Nincs szabadulás | Kováts Judit: Megtagadva

Posted on 2012. december 31. hétfő Szerző:

2


KovátsJ_Megtagadva-borÍrta: Tóth Zsuzsanna

Olvastunk már könyvet a háborúban borzalmakat átélt, meggyalázott nőkről, akiknek egy életen át kellett hurcolni a bélyeget, a lelki gyötrelmet. Olvastunk, filmeket láttunk a rettenet közepette lealjasodott katonákról, az emberi túlélési ösztönről, jellempróbáló időkről. Hihetnénk, hogy már-már ismerjük a háborút. Most megint úgy vélem, ezt soha nem lehet kívülről megítélni. Jó lenne hinni, hogy nem ismétlődhet meg. De ismerjük az embert.

Kováts Judit asszonyregényt írt a háborúról. Volt már ilyen, például Polcz Alaine rendkívüli könyve, az Asszony a fronton…, ez mégis más. Első könyv, de igazi ember-mese, fájó, felkavaró, tanulságos. Egyvégtében végigolvasva a könyvet, úgy vélem, olyan, a múlttal szembesítő-szembenéző írás ez, amelyre szükségünk van – noha ebben tán a több sorsból főszereplővé szőtt Somlyói Anna sem mer hinni. „Minden olyan régen történt, hogy nem érdekelt senkit, és mi is alig maradtunk már.” (A történész végzettségű szerző személyes vallomások, dokumentumok alapján dolgozott, amelyek 23 interjúalany életéből valók. Riportalanyai ötven évig őrzött titkokat mondtak el neki, életük vége felé.)

A Megtagadva valahogy elejétől ismerős volt a számomra. Folyton úgy rémlett, mintha ismerném a szereplők egyikét-másikat, a történet-foszlányokat; a könyv olvasása után derült ki, hogy a szerző földim. Innen ered hát az érzés, hogy ismerem a tájat, az emlegetett közeli várost, a (tanító)képzőt.

De Anna története ismerős lehet az ország bármely táján élőknek, hiszen a környezetünk idősei, anyáink, nagyszüleink, rokonok – ha nagy ritkán beszéltek a háborúról, ilyen foszlányokkal, emberi adalékokkal ajándékozhattak meg bennünket.

Somlyói Anna története egyes szám első személyben elmondott, majdhogy szenvtelen vallomás. Mélyre elásott élmények, és még mélyebbre temetett remények kerülnek elő. A regény kezdetekor már háború van, de az éppen gimnáziumi éveit élő, majd az első szerelem reptető könnyűségét tapasztaló Anna jószerivel mit sem érez belőle. Nemzeti szólamokat, új és érdektelen tantárgyakat talán. Ám a jövő még tervezhető, s elérhető közelségben az álmok. Aztán minden felkavarodik. Az első özvegy, az első zsidók elhurcolása, aztán a légiriadók már sejtetik, hogy a háború nagyon is közel került, s nem kíméli meg legszűkebb környezetét sem.

Egy életet kísérhetünk végig, amelyre a háború kemény ökle súlyos csapásokat mért, olyannyira, hogy az életet élő személy meg is tagadta önmagát. A „megpocsékolódás” perceiben mániákusan mondogatott „nem én vagyok, nem én, nem én”, a halállal gyötrető rémálmok soha nem múlnak el. Élni lehet utánuk, de az az élet már egy másik élet.

Felmerül a kérdés, ahogy a regényben is, felelősek vagyunk-e életünkért, akár áldozattá válásunkért. Vagy csak égi szeszélynek, a sors kiszámíthatatlanságának, a szerencse kivételes és ésszerűtlen választásának köszönhetjük, amit átélünk. Válasz nincs. A háború végsőkig szörnyű élethelyzeteket előidéző időszakában végképp nincs; hősiesség és gyávaság, árulás és nagylelkűség, együttérzés és kegyetlenség, életösztön és halálvágy – kézen fogva járnak ilyenkor.

Kováts Judit

Kováts Judit (Fotó: Csutkai Csaba)

Elítélhetjük-e a némákat, akik hagyták, hogy a szomszédjukat elhurcolják, csak mert azok zsidók? Van jogunk ítélkezni, amikor némán tűri az anya, másik két gyermeke mellett, harmadikkal a hasában, hogy kirángassák lányát a bunkerből, és meggyalázzák, ki tudja hányan? Elítélhetjük-e azokat, akik saját gyermekükért eladtak tíz másik embert? Felmenthetjük-e az apát, aki így megmentette a fiát? Elítélhetjük-e a vakmerőt, aki a veszélyek dacára ennivalót visz a málenkij robotra hurcolt rokonának? Egyértelműen elítélhetjük-e a zabrálókat, az ügyeskedőket, a kis láda lekvárért egymást tiprókat?
Az ellenségtől védelmet remélőt, aki inkább odadobja magát, hogy ne hurcolják el még messzebb az otthonától? A háborúból-fogságból megszökött, idegen portán végül gazda-pótlóként élőket, akik ott-ottragadnak egy másik asszonynál? Kínzó kérdések, hosszan sorolhatók.

A könyv narrátora, Somlyói Anna nem teszi. Nem kérdez, nem ítél, de nem is bocsát meg igazán. Tűri az életet. Sorsa nagyon sokaké. Az is, ahogy megtagadja, eltemeti a múltját és önmagát. Mi értelme volna – kérdezi –, olyan régen történt. Kit érdekelne ma már? De éppen az ő története igazolja, hogy nem beszéltünk eleget, s ma sem beszélünk róla. A hallgatás hosszú évei alatt a szörnyűségek csak távolabbra kerültek, nem múltak el.

Somlyói Anna élete az anyánké, nagynénénké is lehetne, saját múltunkat hallgatjuk el. Igaz, volt egy időszak, amikor nem lett volna ildomos, hogy a hősként ünnepelt felszabadító seregről kimondjuk, hogy nőket gyalázó, könyörtelen, sokszor primitív barbárként viselkedő rabló horda. (Még ha ez is általánosítás.) Hősök – ugyebár – nem rabolnak. De nem lehet elégszer elmondani, hogy még mindig ideje volna szembenézni a múlttal, a második világháborúval, az 55 millió halálos áldozatot követelő borzalommal – ennek a fele civil áldozat volt –, az egyéni tragédiákkal. Egyéni, mégis tipikus tragédiákkal. Akkor (talán?) reménykedhetnénk, hogy nem ismétlődnek meg.

Kováts Judit regényét, Anna történetét olvasva – vagy inkább hallgatva, mint egy monológot – minden idegszálunk megfeszül. Csak az utolsó sorokat idézem, és nem kérem, hogy olvassák el a könyvet. Érezzék fontosnak – a saját életük miatt.

Soha nem akartam emlékezni. Egész életemben próbáltam elfelejteni mindazt, ami történt. Hiába, nem szabadulhatok.”

Kováts Judit: Megtagadva
Magvető Kiadó, 2012

»Kováts Judit: Megtagadva – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«