Bőven a mákot | Rubin Eszter: Barhesz

Írta: Gáspár-Singer Anna

Mi az, amit az amerikai zsidók imádnak Budapesten? A sóletet, a zsidónegyedet és a holokauszt kihagyhatatlan emlékhelyét a Dohány utcai zsinagóga mellett. És a gasztrosznobberek? A macaront, az avokádókrémet, a zsidótojást és természetesen a barheszt. Rengeteg mákkal.

A tésztát gyúrni, sodorni, kisütni, a tetejét mákkal beszórni. Mégpedig vastagon, hogy minél több megmaradjon rajta. Kezdetben éppen ez a benyomásunk a Barhesz olvasása közben. Rubin Eszter több szálon futó, számos helyszínt és szereplőt felvonultató, valamint a hagyományos zsidó és modern ételek elkészítését olykor vendégszövegként felhasználó regényében bőségesen bánik családtörténeti adatokkal, nevekkel, szimbólumokkal (pl. zsidóság, főzés, barhesz, tészta) színekkel, érzésekkel. És persze mindvégig változatos stílusban hat az öt érzékszervre. Teszi ezt talán az emlékezetesebb és intenzívebb olvasói élmény érdekében, vállalva, hogy emiatt nehezebbé válik a befogadás.

Az elsőkönyves író regénye mégsem az, aminek első olvasásra gondolnánk. Néhány oldal után elsősorban (női) gasztroregénynek tűnik, hiszen már a legelején rengeteg ételreceptet kapunk; a Barhesz tulajdonképpeni cselekménye ekkor még el sem kezdődik. Az egyes szám első személyű, önreflexiót sem nélkülöző szöveg azonban ennél jóval összetettebb. Elbeszélője fiatal, gasztromán nő. Felnőttként megélt zsidó identitással, a gyermekkori, védett budai otthontól csaknem fényévnyi távolságra lévő pesti zsidónegyed kellős közepén, útban az önazonosság felé.

A történet rendkívül szerteágazó: a főszereplő, Kohav Virág élete – akinek a ’70-es évek Budapestjén, illetve a volt Szovjetunió területén zajló gyermekkorából számos nosztalgikus hangulatú epizódot olvashatunk – nem csupán a konkrétan megélt események, hanem a családi legendáriumban fennmaradó közös emlékezet által is összefonódik Stier Náthánéval. Mondhatjuk, s erre utal folyamatosan az elbeszélő is, a sorsszerűség révén. „Schwarz Cecília, Náthán dédanyja, fekete és fehér, a nevek pandanja újabb bizonyosság, az Örökkévaló egymásnak baserolt minket.” Kohav Virág tulajdonképpen modern jiddise mámeként jelenik meg, egyrészt abban az értelemben, ahogyan – az anyai felmenőkhöz hasonlóan – újra és újra harcba száll önmaga és mások problémáival, fáradhatatlan támasza családjának, és nem létezik számára lehetetlen. Az elbeszélőnek azonban nem csak ennek a hagyományos elvárásnak kell megfelelnie. Neki saját – a családi hagyományokban és a közösen megélt emlékezetben hosszú évtizedekig fenntartott, ám már részben elfeledett, részben egyéb prioritások miatt alapvető kötelezettségből egyéni vonzalommá átalakult – zsidó identitást kell felépítenie („Jew it yourself”). Emléktöredékekből vadonatújat létrehoznia. Ő azonban már lehet depresszióra hajlamos és mindvégig (ön)ironikus. („Zsidósdi jó megoldás, tökéletesen beszabályozza az élet minden területét”.)

Identitáskeresés és önazonosság, múlt és jelen, tradíció és modernség, megfelelni vágyás és egyéni útkeresés, elfogadás és közös trauma-feldolgozás: tipikus – a modern zsidó identitáshoz kapcsolódó – kérdések, számos esetben tipikus élethelyzetbe ágyazottan. Rubin Eszter regénye nem kíván újabb problémakört feszegetni, a regény erőssége nem az e tekintetben megfogalmazott újdonságban keresendő. Sokkal inkább abban, ahogyan mindez egy leginkább eredeti, hiteles, valamint rendkívül személyes narrációban érhető tetten. A téridőt szabadon kezelve, a felvillantott epizódok mentén végigvezet a nagyanyai, dédanyai (Weisz Cili) emlékezet szakaszain, a 70-es években megélt gyermekkor idillinek tetsző Lenin körúti és szovjetunióbeli élményein („Minden rendben, kerek a világ… Szerdán grenadírmarsot főz nagyapám”, „Marcika, karatézz szépen Laci bácsinak”), a rafináltan burkolt bölcsődei zsidózáson át („Mit esztek ti, mannát?”) egészen a szavak által is jól körülhatárolható antiszemitizmusig.

A regény szerkesztése – tudniillik az a megoldás, mellyel az elbeszélést lépten-nyomon az ételekkel kapcsolatos, és a kezdetben még kissé zavaróan ható vendégszöveg töri meg – főként a kötet második feléhez közeledve, szintén a narráció által válik érthetővé. Igaz, magyarázatot itt sem kapunk arra, vajon van-e koncepció amögött, hogy a leírásokban miért maradnak el rendszeresen a névelők, és ettől szándékoltan válik-e modorossá a szöveg.

A receptek részletes ismertetésének a szövegben több funkciója is van. Egyrészt a családi emlékezetfolyam csakis ezek által kapcsolódhat össze, vagy egészülhet ki a jelenben megélt, és Kohav Virág tudatán átszűrt életeseményekkel. Másrészt a narrátor is részben e szövegekkel magyarázza Virág és Náthán sorsszerű találkozását: „Mindkettejük (Weisz és Schwarz Cecília) kézzel írt receptes füzetét örököltem”. Továbbá személyes tragédiáját (újszülött kisfiának halálát) is ezek segítségével képes feldolgozni: az állandó (kényszeresnek tűnő) sütés-főzés, az ételek elkészítése és – a szöveg egy bizonyos pontján – a halott barheszek szűkszavú pontossággal megjelenített képe egyúttal a kimondatlan traumák fokmérője is: „Megsütöm mindet, nem lett finom, nagy fekete hullazsákban fekszenek, egymás hegyén-hátán a kamrában, képtelen vagyok szembenézni velük. Élettelen csecsemők, nem tudok megválni tőlük. Majd holnap leviszem. Vagy holnapután.”

A vendégszövegeket egy újabb összefüggésben vizsgálva, a regény egészén végighúzódó gasztromániás világot egyúttal – az újonnan felfedezett identitással összekapcsolva – ironikus színben tünteti fel: „Gasztromániám fertőző, elkapták a szomszédok… Szép nap volt, megtelt a konyhám élettel, ilyen jiddise máme érzés. Zsidókarácsonyi jiddise máme. Legszívesebben mindenkit etetnék, szívem belefőzöm a maceszgombóc levesbe, abból lesz a csirkeszív. Inkább tyúk.”

Az ételek elkészítése, s a regény egyik legfontosabb szimbólumaként megjelenő ünnepi kalács, a barhesz (chalá) gyúrása, kelesztése, dagasztása egyben teremtés is: az énelbeszélés főszereplője, Virág, felhasználva a múlt töredékeit végül önálló életutat teremt. A továbbiakban pedig ezen – a regény kerettörténetéül is szolgáló – úton jut el a hagyományokon túlmutató önazonosságig, a saját maga által felfedezett és újrateremtett (zsidó) identitásig, és nem utolsósorban az elfogadásig („Kóser pékséget nyitunk a hegytetőn. Vagy tréflit. Weisz és Schwarz Cecília dédunokái szerpentinen mennek hegynek fel, völgybe le”). Budapesten, az ezredforduló éveiben, megalkuvás és kompromisszumok nélkül. Felekezettől függetlenül is.

Rubin Eszter: Barhesz
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2012

»Rubin Eszter: Barhesz – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«

• Olvass bele!
• Fülszöveg