutasítás miatt, hanem mert tértivevényes levélben értesítettek róla, amelyért húsz schillinget kellett büntetésként fizetnem. Fölhívtam Kreiskyt.
Honnan tudtam volna, hogy ő is éppen dühös rám? Ugyanis előtte Belgrádban tárgyaltak Klaus kancellárral, és én készítettem egy interjút Klaus kabinetfőnökével. Maga államférfit csinált Klausból, dühöngött a telefonban Kreisky. Miniszter úr, mondtam neki, maga Belgrádból azonnal Párizsba ment, Klaus meg ott maradt Belgrádban, hogy vezesse a magyar–osztrák–jugoszláv tárgyalásokat. Mégis, kivel kellett volna interjút csinálnom? Majd elpanaszoltam neki, hogy jártak el a lengyelek, mire azt felelte: Nem én utasítottam el a vízumkérelmét, Herr Redakteur. Ez a megszólítás mindig azt jelentette, hogy neheztel rám. Én meg dühösen megköszöntem neki a semmit, és letettem a kagylót. De az igazi nagy összeveszésünk 1970-ben volt, amikor Simon Wiesenthal, a híres nácivadász nyilvánosságra hozta, hogy a Kreisky kormányban négy egykori náci párttag dolgozik, többek között a földművelésügyi miniszter, aki az SS tagja volt. Én erről nagy cikket írtam a Die Tatban, majd az ügyben rendezett sajtókonferencián jó néhány kemény kérdést föltettem Kreiskynek, például azt, hogy lemond-e az érintett miniszter, és ha igen, mikor. Innen datálódik egyébként életre szóló barátságom Kurt Vorhoferrel, az osztrák katolikus polgári publicistával. Ugyanis mindenki, ő is tudta, hogy jó viszonyban vagyok Kreiskyvel, és támogatom a politikáját, tehát nagyra értékelte, hogy ebben az ügyben nem Kreisky, hanem az igazság híve voltam. Kreisky persze megharagudott, hogy nem álltam mellé.

És mégis téged ajánlott a róla szóló kötet egyik szerzőjének?
– Igen, Kreisky ilyen volt. 1972-ben, amikor a bécsi Zsolnay és a német Econ kiadó úgy döntött, hogy közösen kiadnak egy életrajzi könyvet Kreiskyről, valóban engem javasolt az egyik szerzőnek – ugyanis az Econ egyik tulajdonosa Kreisky gimnáziumi osztálytársa volt, és megkérdezte tőle, kit tartana alkalmasnak a feladatra –, a másiknak pedig a Salzburger Nachrichten című konzervatív lap főszerkesztőjét, Karlheinz Ritschelt. Az első Kreisky-életrajz tehát kettőnk műve, két nagyesszéből és képekből áll. A könyv kapcsán persze rengeteget találkoztam Kreiskyvel, sokat beszélgettünk, dokumentumokat kaptam tőle. Közben azonban kiderült, hogy a Molden kiadó is írat egy életrajzot róla, és Kreisky nekik is minden dokumentumot odaadott, és ugyanolyan hosszú beszélgetéseket folytatott annak a könyvnek a szerzőjével. Én erről kezdetben semmit sem tudtam. De amikor kiderült, hogy a két könyvnek közös sajtóbemutatót rendeznek, közöltem Fritz Moldennel, a kiadó tulajdonosával – aki egyébként ellenálló volt a háború alatt, és később jó viszony alakult ki köztünk, a Die Pressét is az ő cége adta ki –, hogy ezek maffiamódszerek, a hátunk mögött megíratni egy másik életrajzot, egyidejűleg a miénkkel. Ráadásul az ő szerzője elég ellentmondásos pályát futott be, ugyanis a háború idején lecsukták, mert ellenálló volt, később azonban a szélsőjobboldal parlamenti képviselője lett, majd az operaház sajtófőnöke, végül a Kronen Zeitung kolumnistája.

Milyen munkamegosztásban írtátok Ritschellel a könyvet?
– Én írtam a külpolitikusi és a szociáldemokrata pályafutásról szóló részt, ő pedig a személyes, családi vonatkozásokat. A megírás idején egyszer elmentünk Kreiskyvel három napra egy gyönyörű voralbergi szállodába – Perzsiából hazafelé tartva épp ott lakott a monacói herceg meg a felesége, Grace Kelly –, és végiginterjúztuk a három napot. Szóba került természetesen a náci időszak is. Kreisky elmesélte, hogy ő elmenekült ugyan, de több mint húsz rokonát megölték. Mire én megkérdeztem, hogy van-e engedélye rá, hogy a rokonai nevében beszéljen arról, ami történt. Mire ő fölrobbant.

De miért kérdezted ezt?

– Mert zavart, hogy sokkal élesebben és kritikusabban beszélt a Dollfuss-féle korporatív autoritárius rendszerről – az osztrák fasizmusról, ahogy a baloldal nevezte –, magáról Engelbert Dollfussról, akit 1934-ben megöltek a nácik, és a polgárháborúról, mint az osztrák nácikról. Ugyanis a Dollfuss-féle 1933-as államcsínyt követően 1934-ben kitört a polgárháború Ausztriában, aminek az lett a következménye, hogy a szociáldemokratákat az osztrák nácikkal együtt bebörtönözték vagy táborokba zárták. Kreisky nácikkal ült egy cellában, és az egyik náci, akit ott ismert meg, segített neki 1938-ban, hogy emigrálhasson Ausztriából. Ennek a személyes élménynek a hatására megértőbb volt a nácikkal, mint a bebörtönzőivel. Egyébként az egész osztrák szociáldemokráciában hallatlan gyűlölet élt a korabeli polgári jobboldal, a kereszténydemokraták iránt, mert önkényuralmi rendszert építettek ki, a szociáldemokrata pártot pedig kiközösítették, betiltották, a vezetőit börtönbe zárták vagy eltüntették, szóval nagyjából úgy jártak el, mint Horthy a fehérterror idején. És Kreisky a megölt rokonaira hivatkozva beszélt az osztrák fasizmusról, illetve a náci megszállásról, amelyet ő maga nem élt át. Ezért kérdeztem meg, hogy van e felhatalmazása a meggyilkolt rokonai nevében beszélni. Kétségtelen, hogy ez elég szemtelen megjegyzés volt.

Igen, hiszen te sem voltál ott Erdélyben, amikor a mamád egész családját elvitték.
– Kétségtelen, szóval nem csoda, ha Kreiskyt elöntötte a düh, és rám üvöltött: mit képzelek én magamról, hogy így beszélek vele, azzal otthagyott. De már aznap délután üzent, hogy folytassuk gyorsan az interjút, mert este Grace Kellyhez vagyunk hivatalosak. Aztán a titkárnője, Margit Schmidt, aki hosszú évtizedekig töltötte be mellette ezt a funkciót, bizalmasan megsúgta nekem, hogy Kreiskynek alapjában imponál ez a hang, mármint ha szembeszállnak vele. A harmadik nagy vitánk is hasonló okból robbant ki. Kreisky ugyanis gyűlölte Simon Wiesenthalt, nemcsak az 1971-es ügy miatt, tehát a négy miniszter náci múltjának leleplezése miatt, hanem mert 1975-ben, amikor nem volt biztos, hogy a szociáldemokraták megszerzik az abszolút többséget, és a szabadságpárttal kellett volna kiskoalíciót kötniük, Wiesenthal nyilvánosságra hozta, hogy a szabadságpárt vezetője, Friedrich Peter, akivel már 1971-ben is paktumot kötött Kreisky, 1941–1942-ben egy hírhedt Waffen-SS dandárnál szolgált. Az alakulat arról volt ismert, hogy a Szovjetunióban tömegesen gyilkolta a zsidókat és a polgári lakosságot. És Wiesenthal nemcsak Rudolf Kirchschläger köztársasági elnöknek adta át az erről szóló dossziékat, hanem már a választás után egy sajtótájékoztatót is tartott, és a sajtónak is kiosztotta őket. Kreisky fuldoklott a dühtől, és Wiesenthalt még azzal is nyilvánosan meggyanúsította, hogy együttműködött a Gestapóval. Ez után történt, már 1976 februárjában, hogy Kreisky Csehszlovákiába utazott. Ez volt az első hivatalos osztrák kormányfői látogatás a cseheknél. Különvonattal utaztunk. Ott ült a három nagy párt képviselője – őket mindig vitte magával a hivatalos látogatásaira –, illetve a tartományi kormányzók, köztük persze Friedrich Peter. Amikor Peter felállt az asztaltól, Wiesenthalra került a szó, és én megvédtem őt. Kreiskyt megint elfutotta a pulykaméreg, kikérte magának, hogy ilyen hangon beszéljek vele. Valószínűleg nem tetszett neki, hogy mások előtt bírálom.

Nem egészen értem ezt. El kellett menekülnie a hazájából a nácik elől. Ha maradt volna, ugyanúgy megölik, ahogy a húsz rokonát. Ugyanakkor nemcsak szociáldemokrata volt, sőt a liberalizmus képviselője az osztrák politikában, s ebben a minőségében szintén a nácik potenciális üldözöttje, hanem humanista is, abból a megjegyzéséből ítélve, amit valahol olvastam, hogy szívesebben látja az államadósságot növekedni, mint emberek tömegeit munkanélkülivé válni. Ez a kijelentés – lehet, hogy a közgazdászok nem értenek vele egyet, de – sokat elárul arról, mit tartott Kreisky a politika céljának. Tehát minden oka megvolt rá, hogy a nácik ellenfele legyen egész életében. Mégis inkább Wiesenthalé volt, és az általa leleplezett négy náci múltú kormánytagot sem váltotta le.
– Igen, ezt valóban nehéz megérteni. Azt hiszem, a magyarázat az, hogy Kreisky, egy régóta teljesen asszimilálódott zsidó család sarjaként, elsősorban osztráknak és szociáldemokratának tartotta magát, és csak ez után zsidónak. Első helyen Ausztriához és a szociáldemokráciához volt lojális, csak másodsorban a származásához, és semmiféle lojalitás nem fűzte Izraelhez, kizárólag politikai viszonya volt hozzá.
Wiesenthalé egy teljesen más életút. Galíciai menekült, aki megjárta a koncentrációs tábort, a zsidó államnak és a nácik üldözésének elkötelezettje. Nem volt bennük közös vonás. Ezzel szemben Wiesenthal kétszer majdnem teljesen áthúzta Kreisky politikai számításait és manővereit, amelyek viszont elengedhetetlenek voltak ahhoz, hogy a politikai céljait meg tudja valósítani. Később aztán Prágában Friedrich Peter nekem panaszolta el, hogy a többi újságíró úgy bánik vele, mint a bélpoklossal, holott ő vezette el a Szabadságpártot a nácizmustól a demokráciáig. És ebben volt is igazság.
Mindenesetre az összeveszéseink Kreiskyvel mindig a nácizmus megítélése körül robbantak ki. De ez nem változtatott azon, hogy a jó viszonyunk élete végéig megmaradt. A bizalma jele volt az is, hogy amikor már nagyon beteg volt, és hetente többször dialízisre kellett mennie, én ama nagyon kevesek közé tartoztam, akik rendszeresen látogathatták és beszélgethettek vele, ráadásul kivételes státusom volt, mert a titkárával mindig közölte, hogy az én látogatásaim nem a húszperces terminusok közé tartoznak. olykor valóban több órán át beszélgettünk. És abban, hogy 1973-ban megindíthattam életem egyik legfontosabb vállalkozását, az Europäische Rundschaut, Kreisky támogatásának is nagy szerepe volt.
Nem pénzt adott, hanem segítséget a bankoknál, a kamaráknál, a szakszervezeteknél, amelyek aztán anyagilag támogatták és támogatják mind a mai napig a folyóiratot. Én sohasem éltem vissza sem Kreisky bizalmával, sem a köztársasági elnökével, Rudolf Kirchschlägerével, aki katolikus volt, és akit Kreisky a saját pártja baloldali szárnyának a tiltakozása ellenére választatott meg, s akivel szintén jó kapcsolatom alakult ki. Sohasem írtam meg a beszélgetéseinkben elhangzott bizalmas információkat. Kreiskytől kaptam az első kitüntetésemet, eljött arra az ünnepségre is, amelyen megkaptam a professzori címet, és szinte mindig ott volt a koktélpartijainkon is, amelyeket Margarettel adtunk. Egyetlen esetre emlékszem, amikor egy ilyen parti előtt azzal hívott fel, hogy rengeteg munka szakadt rá, tényleg nagy súlyt helyezek-e arra, hogy ő ott legyen. Igen, kancellár úr, mondtam neki. Eljött. Ott voltam a felesége hamvasztásán is. De Mallorcán sosem jártam. Volt ott egy háza. Ott írta meg az emlékiratait is.

Miért nem jártál ott?
– Valahogy nem akartam vagy nem tudtam lemenni. 1983-ban aztán, amikor már nagyon beteg volt, az Independent felkért, hogy írjak róla nekrológot. És miközben írtam, eszembe jutott, vajon hogy van Kreisky. Fölhívtam Mallorcán. Ő vette fel a telefont.
Nem mondhattam neki, hogy most írom a nekrológját, megkérdeztem, hogy van. Amikor meghalt, én éppen Altaussee-n voltam a nyaralónkban. De nyomban fölmentem Bécsbe, elmentem a ravatalához a parlamentbe, és mind a három búcsúztatásán ott voltam, a miniszterelnökség és a pártközpont előtt is, a temetőben is, és azon a fogadáson is, amelyet az emlékére adott a fia és a lánya, abban a villában, ahol élt. Nagyon megrázott a halála. Nagyon tiszteltem, sohasem fordultam ellene, és tényleg központi szerepe volt az életemben.
Barátként is, és azért is, mert sokat segített nekem. Nyilvánvalóan abban is volt szerepe, hogy én főszerkesztő lettem az ORF-nél. Nagyon szoros, mély emberi kapcsolatunk volt, amelyben nemcsak a közös szimpátia játszott szerepet, hanem a származásunk is és mindaz, amin keresztülmentünk a hitlerizmus alatt, majd az emigráns lét idején. Szerepe volt-benne a hasonló meggyőződésnek és a világra nyitott attitűdnek, amely mind a kettőnk személyiségének alapvonása volt. Egy nagyon fontos dolgot is elsősorban tőle tanultam meg. Hogy a gyűlöletnek a politikában nem szabad teret engedni.
Politikai ellentétek sohasem vezethetnek gyűlölethez. Ezért voltam én jó viszonyban az Osztrák Néppárt vezetőivel is, a volt kancellárral, Jozef Klausszal, a főtitkárral, Hermann Withalmmal, Erhard Busekkel, aki alkancellár volt, és Josef Tausszal, aki két választáson is Kreisky ellenfele volt. Taus, aki katolikus, polgári származású bankár, rendkívül sikeres nagyvállalkozó, az egyik legjobb barátom maradt mind a mai napig. A barátságunk sohasem jelentett problémát Kreisky számára, és Taus is természetesnek tartotta, hogy a politikai ellenfelének vagyok a híve és a barátja, noha az első nagy választási televíziós vitájukon Kreisky őt szabályosan kiütötte. A felvétel után, mert akkor még nem élőben sugározták a vitát, Taus feljött hozzám, és pontosan tudta, hogy vesztett.

Paul Lendvai & Mihancsik Zsófia: Három élet
Kossuth Kiadó, 2012