Tarjányi Péter, Dosek Rita: A pápa emberei (részlet)

Posted on 2012. december 30. vasárnap Szerző:

0


TarjányiDosek_Apápa-emberei-borPrológus | Magyarország, Leányfalu | 2005. szeptember 2.

Tom éppen csak elrugaszkodott a talajtól, hogy még a becsapódás előtt fedezékbe érjen. Csupán pillanatok választották el a katasztrófától, mégis, mintha minden végtelenül lelassult volna körülötte. Az elméje minden apró részletet olyan élesen rögzített, akár egy számítógép. Érezte, ahogy combizma megfeszül, miközben elrúgja magát a talajtól. Akkorát ugrott, amekkorát csak képes volt.

Bal markában érezte Fritz ruhájának durva szövetét. Éppen hogy meg tudta ragadni a vállánál, hogy őt is fedezékbe rántsa. A robbanás azonban gyorsabb volt, mint amire számított. A fülsiketítő dörej egyszerre érkezett azzal a hihetetlen energiával, ami a levegőbe repítette. Mintha egy óriási hullám ragadta volna magával: képtelen volt irányítani a mozgását. A háta megfeszült, végtagjai pedig kontrollálatlanul követték tehetetlen testét. A légnyomás kiszorította a tüdejéből a levegőt, csupán egy nyögést bírt kipréselni magából az utolsó szusszal, ami még bent rekedt. Látta, ahogy szétrobban előtte a falfülkében álló szobor, és apró repeszdarabokkal telik meg körülötte a levegő.

Mindent beborított a törmelék, a tégladarabok vele együtt repültek a levegőben. A súlyos, fojtó érzés ellenére olyan volt, mintha az űrben lebegne, súlytalanul. „Bárcsak álom lenne” – suhant át még egy kósza gondolat az agyán.

De nem álmodott. Hiába próbálta kezével óvni az arcát, a mindent elsöprő energiával szemben semmi esélye nem volt. A következő pillanatban hallotta, ahogy a betonnak csapódik a feje. Éktelen fájdalom hasított a homlokába, aztán hirtelen minden elsötétült.

Első fejezet | 1940

Van ember – van probléma!
Nincs ember – nincs probléma.
Sztálin

Szovjetunió, az NKVD ideiglenes főhadiszállása | 1940. március 13.

A hatalmas teremben szinte visszhangzott a ceruza sercegése a papíron, ahogy a gyorsírónő szorgalmasan körmölte az elhangzottakat. A tárgyalóasztal körül ülő vezérkar pisszenni sem mert, amíg a vezér gondolkodott. A titkárnő tekintete szigorúan az előtte fehérlő papírra szegeződött, talán úgy gondolta, így sikerül láthatatlanná válnia. Amúgy sem törődött vele senki, egy faszéken ült az asztaltól távol, a fal mellett, szinte lehetetlenül egyenes háttal, combjait szorosan összezárva, mintha csak vigyázzban állna. Nem mert felnézni, sem megmozdulni. Így is azt érezte, egyedül ő csap lármát a dermesztő csendben. Alig várta, hogy leteljen a hátralevő borzalmas tizenöt perc, amikor végre megjön a váltás, és ő visszamehet a helyére legépelni az addig elhangzottakat, megszabadulva az itteni nyomasztó légkörtől.

Az államigazgatás belügyi ágának legfőbb szerve volt a Szovjetunióban 1934 és 1946 között. Feladata az állam­biztonsági szervezet­rendszer irányítása volt. Emellett tömeg­gyilkos­ságokért, a Gulag fegyenc­munka­tábor-rendszerének működéséért, a földalatti ellenállás felszámo­lásáért, teljes nemzetiségek és a kulákok deportálásáért, kémkedésért és politikai gyilkosságok végrehajtásáért volt felelős, valamint érvényesítette a sztálini politikát és a kommunizmust más országokban.

A tárgyaló méreteit tekintve egy kisebb felvonulás befogadására is alkalmas lett volna. A hosszú asztal alig a terem harmadát foglalta el, de így is legalább ötvenen leülhettek köré. A falakat ember nagyságú, átlósan kifeszített vörös zászlók takarták, mögöttük az egyszínű, szürkés tapéta helyenként megfeketedett az évtizedes portól. A kimaradó részeket a Szovjet­unió elmaradhatatlan jelképei díszítették: a vörös csillag, a sarló és a kalapács motívumai, utóbbiak annak ellenére, hogy a munkásosztályt hivatottak jelképezni, arany­színűre voltak festve.

A terem végét egy egész falat beborító festmény uralta: Sztálin arcképe. A kép közepére irányuló világítás fenséges jelleget kölcsönzött a portrénak, míg a sarkokat takaró függönyökre sötét homály borult. A fény és árnyék kontrasztja Sztálin állandó jelenlétét sugallta. Ott volt mindenhol: a falakon, a levegőben és legfőképp az emberek gondolataiban. Totális hatalmat gyakorolt, a közvetlen környezetében éppúgy, mint több ezer kilométeres távolságban, hisz végrehajtóit is ugyanolyan tisztelet övezte, mint magát a Szovjetunió vezérét.

Ennek megfelelően az alázat és a félelem feszült légköre töltötte be a termet. Egyedül Berija, az Állambiztonság feje érezte magát komfortosan ebben a nyomasztó környezetben. Hatalmas íróasztala egy pulpitusra helyezve állt a tárgyalóasztal végének fordítva, ezzel is jelezve felsőbbrendűségét.

A tizenhárom vezető nyakig begombolt egyenruhában, fegyelmezetten várta a parancsokat. Senki meg sem pisszent, de így is alig hallották a vezér szavait, aki szokásához híven igencsak halkan vezette elő mondandóját. Épp a Lengyelországban ejtett hadifoglyok sorsa volt terítéken. Berija az asztalon dobolt ujjaival, majd felállt, levette a szemüvegét, és két mondat között megtisztította az üveget. Fel-alá járkált egy darabig, aztán leült és odafordult a titkárnőhöz.

Tarjányi Péter, Dosek Rita: A pápa emberei
Libri Kiadó, 2012