Yann Martel: Beatrice és Vergilius (részlet)

Posted on 2013. február 14. csütörtök Szerző:

0


Martel_Beatrice es vergilius-borHenry második regénye, amit, csakúgy mint az elsőt, álnéven jelentetett meg, sikeres volt. Díjakat nyert, és több tucat nyelvre lefordították. Henryt világszerte könyvbemutatókra és irodalmi fesztiválokra hívták; a könyvet számtalan oktatási intézmény és könyvklub megrendelte; Henry rendszeresen találkozott emberekkel, akik repülőgépen, vonaton utazás közben olvasták; Hollywood készült, hogy megfilmesítse, és így tovább.Henry élte tovább lényegében átlagos, névtelenségbe burkolt életét. Az írók ritkán válnak közismertté, a sikert nem ők, hanem, érthető módon, műveik aratják. Az olvasó azonnal felismeri egy olyan könyv borítóját, amit olvasott, de egy kávézóban, az az ember ott a sarokban, nem hogyishívják?… Na… az ott nem izé… lehet, hogy ő, de mintha neki hosszú haja lenne… Mindegy, már elment.

Henry nem bánta, ha felismerték. Tapasztalatai szerint jó volt olvasókkal beszélgetni. Végül is, ezek az emberek olvasták a könyvét és hatással volt rájuk, különben miért szólítanák meg? Volt valami bensőséges ezekben a találkozásokban; két idegen összeül, hogy megvitassanak egy világnézeti kérdést, egy rajtuk kívül álló dolgot, ami mindkettőjüket megérintette, így a falak leomlottak közöttük. Nem kellett se hazudozni, se felvágni.

Halk hangon szóltak egymáshoz, közel hajoltak; megnyíltak. Volt, hogy személyes vallomások is elhangzottak. Egy olvasó azt mesélte, hogy a börtönben olvasta el a regényt, egy másik, hogy a rákkal folytatott küzdelme alatt. Egy apuka megosztotta Henryvel, hogy a koraszülött gyermekük rövidke életét majd halálát követő nehéz időszakban olvasták fel egymásnak a családban. Több hasonló élményben volt része. Minden esetben volt egy mondat, szereplő, jelenet, vagy szimbólum a könyvben, ami segített az embereknek túljutni a személyes életükben jelentkező válságon. Volt olyan olvasó, aki a találkozáskor igen érzékenyen reagált. Az ilyenekkel Henry mindig együtt érzett, és tőle telhetően megpróbálta megnyugtatni őket.

Egyszerűbb esetekben az olvasók csupán csak nagyrabecsülésüket és csodálatukat akarták kifejezni, de olykor adtak valami apró ajándékot is, amit maguk készítettek, vagy vásároltak: egy fényképet, könyvjelzőt, vagy könyvet. Volt, hogy szerettek volna feltenni egy-két kérdést, szégyenlősen, mert nem akartak alkalmatlankodni. Bármilyen válaszért hálásak voltak. Fogták a könyvet, amit Henry dedikált, és két kézzel magukhoz ölelték. A bátrabbak, általában, de nem minden esetben kamaszok, megkérdezték, csinálhatnak-e közös képet. Ilyenkor Henry felállt, átkarolta a vállukat, és a lencsébe mosolygott. Az olvasók örömtől sugárzó arccal folytatták útjukat, mert találkoztak vele. Henry azért írt könyvet, hogy betöltse a benne tátongó űrt, hogy válaszoljon a benne rejtőző kérdésre, hogy kiszínezzen egy fehér vásznat – az izgalomnak, kíváncsiságnak és örömnek ebben a keverékében gyökerezik a művészet –, és Henry betöltötte az űrt, válaszolt a kérdésre, megfestette a vásznat, mindezt csak úgy magának, mert úgy érezte, ezt kell tennie. Az is előfordult, hogy vadidegenek azt mondták neki, a könyve betöltötte a bennük tátongó űrt, válaszolt a kérdésükre, új színt vitt az életükbe. Egy ismeretlen ember által tett megnyugtató gesztus – egy mosoly, egy vállveregetés, egy dicsérő szó – valódi megnyugvást hoz.

A hírnév nem váltott ki különösebb érzelmet Henryből. Nem belülről, külső szemlélő számára lát hatatlanul fakadt, mint más érzések, a szerelem, az éhség, a magány. Ellenkezőleg, inkább kívülről, mások gondolataiból sugárzott felé. Abból, ahogy ránéztek, vagy viselkedtek vele. Ebből a szempontból híresnek lenni nem különbözik attól, mikor valaki meleg, zsidó, vagy ránézésre megállapítható, melyik társadalmi kisebbség tagja. Te az vagy, aki vagy, aztán az emberek rád vetítik az elképzeléseiket. Henryt lényegében nem változtatta meg könyvének sikere. Az maradt, aki volt, megőrizve hibáit és jó tulajdonságait. Ha nagy ritkán egy olvasó kötekedett vele, az álnéven publikáló írók utolsó fegyverét vetette be: nem, ő nem XY, ő csak egy Henry nevű fickó.

Idővel már nem kellett személyesen reklámoznia a könyvét, így Henry élete visszatért a régi kerékvágásba, csendben, vég nélkül üldögélt egy szobában heteken, hónapokon át. Újabb könyvet írt. Öt éven át gondolkodott, kutatott, megírta és átírta. Az új könyv sorsa befolyásolta Henry további sorsának alakulását, tehát érdemes megismerni.

A könyv két részből állt, és Henry azt szerette volna, ha a könyvkiadásban „megfordítható könyv”-ként ismert formában jelenik meg: ugyanazon lap két oldalára különböző szöveget nyomtatnak, ezek egymásnak háttal és fejjel lefelé helyezkednek el, aztán a lapokat ugyanarra a gerincre ragasztják. Ha végigpergetünk egy megfordítható könyvet, a felétől a szöveg visszafelé és fejjel lefelé jelenik meg. Tehát, ha a könyvet mindkét irányban tengelye körül megfordítjuk, az egyik szöveg édestestvérét, a másik szöveget kapjuk a kezünkbe. Ezért hívják megfordítható könyvnek. Az angol kifejezés flip book.

Henry azért választotta ezt a szokatlan formátumot, mert érdekelte, hogyan lehet összekapcsolni a lehető legtermészetesebb módon két olyan prózai művet, aminek ugyanaz a címe, ugyanazt a témát dolgozzák fel, ugyanazt a kérdést feszegetik, de más a metódus. Valójában két könyvet írt, egy regényt, meg egy értekező prózai művet, egy tanulmányt. Azért ragadta meg két különböző szempontból a dolgot, mert minden elképzelhető módszert alkalmazni kívánt, hogy a választott témát ábrázolja. De szépirodalom és értekező próza igen ritkán jelenik meg ugyanabban a kötetben. Ez volt a bökkenő. A hagyomány szerint e kettőt nem szokták összekeverni. Ezért rakják máshová könyvesboltokban, könyvtárakban az életről való tudásunkat, mint a benyomásainkat – más szekcióba, másik emeletre –, és eszerint szállítanak a kiadók is: realitás – egyik bála; képzelet – másik bála. Az írók nem így dolgoznak. Egy regény lehet nem kizárólag a képzelet műve, és egy tanulmány támaszkodhat a képzeletre is. Az emberek pedig nem így élnek. Sem gondolkodásukban, sem tetteikben nem választják el élesen a képzeletbelit a racionálistól. Vannak igazságok, vannak hazugságok — a megismerésnek ez a két kategóriája jelenik meg, mind a könyvekben, mind az életben. Egy gyakorlati szempontból hasznos felosztás szerint létezik igazat állító szépirodalom vagy értekező próza, és valótlant állító szépirodalom vagy értekező próza.

Henrynek azonban rá kellett jönnie, hogy a megszokás, a bevett gondolkodási sémák gondot jelentenek. Ha a regényét és az esszéjét két külön kötetben jelentetik meg, nem lenne olyan nyilvánvaló, hogy kiegészítik egymást, és valószínűleg eltűnne a két szöveg közötti kölcsönhatás. Együtt kell kiadni őket. De mi legyen a sorrend? Henry meglepődött, mennyire elképzelhetetlennek tartja, hogy a köteten belül a tanulmány megelőzze a regényt. A szépirodalom közelebbről ragadja meg az élet teljes megtapasztalását, tehát az értekező próza elé kell kerülnie. Az emberi lét különálló szálait az egyénről, családról, nemzetről szóló történetek szövik koherens egésszé. Történetmesélős fajta vagyunk. Nem lenne helyes létezésünknek ezt a nagyszerű kifejezésmódját egy korlátoltabb kifejezésmód, a tudományos érvelés mögé rendelni. De a komoly értekező próza is ugyanazon a tényen alapul, és ugyanabból az élményből táplálkozik, mint a szépirodalom: emberek vagyunk, és mit jelent embernek lenni, tehát miért kerüljön a tanulmány hátra, mint valami utószó?

Yann Martel

Yann Martel

Színvonaluktól függetlenül, ha regényt és esszét ugyanabban a kötetben, közvetlenül egymás után publikálnak, amelyik a másikat megelőzi, óhatatlanul árnyékot vet a következőre.

Hasonlóságuk azt diktálta, hogy, mindkettőjük jogainak tiszteletben tartásával, a regény és a tanulmány egy kötetben jelenjen meg. Ezért döntött Henry hosszas megfontolás után a megfordítható könyv mellett.

Amint sikerült eldöntenie a könyv formátumát, az elrendezés újabb és újabb előnyei jutottak eszébe.

A regénye cselekményének középpontjában álló esemény ma is mélységesen megrendítő – úgy is mondhatnánk, kifordította sarkaiból a világot –, ehhez tehát jól illik, hogy a könyv egyik fele mindig fejjel lefelé áll. Sőt, ha megfordítható könyvként jelenik meg, az olvasónak kell eldöntenie, melyik végén kezdi a könyvet. Aki segítséget és megerősítést vár a rációtól, először talán a tanulmányt olvassa. Akihez a nyíltabban érzelmi megközelítés áll közelebb, kezdheti majd talán inkább a regénnyel. Akármit választ, kezében a döntés, felhatalmazást kap, a választás lehetőségét, és ez jó egy olyan helyzetben, amikor felkavaró dologgal kell megbirkózni. Végezetül, ott az az apróság, hogy a megfordítható könyvnek két címlapja van. Henry pusztán esztétikai kérdésnél fontosabbnak tartotta a védőborító-tervezés művészetét. A megfordítható könyvnek két bejárata van, kijárata viszont egy sincs. Ez a formátum megtestesíti a tartalmat, hiszen annak nincs lezárása, nincs olyan hátsó borító, ami szépen rácsukódik. A megfordítható könyvben tárgyalt eseménynek nincs feloldása, soha nem lehet lezárni, az olvasó újra meg újra visszajut a középső oldalhoz, és akkor, mivel onnan a szöveg fejjel lefelé folytatódik, rájön, hogy még nem értette meg, hogy teljesen nem értheti meg, hanem még tovább kell gondolkodjon róla, valami új nézőpontból, és elölről kell kezdenie az egészet. Mindezt figyelembe véve Henry úgy vélte, a két szövegnek ugyanazon az oldalon kellene véget érnie, és a feje tetején álló két rész között csak egy üres sor maradna. Esetleg lehetne egy egyszerű illusztráció a regényt és a tanulmányt elválasztó senkiföldjén.

Hogy ne legyen olyan egyszerű, az angol flip book kifejezést egy újszerű kis könyvecskére is alkalmazzák, amelyikben apró részletekben eltérő, valamilyen mozdulatsort ábrázoló képek vagy fényképek követik egymást az oldalakon, és ha ujjaink között gyorsan átpörgetjük, rajzfilm illúzióját keltik, vágtató, aztán akadályt átugró lóét, például. Később Henrynek bőven volt ideje azon tűnődni, milyen animált történetet ábrázolna az ő pörgetős könyve, ha ez a típus lenne: egy férfi sétál magabiztosan, emelt fővel, aztán megbotlik, és látványosan orra bukik.

Meg kell említenünk, mert a Henryre váró nehézségek, az ő megbotlása és hasra esése szempontjából lényeges, hogy megfordítható könyve több millió civil zsidó – férfi, nő, gyermek – haláláról szólt, arról, hogyan gyilkolták meg őket a nácik és számos európai kollaboráns a múlt században. Arról a jól ismert, kitörő, majd elhúzódó zsidógyűlölettel terhes, borzalmas korszakról szólt, ami fura közmegegyezés révén egy vallási elnevezést sajátított ki: azt, hogy Holokauszt. Pontosabban, Henry megfordítható könyve arról szólt, hogyan ábrázolják ezt az eseményt a történetekben. Az évek során, ahogy olvasta a holokausztról szóló könyveket, nézte az arról készült filmeket, Henrynek feltűnt, mennyire kevés bennük a tiszta fikció. Az ábrázolás szinte minden esetben történelmi, tényszerű, anekdotikus, vallomásokra épülő, szó szerint értendő. Az alapmű például egy túlélő visszaemlékezése, Primo Levi Ember ez? című műve. Ezzel szemben a háború – egy másik, az emberiséget érő kataklizma – ábrázolása folyamatosan változott. A háborút egyfolytában trivializálni próbálták, hogy ne legyen akkora jelentősége, mint valójában. A modern kori háborúkban több tízmillió ember vesztette életét, országok váltak földdel egyenlővé, mégis, azoknak az ábrázolásoknak, amelyek hűen reprezentálják valódi természetét, küzdeniük kell, hogy a rengeteg háborús krimi, háborús vígjáték, háborús tudományos-fantasztikus mű, háborús propaganda között magukra vonják a közönség figyelmét. Ugyanakkor kinek jut eszébe egyszerre a „triviális” és a „háború” szó? Tiltakozott-e ez ellen valaha akár egyetlen veterán szövetség is? Nem, mert a háborúról szóló diskurzus már csak ilyen – sokféle formát ölt, és célja változatos. A számos különböző reprezentáció segítségével megértjük, mit is jelent számunkra a háború.

A Holokausztra vonatkozóan nincs meg – vagy nem adatott meg – ez a típusú művészi szabadság. Borzalmait elsősorban egyetlen irányzat, a történeti realizmus örökítette meg. A történet mindig ugyanaz, ugyanabban az időkeretben, ugyanazon a helyszínen játszódik, a szereplők is ugyanazok. Henry szerint volt néhány kivétel, például Art Spiegelman amerikai grafikus Maus című műve. David Grossman A szerelem címszó alatt című könyve is más megközelítésben íródott. De az esemény mérhetetlen súlya még ezekben is visszarántja az olvasót az eredeti történeti tényekhez. Ha egy elbeszélés később, vagy máshol játszódik, az olvasó elkerülhetetlenül visszamasírozik az időben, határokon át 1943-ba, Lengyelországba, mint Martin Amis Az idő nyila című művének főhőse. Ezért Henry töprengeni kezdett, mitől fél a képzelet, miért áll ellen a művészi metaforának? Egy művészeti alkotás azért működik, mert igaz, nem pedig mert valós. Nem túl veszélyes mindig a tények lekötelezettjének lenni a Holokauszt-ábrázolásokban? A létfontosságú és nélkülözhetetlen naplókban, visszaemlékezésekben és történetekben foglaltakhoz bizonyára a képzelet is hozzá tudna fűzni egy-két megjegyzést. Más történelmi eseményekhez, akár szörnyűségekhez is, hozzányúltak művészek, és ez a műalkotás javára vált. Vegyük három jól ismert példáját a művészi tanúságtételnek: Orwell: Állatfarm, Camus: A pestis, Picasso: Guernica. A művész mindhárom esetben kiválasztott egy mélységes, tömegeket érintő tragédiát, egyenesen a szívébe hatolt, és elvont, sűrített formában ábrázolta. A történelemre rakódott elviselhetetlen terhet csökkentették és bepakolták egy bőröndbe. A művészet mint könnyű, hordozható útitáska, tartalmazza a legszükségesebbeket. Valóban lehetetlen így kezelni, vagy szükségtelen így kezelni az európai zsidóságot ért legnagyobb tragédiát?

Henry, hogy példát hozzon és érveljen a Holokauszt két különböző műfaj együttes szerepeltetésével történő ábrázolásmódja mellett, megírta a regényt és a tanulmányt. Öt éven át keményen dolgozott rajtuk. Miután befejezte a két kéziratot, elküldte több kiadójának. Ekkor hívták meg ebédre. Emlékszünk még a pörgetős könyvben szereplő emberre, aki megbotlik és hasra esik? Henryt átrepítették az óceán felett, Londonba, tavasszal, a Könyvvásárra, csak hogy részt vehessen az ebéden. A négy szerkesztő meghívott egy történészt és egy könyvkereskedőt is, ezt Henry úgy értelmezte, hogy műve kétszeresen tetszést aratott, elméleti és kereskedelmi szempontból egyaránt. Sejtelme sem volt arról, mi következik. Egy sznob, art déco stílusú helyre ültek be. Az asztal két, méltóságteljesen ívelő hosszú oldala a végén összeért, ettől olyan alakja lett, mint egy szemnek. Az egyik oldalán falba mélyesztett, hozzá idomuló pad.

– Esetleg üljön oda – mutatott az egyik szerkesztő a pad közepére.

Persze, gondolta Henry, hova máshova ülhetne egy új könyv szerzője, mint középre, akárcsak vőlegény és menyasszony az asztalfőn. Két oldalról egy-egy szerkesztő fogta közre. A velük szemben levő íven a történész és a könyvkereskedő mellett szintén egy-egy szerkesztő ült. Kényelmes elrendezésnek bizonyult, a helyszín formális volta ellenére. A pincér hozta az étlapokat és ismertette a napi különleges ajánlatot. Henrynek jó kedve kerekedett, úgy érezte magát, mintha lakodalomban volna.

Pedig kivégzőosztag előtt állt.

Alapesetben a szerkesztők addig hízelegnek az írónak, amíg be nem látja, mi a baj a könyvével. Minden dicsérő szó kritikát rejt. Diplomatikus munkamódszer; a mű úgy alakul át, hogy szerzőjét közben nem alázzák porig. El is kezdődött, miután megrendelték az ebédet és csevegtek egy kicsit. Előrenyomultak a változtatásokra felszólító határozott javaslatok, bókokba burkolva, ahogy a birnhami erdő indult Macbeth vára felé. De Henry nem kapcsolt, mint Macbeth. Egyszerűen meg se hallotta, amit mondanak. Nevetett, és félresöpörte az egyre rosszindulatúbb kérdéseket. – Pontosan úgy reagálnak, ahogy majd az olvasók – kérdések, megjegyzések, ellenvetések. Ez így van jól. Egy mű a beszéd része, mint egy mondatrész. Az én könyvem középpontjában egy hihetetlenül felkavaró esemény áll, amelynek emlékezete csak akkor marad fenn, ha beszélünk róla. Hát beszélgessünk! – mondta nekik.

Végül a könyvkereskedő volt az, egy amerikai könyvkereskedő Londonban, szókimondó és orrhangú, aki végül szinte megragadta Henry grabancát, és kertelés nélkül a szemébe mondta a véleményét.

– A tanulmányok a kutyát sem érdeklik – mondta, és Henry feltételezte, hogy most az Atlanti-óceán mindkét partján szerzett kereskedelmi tapasztalatait osztja meg, de az is lehet, hogy mint kritikus olvasó nyilatkozik.

– Különösen, ha annyira kényes témát feszegetnek, mint a Holokauszt. Pár évente kijön egy-egy holokausztos könyv, ami megszaggatja a szív húrjait – a könyvkereskedő fogalmazott így –, és orbitálisan nagy siker, de minden egyes sikeres Holokauszt-könyvre több tonna jut, ami a zúzdában végzi. És hogy feltegye az i-re a pontot, még ott a maga hozzáállása – nem csak a megfordítható könyv ötletére gondolok –, hogy használjuk a képzelőerőnket: Holokauszt westernfilm, Holokauszt tudományos-fantasztikus film, Holokauszt jamaikai bobcsapat komédia, hát mi értelme van ennek? És akkor maga még megfordítható könyv alakban akarja megjelentetni! A megfordíthatóság a könyveknél általában csak reklámfogás, ugyanaz a skatulya, mint a viccgyűjtemények, és, hát, nem tudom, de nagyon meglepődnék, ha a maga könyve… hát, kezdhetném az elején, kezdhetném a végén, de úgy is a vég kezdete lenne. Kezdet és vég, kezdet és vég, kezdet és vég. – Így fejezte be, és közben megérkezett az első fogás, szépen elrendezett apró tálkákban ínyencebbnél ínyencebb falatkák.

– Értem, mire gondol – válaszolta Henry, de csak miután pislogott néhányszor, és nyelt egy akkorát, mintha aranyhal csúszott volna le a torkán –, de nem közelíthetünk mindig mindenhez ugyanabból a nézőpontból. Egy komoly könyv ilyen tartalommal, ebben a formátumban nem hat az újdonság erejével? Nem kelt feltűnést? Ez nem lehet marketingfogás?

– Maga hova tenné a könyvét – kérdezte a könyvkereskedő, beszéd közben nyitott szájjal rágva az ételt –, a szépirodalom vagy az értekező próza szekcióba?

– Ideális esetben mindkettőbe – válaszolta Henry.

– Felejtse el. Káosz lenne belőle. Van fogalma arról, mekkora készletet tart raktáron egy könyvesbolt? És senki nem akar azon aggódni, vajon az odaillő címlap van-e felül pakolásnál – vége-hossza nem lenne. És hova tenné a vonalkódot? Mindig a könyv hátsó borítóján van. Hova tenné a vonalkódot egy könyvön, aminek két címlapja van?

– Nem tudom – mondta Henry. – Talán a könyv gerincére?.

– Túl keskeny

– Az előzéklapra?

– A pénztárosok nem nyitogathatják a könyvet összevissza, hogy megtalálják. És ha be van fóliázva?

– Egy papírszalagra?

– Elszakad és leesik róla. És akkor volt vonalkód, nincs vonalkód – rémálom.

– Hát akkor fogalmam sincs. Miközben könyvet írtam a Holokausztról, egy pillanatra sem jutott eszembe, hova kerül majd az a kurva vonalkód.

– Csak segíteni próbálok, hogy eladhassa a könyvét – fintorgott a könyvkereskedő.

– Szerintem Jeff arra céloz – vágott közbe az egyik szerkesztőnő, hogy mentse a helyzetet –, hogy felmerülnek a könyvvel bizonyos gyakorlati jellegű és konceptuális problémák, amelyek felett nem lehet átsiklani. Az ön saját érdekében – hangsúlyozta.

Fordította Hordós Marianna.

Yann Martel: Beatrice és Vergilius
Cartaphilus Könyvkiadó, 2012
207 oldal
ISBN 978 963 266 288-6