Flippergolyó-nemzedék | Virginie Despentes: Apokalipszis bébi

Írta: virginiawoolf

Válság van. Erkölcsi és gazdasági válság. Persze nem itthon, hanem a gazdag nyugaton. Nálunk ugyanis min­den a legnagyobb rendben. Idehaza nincsenek csel­len­gő/drogozó/abor­tuszra-járó tinik, sem munka­nél­küli szülők, mély­sze­génység és kilátás­talan­ság meg pláne nincsen. A Renaudot-díjas Apokalipszis bébi tehát nem nekünk magyaroknak íródott, merthogy Szép-Hazánkban köztudottan Össz-Társadalmi-Béke dúl. Aki viszont még így is érez némi empátiát a szegény gazdagok iránt, vegye kézbe Virginie Despentes ütős társadalmi szatíráját, ha úgy véli, balsorsú barátainkra ráférne egy kis szolidaritás.

Némi késéssel érkezett meg hozzánk a francia író, filmrendező könyve. Sebaj, a helyzet Nyugaton azóta is változatlan. Náluk az elmúlt bő két évben sem jött el a kánaán, továbbra is vannak a gazdagék és a szegénysorban élők, az ide-oda csapódó, önhazug felnőttek és az útkereső kamaszok. Gyanítom, az erről mit sem sejtő francia struccpolitikusok, amikor unalmukban véletlenül kidugták a fejüket a homokból, igencsak rácsodálkoztak: vajon miért díjazhatta a szakma Virginie Despentes regényét? Hangsúlyozom, mindez csak és kizárólag az oktondi francia döntéshozókra igaz. Idehaza értelemszerűen nem szükséges tudomást venni a fiú-lány magyar/mesékről, mivel azok – ahogy az a műfaji megjelölésből is kiderül –, csupán a beteges írói fantázia szüleményei. Aki érti, érti, aki meg nem, az menjen szépen a franciákhoz.

Indulhatunk? Rendben, de kérem a biztonsági öveket becsatolni, az Apokalipszis bébi nem tündérmese! Első ránézésre bűnügyi történet, mélyebbre ásva: húsbavágó társadalmi dráma. Kezdjük a krimivel. Egy amolyan se hús, se hal nyomozónő (Lucie) kapja feladatául, hogy figyeljen meg egy tehetős családból származó, de finoman szólva is, igencsak problémás kamaszlányt (Valentine). Egy nap azonban a párizsi metróban a lánynak nyoma vész. Lucie kénytelen egy vérprofi – a dögös, határozott, kőkemény, leszbikus Hiéna – segítségét kérni, hogy megtalálják a tinilányt. A szálak Barcelonába vezetnek, ahova azért utazik Valentine, hogy felkutassa anyját, aki őt egyéves korában elhagyta. A furcsa nyomozópáros sikerrel teljesíti küldetését, előkerítik a lányt, de a főcsavar ezután következik. (Na, ilyenkor sajnálom, hogy nem kritikusnak születtem, mert most kell elhallgatnom, amikor a lényegről beszélhetnék, de akkor mondok mást!)

Kölcsönvéve az írónő egyik fordulatát: verbális jobbegyenesbe fut bele az olvasó, amikor beóvatlankodik a regény cseppet sem megnyugtató világába. Az Apokalipszis bébi hősei egytől egyig szívbemarkolóan elcseszett figurák. A főszereplők – ahogy az iménti suta összefoglalóból is talán kiderülhetett – Valentine, Lucie és Hiéna afféle 21. századi Három nővér módjára keresik – és persze hogy nem lelik – helyüket a világban. Az akciódús történetmesélés közben az írónő kellő időt és teret szán arra, hogy megismerjük az (anti)hősnők családi/lelki hátterét, ami magyarázatot ad jelenbéli ámokfutásukra. Ez a három, kénytelen-kelletlen összehajló női sors jól példázza a flippergolyó-nemzedék (© Virginie Despentes) ide-oda csapódó lélek­vergődését. Noha más és más társadalmi rétegből érkeznek, abban mindenképpen hasonlóak, hogy mindhárman kilógnak – ki ezért, ki meg amazért talajvesztett. Abban pedig hiába is reménykedünk, hogy szép-kerek-boldog véget ér (közös) történetük, mert ez a regény bizony nem áraszt vörösrózsa illatot, sokkal inkább fanyar életszagot.

Nincs mese, Virginie Despentes megkerülhetetlen könyvet írt, de inkább azt mondanám: regénymozit. Az Apokalipszis bébi cselekménye úgy pereg le az olvasó szeme előtt, mint egy jófajta Tarantino-mozi, megspé­kelve egy kis Woody Allen-es pszichologizálással. Mered vagy nem mered, de kikényszeríti belőled, hogy kiengedd a palackból a benned szorongó kispolgárt. Bevisz a sűrűbe, ahol a (francia) tinik úgy viselkednek, mint egykor agyament szüleik: drogoznak, isznak, ész nélkül/állatmód szexelnek, és ezt nem akarod látni. Közben meg dehogyisnem, mert hagyod magad tovább­sodródni. Meglesed a leszbikus gruppenpartit (ez utóbbi valóban felnőttek között zajlik), figyeled a középszar író balfaszkodásait, és végül a negatív utópiával záruló filmregény utolsó snittjeitől furamód eljutsz a csúcsra. Paradoxonnak tűnjön bár, de még akkor is képtelen vagy levenni a szemed erről a filmregényről, ha máskülönben irtózol a szélesvásznú erőszaktól. Itt merül fel a kérdés, hogy a szöveg már eredetiben is ilyen pofánvágós volt, vagy csak Tótfalusi Ágnes piszok jó fordítása tette ilyenné…

Mese nincs (ahogy mondtam): Virginie Despentes műve fontos tanmese. Az Apokalipszis bébi egyszerre feminista és macsó, kritikus és megengedő, okos és álnaiv gondolatokból építkező ironikus társadalmi tabló. A regényben úgy szeletelte egymás mellé az írónő a széthulló valóságdarabokat, hogy azok kiadták a mai/tegnapi sorstörténeteinket. Egy helyütt sarkosan így fogalmaz: „Némelyik embernek van választása, a másiknak meg nincs.” Ezzel egyetértek, de azért arra kíváncsi lennék, hogy az idehaza – a szerencsénkre válságmentes övezetben – regnáló politikai elitnek van-e vajon sejtése arról, hogy nemcsak a francia, de a magyar tinédzserek is szeretnek flipperezni, és mit tesznek akkor, ha a golyó elgurul?

Virginie Despentes: Apokalipszis bébi
Libri Könyvkiadó, 2012

»Virginie Despentes: Apokalipszis bébi – megvásárolható a polc.hu webáruházban«

• Olvass bele!
• Fülszöveg