Virginie Despentes: Apokalipszis bébi (részlet)

Posted on 2013. január 30. szerda Szerző:

0


despentes-apokalipszis-borPÁRIZS

Nem volt az olyan rég, amikor még csak harminc voltam. Előttem volt még az élet, bármi megtörténhetett. Csak jól kellett döntenem a megfelelő pillanatban. Gyakran változtattam munkahelyet, sehol se véglegesítettek, nemigen volt időm unatkozni. Az életszínvonalam is kielégítő volt. Ritkán éltem egyedül. Az évszakok úgy követték egymást, mint a cukorkák: színesen, könnyen lenyelhetően. Nem tudom, melyik volt az a pillanat, amitől kezdve az élet már nem mosolygott rám.

Ma ugyanannyit keresek, mint tíz éve. Sokáig úgy éreztem, röpül a hajó, de a harmadik X után lassult a lendület, és elállt a szél, ami odáig röpített. És tudom: ha újra kikerülök a munkaerőpiacra, már csak egy túlkoros, képesítés nélküli nő leszek. Ezért kapaszkodom tíz körömmel az állásomba, mintha az életem múlna rajta.

Aznap reggel késve érkezem. Agathe, a fiatal titkárnő összeráncolt szemöldökkel kocogtatja az óráját. Neonsárga harisnya és szív alakú, rózsaszín fülbevaló van rajta. Jó tíz évvel fiatalabb nálam, tudomást se kellene vennem róla, hogy neheztelő pillantással méreget, amiért – szerinte – túl lassan veszem le a kabátomat, de ehelyett inkább motyogok valami érthetetlen mentegetőzést, és a főnök ajtajához rohanok. Odabentről hosszú, rekedtes rikácsolás hangzik fel. Rémülten hátrahőkölök. Kérdőn Agathe-ra pillantok, aki fintorogva suttogja: „Galtan asszony van bent, ma reggel, már kezdés előtt a bejáratnál várta magát. Már vagy húsz perce kínozza Deucenét. Menjen be gyorsan, attól biztos megnyugszik.” Megkísért a gondolat, hogy sarkon forduljak, és egyetlen szó nélkül lerohanjak a lépcsőn. De bekopogok, és odabent meghallják a kopogásomat.

Deucenének most az egyszer nem kell az asztalán szanaszét heverő aktákra pillantania, hogy emlékezzen a nevemre.

– Ő Lucie Toledo, már találkozott vele, éppen ő…

Nem sikerül eljutnia a mondat végéig. Az ügyfél rikácsolva a szavába vág.

– Hol a fenében voltál, hülye picsa?

Két másodpercig vár, míg magamhoz térek a verbális jobbegyenes után, majd növekvő hangerővel folytatja:

– Tudod te, mennyit fizetek azért, hogy ne veszítsd szem elől? Erre el-tű-nik? A metróban? A MET-RÓ-BAN, te idióta, mégis, hogy sikerült véghezvinned azt a bámulatos teljesítményt, hogy elveszítsd a metróban? És csak egy fél nap múlva méltóztatsz üzenni nekem? Még az iskolából is előbb szóltak! Mit gondolsz, ez normális? Szerinted ilyen az, amikor valaki rendesen végzi a munkáját?

A nőt valósággal megszállta az ördög. Az ízléséhez képest valószínűleg nem reagálok elég gyorsan, mert újra Deucené felé fordul a figyelme:

– És miért ez a fogyatékos követte Valentine-t? Nem akadt különb a raktáron?

A főnökön szorul a hurok. A körülmények kényszerítő hatására védelmébe vesz.

– Biztosíthatom, asszonyom, hogy Lucie az egyik legjobb emberünk, nagy tereptapasztalata van, és…

– És maga szerint normális elveszíteni egy tizenöt éves kislányt azon az útvonalon, ahol mindennap jár?

Virginie Despentes

Virginie Despentes

Tíz nappal ezelőtt, a munka kezdetén találkoztam Jacqueline Galtannal. Hibátlanul vágott, szőkére festett, rövid haj, vörös talpú tűsarkú cipő – hideg nő, a korához képest szépen kirittyentették, és pontosan tudta, mit akar. Nem vártam volna, hogy a legkisebb nehézség hatására úrrá lesz rajta a Tourette-szindróma. A dühtől elmélyülnek a ráncok a homlokán, a Botox rögtön leteszi a fegyvert. Szája sarkában fehér hab tajtékzik. Körbe-körbe szaladgál az irodában, keskeny válla görcsösen rázkódik:

– Maga hülye picsa, ugyan mégis HOGY SIKERÜLT éppen a METRÓBAN elveszítenie?

A „metró” szó felizgatja. A vele szemben álló Deucené egyre jobban összetöpörödik. Élvezettel nézem, ahogy összemegy, mert amúgy egyetlen alkalmat ki nem hagyna, hogy eljátssza a keményfiút. Jacqueline Galtan improvizált monológja egy gépfegyversorozat erejével zúdul rám, a mocskos pofámat szidja, majd rátér az undorító gönceimre, hogy mennyire képtelen vagyok elvégezni egy ilyen jelentéktelen munkát is, és az intelligencia teljes hiányára, ami minden ténykedésemet jellemzi. Én Deucené kopasz fejére összpontosítok, amelyet obszcén barna foltok tarkítanak. A főnök rövid lábú és pocakos, nincs túl sok önbizalma, szóval szívesen gorombáskodik a beosztottaival. Most azonban jéggé dermeszti a rettegés. Előhúzok egy széket, és leülök az asztal végéhez.

Az ügyfél levegőt vesz, és én az alkalmat kihasználva gyorsan becsatlakozom a beszélgetésbe:

– Olyan gyorsan történt az egész… Nem gondoltam, hogy így eltűnhet. Maga szerint egy szökéssel állunk szemben?

– De hát éppen erről beszélek! Pontosan ezért szeretném tudni, miért is fizetem magát.

Deucené már korábban kiteregetett néhány fényképet és jelentést az asztalon. Jacqueline Galtan két ujjal fogva, találomra felkap egy lapot, mint valami döglött bogarat, rápillant, majd leejti. A körömlakkja hibátlan, vörös. Próbálom igazolni magam:

– Arra kért fel, hogy kövessem Valentine-t, derítsem ki, merre jár, kivel találkozik, mit csinál… De az eszembe sem jutott, hogy történhet vele valami. Nem ugyanarról az eljárásról beszélünk, ugye érti?

Erre sírva fakad. Már csak ez hiányzott, hogy igazán rosszul érezzük magunkat.

– Borzalmas, hogy nem tudom, hol lehet.

Deucené végtelen zavarában, a tekintetét kerülve dadogja:

– Mindent megteszünk, hogy segítsünk megtalálni… De biztos vagyok benne, hogy a rendőrség…

– A rendőrség? Azt hiszi, hogy kicsit is érdekli őket? Csak az jár a fejükben, hogy közöljék a hírt a médiában. Másra sem vágynak: kitálalni az újságíróknak. Igazán azt gondolja, hogy Valentine-nek szüksége van egy ilyen reklámra? Maga szerint ez a legszebb módja, hogy elkezdje az életét?

Deucené felém fordul. Nagyon szeretné, ha kitalálnék valamit. Csakhogy tegnap reggel én voltam a legjobban meglepve, amikor nem találtam Valentine-t az iskolával szembeni kávézóban. Az ügyfél megint rákezdi:

– Én állom a költségeket. Csatolunk egy záradékot az eredeti szerződéshez. Felkínálok egy ötezer eurós prémiumot, ha két héten belül visszahozza Valentine-t. Ám ha nem ér el eredményt, eget-földet meg fogok mozgatni maguk ellen. Vannak kapcsolataink, és gondolom, egy ilyen ügynökségnek nincs szüksége egy sor… kellemetlen vizsgálatra. Nem is beszélve a rossz reklámról.

despentes-apokalipszis-INDMiután befejezte a mondandóját, felnéz, és tekintetét olyan szép, kiszámított lassúsággal fúrja Deucené tekintetébe, hogy az ember egy fekete-fehér filmben érzi magát. Nyilván egy élet munkája van ebben a nézésben. Most megint a jelentés fölé hajol. Az én papírjaim hevernek az asztalon. Nemcsak azok, amiket napközben és tegnap este összerendeztem, hanem olyanok is, amiket ők maguk töltöttek le a számítógépemről. Igazán nem kell aggályoskodni egy hozzám hasonlóval: naná, hogy ellenőrzik, hogy mindent leadtam-e, semmit sem felejtettem ki vagy titkoltam el. Órákat töltöttem azzal, hogy kiválogattam a fontos elemeket, hogy osztályoztam őket, de ők elképesztő kuplerájt csináltak az egészből, és most minden itt van, egy rakáson: a kávéházi számláktól (ahol Valentine-ra vártam) a róla készített legjelentéktelenebb felvételekig, azokat is beleértve, amiken csak a karja egy darabja látszik… Így óhajtják a tudomásomra hozni, hogy hiába dolgozom huszonnégy órát egy aktával, hogy biztosan minden patent legyen benne akkorra, amikorra kérik, még így sem feltételezik rólam, hogy képes vagyok eldönteni, mi a fontos és mi nem. Minek fárasztanák magukat azzal, hogy valami közeli hozzátartozójukat kínozzák, amikor itt vagyok én a kezük ügyében, a piramis legalján? A vénasszonynak igaza van, hogy hülye picsának hív. Ráadásul ettől még meg is könnyebbül. Én vagyok az az alulfizetett hülye picsa, aki két hétig lapított mindenféle leshelyeken, miközben egy nimfomániás, kokainfüggő és hiperaktív kamaszlányt követett. Már megint egy ilyet. Két éve dolgozom a Reldanchnál, de csak ilyen melókat kapok: kamaszok megfigyelését. És csináltam olyan jól, mint bárki más, amíg Valentine el nem tűnt.

Aznap reggel néhány lépéssel jártam csak mögötte, a metróaluljáróban. Nem volt túl nehéz észrevétlennek maradnom a reggeli tömegben, mivel a kislány ritkán vette le a szemét az iPodjáról. Amikor átértem a kapun, egy előttem haladó idős, testes asszony rosszul lett, én pedig refexszerűen a karomat nyújtottam neki, és még láttam, hogy Valentine kimegy a hátsó kijáraton. De nem hagytam ott az asszonyt, ahol felszedtem, és nem szedtem a nyakamba a lábamat, hogy ne szakadjak el a célszemélytől, hanem egy percig még a nő mellett maradtam, amíg rá nem tudtam bízni valaki másra. Akkor már két hete követtem Valentine-t. Biztos voltam benne, hogy mint minden reggel, most is ott találom a sulija melletti kávézóban, amint éppen muffinnal és kólával tömi magát, az iskolatársaival, de kicsit távolabb tőlük, békésen őrizve a maga kis magányát. Igen ám, de tegnap Valentine eltűnt. Talán találkozott valakivel, akivel nem szeretett volna. Persze az is felmerült bennem, hogy már korábban kiszúrt, és a helyzetet kihasználva lerázott. De soha nem vettem észre, hogy gyanakodott volna rám. Pedig már annyi kamasznak tapadtam a seggére, hogy kezdem kiismerni őket.

despentes-apokalipszis-INDJacqueline Galtan az íróasztalon szétterített fotókat nézegeti. Valentine egy parkban, a padon éppen egy fiút szop le egy méteres bokor takarásában. Valentine felszippant egy csíkot a munkafüzetéről, reggel nyolc órakor. Valentine lelép otthonról, leint egy tökéletesen ismeretlen fiút a pirosnál, felül mögé egy robogóra… Ezen az eseten egyedül dolgoztam. A kis költségvetésre való tekintettel egy közismert drogossal állítottak párba, aki bármilyen órabérért hajlandó elvállalni a munkát, feltéve, ha esténként készpénzben kifizetik. Ám valószínűleg feldobta a szállítója, mert a partnerem egy idő óta nem jött felváltani, és az üzenetrögzítője is tele volt, nem tudtam kapcsolatba lépni vele. És nem találták sürgősnek, hogy találjanak a helyére valakit. Tehát éjszaka is ott dekkoltam a kislány ablaka alatt, ha le találna lépni, és másnap reggel is, az iskola kerítése előtt. Tiszta szerencse, hogy az eltűnése pillanatában épp a helyszínen voltam, mert az esetek nagy többségében fogalmam sem volt, miben mesterkedik.

A megfigyelés elején a klasszikus módon jártam el: megbíztam egy kamaszt, aki alkalmi szolgálatokat szokott tenni nekünk, hogy olcsón kínáljon fel Valentine-nak egy szuper okostelefont, ami úgymond leesett a teherautóról. A legtöbb kamasz-megfigyelés esetében elég, ha elmagyarázzuk a szülőknek, hogy kell lehallgatni a csemetéik mobilját. De Valentine nem használt mobilt, és nem méltóztatott beindítani a neki szánt készüléket. Ez nem könnyítette meg a dolgomat: ritkán szoktam kém-GPS nélkül követni egy gyereket.

Az öregasszony elgondolkodva rendezgeti a fényképeket, majd rám szegezi a tekintetét. „Maga írta a jelentést?” – kérdi nyájasan, mintha már mind a ketten napirendre tértünk volna a lecseszés fölött. Rövid választ motyogok, de ügyet sem vet rá. „És a fotókat is maga csinálta? Igazán jó munkát végzett, mielőtt mindent elbarmolt volna.” Skótzuhany, a manipulátorok kedvenc eszköze: megbántalak, majd hízelgek neked, egyedül és önkényesen döntök a beszélgetés hangneméről. És működik is: annyira mélyre ment a korábbi basztatással, hogy most a bók olyan hatással van rám, mint egy morfiumlöket a nyílt sebre. Ha merném, hanyatt vágnám magam, hogy a hasamat vakargassa. Jacqueline Galtan cigarettára gyújt. Deucenének nincs szíve figyelmeztetni, hogy az irodában tilos a dohányzás, inkább gyorsan körülnéz, mit kínálhatna fel hamutartónak.

– Remélem, személyesen maga indul a nyomába.

Hát ez nagyszerű, a nő engem használ boksz-zsáknak. Várom, mikor említi meg Deucené annak a kollégának a nevét, aki átveszi tőlem a nyomozást. Én sosem foglalkoztam eltűnésekkel, nincs ilyen irányú tapasztalatom. De Deucené felém fordul:

– Maga úgyis jól ismeri az anyagot.

Az ügyfél bólint, már mosolyognia is sikerül. A főnök cinkos tekintetet vet rám. Úgy tűnik, megkönnyebbült, a faszfej. Egy rovar telepszik beépítettszekrény-méretű irodám ablakának bal felső négyszögébe. Hatalmasak a csápjai.

Előveszem a kartotékos dobozomat. Nem sok mindent tartok a számítógépemen. Ha holnap benyelek egy golyót, és valaki beletúr a dolgaimba, a jegyzeteim láttán valószínűleg azt gondolja majd, hogy olyan kódolt jelzésrendszert agyaltam ki, amihez képest az Enigma amatőr barkácsmunkának tűnik. De az az igazság, hogy amikor beleolvasok a jegyzeteimbe, gyakran magam sem tudom, hová akartam kilyukadni. Szerencsére megbízható a memóriám, és végül rájövök, mire is vonatkoztak a feljegyzéseim. Többé-kevésbé. Kiteregetem a furcsa irkafirkákkal, matematikai jelekkel teleírt papírlapokat – mintha bármi gőzöm is lenne az algebráról.

Fordította: Tótfalusi Ágnes

Virginie Despentes: Apokalipszis bébi
Libri Könyvkiadó, 2012
368 oldal
ISBN 978 963 310 1353