Kováts Judit: Megtagadva (részlet)

Posted on 2012. december 31. hétfő Szerző:

0


KovátsJ_Megtagadva-borValamikor délután váratlanul nagy csend lett. Annyira nagy, hogy az addigi dörgések, robbaná­sok után egyenesen ijesztően hatott. Vártunk és rettegtünk. A két orosz egyetlen mozdulattal lökte be a bunker ajtaját. Hirtelen, a semmiből érkeztek. Valahonnan előkerült egy gyertya, azzal kezdtek el végignézni bennünket. Az egyik a bejáratnál ma­radt, a másik a géppisztolyával ránk mutatva sorra felállított, és az arcunkba világított. Az öreg Trézi nénit, majd anyánkat a nagy hasával látva azon­ban csak legyintett, és tovább lépett. Utánuk én következtem. Lassan álltam fel, vállamat előre ejt­ve meggörnyedtem, szemem a földre szegeztem. Géppisztoly hideg csöve érintette az államat, és emelte erővel felfelé a fejemet. Amikor felnéztem, zavaroskék szempár fúródott a szemembe. Elkap­tam a pillantásomat, de már késő volt, egy erős kéz a karomat megragadva azonnal kirántott a sorból, és a kijárat felé lökött.

Senki nem kelt a védelmemre. Vágni lehetett a csendet, sóhaj, pisszenés sem hallatszott. Anyánk is némán állt, amikor elmentem előtte. Semmit nem tehetett értem, mégis, ha sír, ha rimánkodik az orosznak, ha szól, vagy csak suttog egy szót, tu­dom, hogy velem van.

Miután felvittek a Feketéék bunkeréből, gép­pisztolyt szegezve rám, érthetetlen, pattogó szavak kíséretében űztek végig a kanális partján, éppen azon a csapáson, amin a légiriadók után anyánk, az öcsém és a húgom mögött lemaradva annyiszor kullogtam egyedül hazafelé. Az eszem azt súgta, hamarosan valami borzasztó dolog fog történni ve­lem, ennek ellenére az utolsó pillanatig hittem ben­ne, hogy végül megmenekülök. Amikor belöktek a pajtába, még akkor is.

A félhomályban nem láttam semmit, de azt ér­zékeltem, hogy az engem kísérő két oroszon kívül mások is vannak bent. Egyikük rögtön a földre, egy szénakupacra lökött, egy pillanat alatt letépte a harisnyámat és a bugyimat, a derekamra csavarta a szoknyámat. Hirtelen és egyszerre történt min­den; nem tudom, hány kéz esett nekem. Két karo­mat a földhöz szegezték, a fejemet lefogták, a lába­mat akkora erővel feszítették szét, hogy azt hittem, kettészakadok. És akkor, amikor mintha kést vág­tak volna a lábam között az eleven húsomba, meg­értettem, hogy nincs menekvés.

Sikítottam, mire egy hatalmas tenyér a számra tapadt. Egy nagy lapáttenyér, amely akkora volt, hogy még az orromat is befedte, és amelytől nem kaptam levegőt. Fulladozni kezdtem. A fullado­zás pár pillanatra elvonta a figyelmemet a lábam között érzett fájdalomról, de amikor kiszabadult a fejem és levegőhöz jutottam, olyan erővel hasított ismét belém, hogy visítottam. Felpofoztak, a lába­mat még feljebb, egészen az égig emelték, a fölöt­tem térdeplő orosz minden lökésére le-fel gördül­tem a csigolyáimon. A kín, amelyet a saját csontom okozott, olyan iszonyú volt, hogy azt hittem, belehalok. De nem haltam bele sem ebbe, sem az újabb oroszba, aki az arcomba lihegve mintha kalapác­csal éket vert volna belém. Az ék tépte, szaggatta a húsomat, egyre beljebb és feljebb hatolt bennem, már egészen az agyamig ért, úgy éreztem, a kopo­nyámat repeszti szét.

A pillanatok egymásba értek, annak, ami velem történt, nem volt kezdete és nem volt vége. Nem tu­dom, meddig tartott, nem tudom, hányan voltak. Az első után rögtön jött a második, aztán össze­folyt minden, és ők is eggyé váltak. Semmi különb­ség nem volt közöttük: ugyanaz a nagy, kitágult pupilla ért a szemembe, ugyanaz a lihegés dobolt a fülembe, és ugyanaz a rothadó hagymaszag csa­pott az orromba mindvégig. És ugyanazt hajtogat­ta mindegyik. „Dobrá, dobrá!” – mondták, amikor sikítottam és sírtam, ezt hallottam a lihegésük köz­ben, és ezt kérdezte a soron következő is.

A végtelenné vált idő és kín mindent betöltő ret­tegéssé állt össze bennem. Amikor magamnál vol­tam, némán énekeltem, mert azt akartam hinni, hogy nem én vagyok, aki ott fekszik alattuk, nem velem történik, ami történik. Amikor nem énekel­tem, az járt a fejemben, hogy fogok visszamenni a többiekhez, ha egyszer vége lesz és túlélem? Elbo­rított a szégyen, ha csak rágondoltam, hogy be kell lépnem az ajtón, el kell viselnem a pillantásukat, és ha kérdeznek, válaszolnom kell nekik. Szétfeszített lábbal, az arcomba lihegő orosz alatt azt kívántam, hallgassanak inkább.

Miután otthagytak, oldalamra fordultam, a combomat erősen összeszorítottam, a térdemet amed­dig csak bírtam, magam alá húztam, a karommal átfogtam és ringatóztam. Nem tudom, mennyi idő telt így el. A combomon végigfolyó nedvesség kez­dett megszáradni, de még mindig úgy éreztem, hogy kést forgatnak a lábam között, szétszakad a csípőm, hasogat a gerincem, és ég az egész testem, mintha csalánnal verték volna végig. Hullámok­ban édeskés, émelygős szédülés tört rám, ami nem volt rossz, mert elvette a fájdalom élét, rövid idő múltán azonban elkezdtem valamiféle sűrű, sö­tét mélységbe zuhanni. Zuhantam, zuhantam, de még mindig nem értem az aljára, s az édes bódult­ságot szűkölő rettegés váltotta fel. Aztán egy erő hirtelen kirántott a zuhanásból, a fájdalom, a saj­gás, az égető érzés ismét ugyanolyan éles lett, mint volt, majd amikor nem bírtam már elviselni, félve ugyan, de elkezdtem várni az újabb szédülős hul­lámot.

Nagy nehezen összeszedtem magam annyi­ra, hogy kibotorkáljak az udvarra, a pajta sarká­nál azonban olyan hányinger tört rám, hogy hétrét görnyedtem. Egyik kezemmel megtámaszkodva, a másikkal a gyomromat szorítva öklendezni kezd­tem. Nem volt bennem semmi, a keserű nyák még­iscsak jött és jött, azt hittem, kiszakad az egész bel­sőm.

A bunkerbe, a többiek közé nem bírtam volna visszamenni, úgyhogy hazafelé vettem az irányt. Nem tudom, mennyi idő alatt tettem meg az utat, és találkoztam-e valakivel. Otthon a házat zárva találtam, úgyhogy a tornác sarkába kuporodtam, ott nem láthatott senki, és én sem láttam senkit.

Nem emlékszem, anyámék mondtak-e valamit, amikor megjöttek. Bent, a karosláda végébe fész­keltem be magam, onnan néztem anyánkat. Néz­tem, de nem láttam őt, szólt hozzám, hallottam a hangját, de nem értettem, mit mond. Magamban egyre csak azt hajtogattam, hogy „nem én, nem én, nem én”. A két szóra koncentráltam: a betűk­re, amikből álltak és a hangokra, amiket hangta­lanul ejtettem ki, újból és újból, egyre gyorsabban, egészen addig ismételgetve őket, amíg elkezd­tek összefolyni, előbb vékony erecskévé, majd da­gadó folyammá változni. Mindenfelől a neménneménneménnemén áramlott felém, a két szónak már nem volt sem eleje, sem vége, a tagadáshoz és a személyemhez pedig nem volt köze. A néma han­gok kiszakítottak a világból, a mélyükön bizton­ságban éreztem magam. A biztonságérzet azonban csak ideig-óráig tartott, és minél jobban vágytam rá, annál nehezebben jött el. Próbáltam újra és új­ra előidézni ezt az állapotot, de hiába erőlködtem, s ismételtem százszor és ezerszer a „nem én”-t, a szavak makacsul őrizték értelmüket, hozzákötöz­tek a valósághoz.

Kováts Judit

Kováts Judit

Anyánk hozta a mosóteknőt, forró vizet öntött bele, Lacival együtt Pirit is kizavarta, törülközőt készített, és kezembe nyomta a szappant. A teknő­ben ülve megnyugodtam végre, csupán a mocskos­ságom zavart. Koszos, büdös volt akkoriban min­denki, hiszen bunkerekben éltünk, és napokig, sőt, hetekig nem mosakodtunk, az én mocskosságom azonban más volt. Bármennyire sikáltam magam, a szappan, a forró víz legfeljebb a lábam közé szá­radt alvadt vért, az idegen testek rothadó, bomló nedveit vitte le, de az undortól nem bírt megszaba­dítani.

Az első után mindegy volt, hányszor történik még meg, melyik bunkerből visznek fel, a Tiszánál fáklyacsavarás közben néznek ki maguknak, vagy éjszaka, a lányok közül, a szalmáról rángatnak ki. Mindig ugyanúgy történt minden. Húztak, ránci­gáltak, géppisztoly csövével lökdöstek, majd vala­hol egy fáskamrában, pajtában, ház sarkánál ha­nyatt döntöttek. Volt, amikor egy, és volt, amikor többen egyszerre. Szemük, hajuk, termetük külön­bözött – némelyik mintha nem is oroszul beszélt volna –, mégis egyformák voltak.

Végtelen idők óta feküdtem alattuk szétfeszített lábbal, millióan térdeltek fölém, milliószor láttam az üres, kifejezéstelen szemüket, hallottam egyre gyorsuló lihegésüket. Akár egyedül, akár többen voltak, egyformán siettek, mintha csak azért csinál­nák, hogy minél hamarabb a végére érjenek, meg­könnyebbülhessenek és otthagyhassanak. Mintha csak a másnapi harchoz, a háború holnapjához nél­külözhetetlen, ezeréves, kielégítetlen szükség haj­totta volna őket.

Kováts Judit: Megtagadva
Magvető Kiadó, 2012