Kondor Vilmos: Magda, a bestiális Népszínház utcai mindenes (részlet)

Posted on 2013. január 29. kedd Szerző:

0


KondorV_Magda-a-bestiális-borA nyavalya tudja

– Kérdezze meg, mi a nyavalyát keresek itt.

Gordon abbahagyta a gépelést, és felnézett. Valéria, az állandó éjszakai szerkesztőségi titkár állt előtte, hangja komor volt, mint mindig, és még a szemét sem látta, mert szemüvege fekete lencséjében az íróasztali lámpa fénye tükröződött vissza. Valéria türelmesen állt, hófehér haját hátrafésülve hordta, egyik kezében egy frissen megjelent detektívregényt tartott – Lestyán Sándor Halálfejes pillangó című írását –, másik kezének mutatóujjával pedig az íróasztalra támaszkodott. Akár kacérnak is lehetett volna nézni Valériát, de Gordon tudta jól: Valéria nem flörtöl, nem kokettál, hanem a telefonokra válaszol, amelyek éjszaka csörögnek, miközben csak úgy falja a detektívregényeket. Gordon hátradőlt a székében, ujjait összefűzte tarkója mögött, és nyújtózott egyet. Tudta, hogy valami nem stimmel Valéria kérdésében, de még nem sejtette, hogy mi. Előkapott egy cigarettát, szájába dugta, rágyújtott, és a füst mögül fürkészte Valériát, akinek arcán mintha egy vékony mosoly árnyéka futott volna végig. Mintha – ám Gordonnak ennyi is elég volt. Utoljára akkor látta mosolyogni Valériát, amikor a kifutófiú az egyik külvárosi antikváriumból meghozta neki a Detektívkrónika összes számát. Az pedig 1931 gyötrelmesen szeles őszén történt. Háromévente egy mosoly.

– Mondja csak, Valéria, mi a nyavalyát keres itt? – kérdezte Gordon végül.

Az ősz hajú nő – aki lehetett talán harminc-, de akár hatvanéves is – megköszörülte a torkát.

– Most, hogy így kérdi, Zsigmond, az a helyzet, hogy a Nyavalyát megint elütötték – felelte rekedtes hangján.

– Megint elütötték? – egyenesedett ki Gordon a székében.

Valéria komoran bólintott, de Gordon látta rajta: közel jár ahhoz, hogy kirobbanjon belőle a nevetés, amiről a szerkesztőségben csak legendák jártak, ám szem- és fültanúja még nem akadt.

– A Nyavalyát?

– A Nyavalyát.

– Most éppen micsoda?

– Most éppen egy villamos.

– Melyik villamos?

– A 19-es.

– Nagyon elütötte? – kérdezte Gordon.

– Azt nem közölték a mentősök – felelte Valéria, akinek városszerte kiváló kapcsolatai voltak, természetesen az éjszakai ügyeletesek között. Kórházak, mentőállomások, pályaudvarok, kiadók és redakciók éjszakai baglyai rendszeresen tartották egymással a kapcsolatot főként azért, hogy ne unják magukat halálra. – Csak annyit mondtak, hogy már megint elütötték a Nyavalyát.

– És hová vitték?

– A Bethesdába.

Gordon összekulcsolta a kezét a tarkóján, és kifújta a füstöt.

– Mennyire havazik? – kérdezte Valériától, a nő azonban sarkon fordult, az asztalához sietett, leült párnázott székébe, megigazította a lámpa buráját, majd akkurátusan kitette maga elé Lestyán regényét, és olvasott tovább. Gordon az ablakhoz lépett, és kinézett a behavazott Rákóczi útra. A hó nagy részét már eltakarították, csak a járdán kóválygott néhány rongyokba burkolt alak hólapáttal és kézikocsival felszerelkezve. Néha megálltak, unottan belapátolták a kupacba hordott havat a kocsiba, majd továbbmentek. Az üzletek fényárban úsztak, szőrmekereskedők és ékszerészek pazar üzletei várták a tehetősebb pesti polgárokat. Egy kicsit még szállingózott a hó, de annyira nem, hogy elvegye Gordon kedvét a rövid villamosúttól. A cikket félbehagyva gyorsan a kabátjába bújt, egy pillanatig magában átkozódott, amiért még mindig nem vett sárcipőt, pedig annyiszor megfogadta, aztán kalapját a fejébe nyomta, biccentett Valériának, és lesietett a lépcsőn. Pár perc alatt a Blaha Lujza térre ért, és a megállóba húzódva nézte az éjjeli menedékhelyre beszállingózó alakokat. Borostás-szakállas, alacsony emberek lyukas cipőben, ormótlan kabátban, fejfedő nélkül, szemükben pedig olyan közönyös keménységgel, hogy mindenki kitért előlük. A villamos csengetett, Gordon felszállt, vett egy kisszakaszjegyet, majd a Hermina út sarkán leugrott a járműről, és alaposan kilépett, hogy mihamar odaérjen a kórházba. A kórterem előtt megállt elnyomni a cigarettáját, aztán belépett a helyiségbe. Négy ágyból három volt foglalt: az egyik beteg nyögött, a másik horkolt, a harmadik meg mozdulatlanul feküdt. Gordon sóhajtott, és odament a mozdulatlanul fekvő alakhoz.

– Magával meg mi a nyavalya történt? – kérdezte.

Az ágyon fekvő fiatal férfi kinyitotta a szemét.

– Kérem szépen, szerkesztő úr!

– Rendben – bólintott Gordon. – Elnézést. Magával meg mi a fene történt? És nehogy azt mondja, hogy van egy rokona, akit fenének hívnak, mert azt nem hiszem el.

– Kérem, ahogy tetszik parancsolni, szerkesztő úr – felelte sértődötten a férfi. – Én akár meg sem szólalok.

Gordon elővette a jobbféle török cigarettáját, és a férfi felé nyújtotta a dobozt. – Gyújtson rá, Benő.

A férfi felvont szemöldöke alól szemlélte a cigarettát, mintha valamiért gyanús lett volna neki, aztán felemelte a kezét, és elvett egy szálat. Gordon látta, hogy a körme szokatlanul tiszta, a keze azonban tele van horzsolásokkal és vágásokkal. Tüzet adott a férfinak, aki elégedetten tüdőzte le a füstöt.

– Ezek itten úgysem bánják – intett betegtársai felé, akik továbbra is nyögtek és horkoltak. Gordon azon tűnődött, mi történhetett a férfival. Vékony teste kirajzolódott a fehér takaró alatt, de sehol nem látott gipszre utaló dudort. Arca beesett volt, mint mindig, borostás, járomcsontja magas, szája egyenes, szeme akár egy riadt pillangó, úgy rebbent ide-oda szüntelen.

– Mi történt már megint? – kérdezte Gordon, miközben levette a kabátját. A férfi ágya az ablak mellett állt, ahol egy radiátor ontotta magából a meleget. – Ha jól emlékszem, eddig a háromszor ütötte el…

Kondor Vilmos

Kondor Vilmos

– …a busz… – szúrta közbe halkan a férfi.

– …most meg a villamos.

– Másodjára.

– Az előző melyik is volt?

– A 10-es.

– Emlékszem – bólintott Gordon. – A Nagymező utcában.

– Ott, kérem.

– És mi a baja? Eltört valamije?

A férfi nagyot sóhajtott.

– A kezem rándult meg. És a fejemet is beütöttem. A tarkómat. Hátul.

– Az orvosok mit mondanak?

– Hogy holnapután hazamehetek.

– A felesége?

– Nusi hozott vacsorát – mutatott a férfi az ágya mellett álló kisszekrényre, amelyen egy ételhordó állt.

– Szóval semmi baja?

– A Nyavalyák nemzetsége, kérem, erős csontú, kemény férfiakból áll.

– Tudom – nézett rá Gordon. – Efelől szemernyi kételyem sincs.

Nem is lehetett. Amióta 1930 nyarán munkába állt Az Estnél, Nyavalya Benőt nagyjából félévente elütötte valami. Vagy busz, vagy villamos. A lovas kocsik elől el tudott szaladni, az autók valami oknál fogva mindig elkerülték, a pályaudvarra meg ugyan gyakran járt, de csak a peronokon. Jól belegondolva Nyavalya szerencsés volt, ugyanis a küldöncök és a kifutófiúk gyakran kötöttek ki kórházakban vagy a hullaházban, attól függően, hogy Szent Bona éppen mennyire vigyázott rájuk. Gordon a férfi ágya mellett ülve arra kezdett gyanakodni, hogy Nyavalya lepaktált a futárok és utazók védőszentjével, mert öt balesete közül egyszer tört csak el valamije, nevezetesen jobb kezének középső ujja, amikor a 16-os busz elütötte a Vörösmarty térnél. Ráadásul Nyavalyának sikerült úgy elüttetnie magát, hogy a kézikocsin szállított frissen mosott terítők nem borultak be a sárba. A busz sofőrje riadtan ugrott ki a járdára, hogy felsegítse Nyavalyát, aki azonban már talpon is volt, és fél kézzel tolta tovább kézikocsiját a Gerbeaud felé, ahol intett az egyik pincérnek, majd összeesett.

– És a ruhák? – kérdezte Gordon.

– Azoknak, kérem, semmi baja – húzta büszke mosolyra vékony száját Nyavalya, és elnyomta a csikket.

– És mégis mit keresett ilyen késő este az utcán? – kérdezte Gordon, aki a sors különös szeszélye folytán mindig részesült abban a kétes kiváltságban, hogy írhasson Nyavalya baleseteiről. Az első alkalommal azt hitte, csak ugratják a kollégái, ezért elkérte Nyavalya papírjait a kórházi ágyon, hogy megbizonyosodjék róla, valóban ez a neve. Még a második alkalommal is nehezen tudta legyűrni nevetését, mostanra viszont már megszokta Nyavalyát, ahogyan azt is, hogy kisebb-nagyobb rendszerességgel elütik, ám egyvalamit soha nem tudott megszokni: a férfi mániáját.

– Kérem szépen, én nyomoztam! – felelte a férfi, ideges szemében furcsán lobogó tűzzel. Gordon felsóhajtott.

– Nyomozott? Már megint?

– Nyomoztam, kérem! Igen! – vágta rá Nyavalya, és izgatottan felült az ágyban. Gordon az órájára pillantott. Tíz óra múlt pár perccel. Messze még a hajnal, és az ösztöne azt súgta, ennél komolyabb dolog nem nagyon fog már történni az éjjel. – Mit nyomozott, Nyavalya?

Nagggyon fontos ügyben nyomozok – súgta a férfi, és fehér bőre kezdett megtelni élettel. – Nos… – kezdte megfontoltan, majd nyelt egyet. Gordon erre belenyúlt a zsebébe, és a férfi elé tartotta a doboz cigarettát. A férfi annyira élvezte a finom dohányt, hogy egy ideig boldogan szívta füstjét. Nyavalya Benő alapvetően rendes ember volt. Huszonnyolc évesen ugyan nem vitte sokra, de tisztességesen és keményen dolgozott immár öt éve kifutófiúként és küldöncként egy Lövölde téri mosodának. A feleségével, Nusival Angyalföldön lakott egy egyszobás kis lakásban, ahová csak aludni jártak haza, lévén az asszony mosónőként dolgozott. Nyavalya arról álmodott, hogy egyszer elköltöznek a Wekerle-telepre, egy kétszobás lakásba – saját fürdővel! –, ehhez a pénzt pedig akként tervezte előteremteni, hogy nyomozott. Nyilván a saját szakállára, hiszen csak az elemit sikerült elvégeznie. Egyszer azonban hallotta, hogy a rendőrség nyomravezetői díjat tűzött ki egy meglehetősen bonyolult és teljesen reménytelen ékszerlopási ügyben, mire rögvest nyomozni kezdett. Pár hét múlva aztán kiderült, hogy az ékszerlopás önbetörés volt, ám ez sem vette el Nyavalya kedvét. Nagy figyelemmel bújta a lapok bűnügyi rovatait, szűkös fizetése ellenére előfizetett a Magyar detektívre, lelkesen olvasta Szathmári Róbert, Sombor-Schweinitzer József, Krisztinkovich Antal és Rédey Miklós nyomozástani tankönyveit, melyekből nemegyszer idézett is Gordonnak.

– Mégis milyen ügyben? – érdeklődött Gordon.

Nyavalya körbepillantott, hogy nem hallgatózik-e valaki. Kint lassan szakadni kezdett a hó, a férfi, aki nyögött, elkezdett horkolni is, az ajtó előtt időnként elsuhant egy fityulás nővér, de senki sem hallgatózott.

– Nos, kérem, a Lipótvárosi Mackós ügyében!

– Értem – bólogatott Gordon, és minden erejével azon volt, hogy ne mosolyogjon. A Lipótvárosi Mackós kifejezés kollégájától, Komlós Jenőtől származott, akivel közösen szoktak írni kasszabetörésekről. A Lipótvárosi Mackós lassan egy éve vezette orránál fogva a rendőröket: 1933 októberében törte fel az első páncélszekrényt a Nádor utcában. Onnét tizenhatezer pengővel távozott. 1933 decemberében egyetlen hétvége alatt – igaz, az a karácsonyi hétvége volt – három mackót „dolgozott meg” a Ráday utcában, összesen negyvenkétezer pengőt zsákmányolva. Azóta kétszer csapott le, és mind a kétszer ötvenezer pengő fölötti zsákmánnyal távozott társaival együtt, a rendőrség pedig a belügyminiszter, a főkapitány és a pestiek nagy elégedetlenségére sem tudta elkapni a rafinált mackóst. Az ok egyszerű volt, és prózai. A Lipótvárosi Mackós más és más módszerrel feszítette fel a páncélszekrényeket, és semmi sem tudta megállítani; mindegy volt neki és társainak, hogy régi típusú vasszekrénybe, új típusú acélszekrénybe vagy a legmodernebb vasbeton szekrénybe rejtették el előlük a pénzt. Ez a rendőrséget teljesen összezavarta, mert képtelenek voltak a modus operandi alapján azonosítani az elkövetőt, vagy legalábbis szűkíteni a számba jöhető gyanúsítottak körét.

A század elejétől kezdve ugyanis elkezdték gyűjteni a feltört páncélszekrényekről készült fotókat. A módszert Laky Lajos detektívfőnök dolgozta ki még 1910-ben. Abból indult ki, hogy minden kasszafúrópáros egyedi módon dolgozik, elvégre a kasszabetörés nehéz munka, így minimum ketten kellenek hozzá, mert ekképpen felváltva tudnak dolgozni. A kasszabetörés egyik módozata a kasszafúrás, amit a zárak körül vagy az oldalfalakon alkalmaznak, mégpedig úgy, hogy a fúrógéppel és a hozzá alkalmazott furdancsokkal kör alakban harminc-negyven lyukat fúrnak, majd a tolvaj acélmetsző segítségével emeli a részt és jut el a trezorhoz, amelynek gyengébb falát már könnyűszerrel töri fel. Vannak, akik a kassza hátulját, netán a tetejét törik fel, tekintettel arra, hogy ezeken a részeken általában gyengébbek a falak. Az első kasszafúrások azonban az oldalfalak ellen irányultak, mert a kassza elülső oldala volt rendszerint a legerősebb. Jó eszközökkel viszont az elülső oldalon történő bontás adja a legbiztosabb eredményt, mert ha a zárak körül intézett támadás sikeres, az egész kassza nyitva áll, és nincs kitéve a kasszafúró annak, hogy az oldalfalakon véghezvitt sikeres betörés dacára sem tud a trezorhoz jutni. A tipikus kasszafúrásokat azonban jellemzően ma is ugyanolyan eszközökkel hajtják végre, mint harminc-negyven évvel ezelőtt: fúrógéppel és acélmetszővel, azaz hidegvágóval. Ezen felül persze számos módszert alkalmaznak még a mackósok, és Gordon nem egy ilyen esetről tudósított már. Vidéken a csavargók a páncélszekrényeket el szokták lopni, hogy aztán a mezőn vagy az erdőben kalapácsokkal, botokkal és husángokkal egész egyszerűen „agyonverjék”. Amikor a Lipótvárosi Mackós első esetéről tudósított Komlós Jenővel, kollegája felidézte a Nagy Háborút, amikor többször is kézigránát segítségével próbáltak meg a tolvajok a páncélszekrényben lévő pénzhez jutni. A módszer azonban nem terjedt el, mert a páncélszekrénnyel együtt legtöbbször annak tartalma is felrobbant, így a tolvajoknak más módszerekhez kellett folyamodniuk, amelyek közül a legmodernebb az olvasztásos módszer volt, amikor is lángvágóval nyitották fel a „mackót”. Laky detektívfőnök utasítására 1910-től kezdve az összes feltört páncélszekrényt lefotózták úgy a fővárosban, mint vidéken, és ez alapján állították össze az elkövetői kört. A modus operandi annyira egyedi minden esetben, hogy a rendőröknek egy idő után elég volt egyetlen pillantást vetniük a feltört kasszára, és már tudták is, kit kell keresniük.

A Lipótvárosi Mackós azonban a lehető legegyedibb módon dolgozott. Minden széfhez más és más technikát alkalmazott. Ha kellett, acélmetszőt használt, ha kellett, fúrógépet, nem vetette meg az egyszerű spajszert sem, és magabiztosan kezelte az oxigénpalackot. A nyomozást eredetileg Horvát Dezső detektívfelügyelő vezette, a detektívcsoport azonban nem jutott előre. Leellenőrizték az összes ismert mackóst a fővárosban, majd amikor kudarcot vallottak, vidéken folytatták. A legkülönösebb az volt az egészben, hogy a pénznek is minden esetben nyoma veszett. A kasszafúrók azért szokták szeretni a munkájukat, mert hamar nagy mennyiségű készpénzhez juthatnak, amelyet aztán könnyűvérű nőkre, dáridókra, mulatozásokra és napokig tartó kártyapartikra lehet elkölteni. Nem kell orgazdát keresni, nem kell mélyen az értékük alatt értékesíteni ékszereket, festményeket és egyéb értéktárgyakat. „Egy nagy köteg bankó az egy nagy köteg bankó, kérem alássan, és ezzel nem méltóztatik vitatkozni senki sem”, mondta 1899-ben a legendás Bartuszek Géza, aki négytagú bandájával nyolc helyszínen kilenc páncélszekrényt fúrt meg alig pár hónap leforgása alatt. Bartuszek bukását természetesen a nyakló nélküli költekezés okozta, ám a Lipótvárosi Mackós kasszabetörései után a rendőrség informátorai semmiféle információval nem tudtak szolgálni, és a kávézókba, kávémérésekbe, mulatókba, kártyabarlangokba, rossz hírű házakba, valamint éttermekbe ellátogató detektívek sem találták nyomát kirívóan költekező vendégnek. Horvát Dezső detektívfelügyelő emberei ekkor még mélyebbre ástak, és elkezdték nagyon diszkréten kikérdezni a régiség- és szőrmekereskedőket, az ékszerboltok és autószalonok tulajdonosait, hogy volt-e mostanában gyanús vevőjük. Néhány nyomon el is indultak a detektívcsoport emberei, de sehová sem jutottak. A főkapitány erre, alig egy hónapja, átadta a nyomozást egy másik detektívcsoportnak Gellért Vladimir detektív­fel­ügyelő vezetésével, aki legkiválóbb emberére, Knapik Józsefre bízta a munkát.

És most itt van Nyavalya Benő kifutófiú, buszok és villamosok állandó áldozata, aki azt állítja, hogy nemcsak nyomoz a Lipótvárosi Mackós ügyében, hanem nyomon is van. (…)

A novella eredetileg az Új Forrás 2010/7. számában jelent meg

Kondor Vilmos: Magda, a bestiális Népszínház utcai mindenes
Agave Könyvek, 2012