Vámos Miklós: Szitakötő (részlet)

Posted on 2012. november 9. péntek Szerző:

0


|| Továbbképző Központ ||

Mi már lediplomáztunk, kiléptünk a nagybetűs ÉLET-be, állást kaptunk, albérletet találtunk. Elmúlott a hetvenes évek első fele, a hatvanasak csorgásához képest gyorsan. Megszületett az első gyerek, Gyöngyike, Vica-Gyurinál, ők kezdték közülünk a fajfenntartást, ahogyan a családosdit is, ha Joli névházasságát nem számítjuk, márpedig azt nem számítjuk. Vica sokáig latolgatta, nyolcunk közül ki legyen a keresztapa és a keresztanya, Gyuri ebbe nem akart beleszólni, végül sorsoltak. Emő és Kobra jött ki. De igazából az egész közösséget keresztszülőnek tekintették, s annak is éreztük magunkat. Mi, akik egy városban éltünk az első csecsemőnkkel (Tibor bácsi, Kobra, Sneci és Vágó Anna), egymásnak adtuk a kilincset Tóth Gyuriék pöttöm újszegedi lakásában, a többiek jöttek, amikor tudtak. A falatnyi erkélyről láthattuk az alacsonyabb épületek fölött a Tisza és a Maros összefolyását. Két folyónk van, meg két lefolyónk, gazdagok vagyunk! – e közepes viccet Gyuri a kelleténél többször sütötte el. Gyöngyike október végén jött a világra, az első hetekben még kitolták az erkélyre babakocsiban, eszkimóvá bugyolálva, ám amint leesett a hó, többé nem merték. Gyuri már rég elfelejtette, hogy hajdanán patikát akart vezetni Tibor bácsival az oldalán, s a néhány éve megnyitott biológiai kutatóintézetben helyezkedett el.

Három szabad állás volt ott, Gyuri úgy képzelte, még ketten odakerülhetnénk, ám csak őt vették fel, amit döntően Tibor bácsinak köszönhetett. Hja, a szocialista összeköttetés csodát tesz! A kutató sétatávolságban volt a lakásuktól, Gyuri úgy tartotta, ez a legjobb benne, mert amúgy műtrágyákkal kísérletezni kevéssé mulatságos. Mióta Tibor bácsi a városi KISZ-bizottságról átkerült a pártbizottsághoz, a társaság néha elvtársozta. Dőlt belőle a panasz: Csupa seggfej, és mindnek nyalni kell! Az ő egy plusz két félszobás szolgálati lakását épp a seggfejek utalták ki. Ahhoz képest Gyuriék otthona kutyaólnak látszott. A vadonatúj épületbe szépreményű ifjú káderek költözhettek, a város legszebb pontján. Az igazat megvallva már Rozsos Tibor elvtárs is a seggfejek soraiba tartozott. Erre mi nem hívtuk föl a figyelmét. Csak Sneci ugrott neki időnként. Lefunkcizta. Szemére hányta, hogy eladta magát. Tibor bácsi őrjöngött: Könnyű folyton kritizálni meg huhogni, ha akarsz tenni valamit a többiekért, a városért, az országért, el kell foglalnod egy olyan pozíciót, ahol lehet!

Vica mindössze másfél hónapra maradt otthon a babával, utána behurcolta a munkahelyére, a gumigyár jogi osztályára. A vécében szoptatta. A háta mögött úgy emlegették a kollégái: acélmami, a szocialista munka hőse. Kétségtelen, hogy Vicán nem láttuk a kisgyerekes anyák csüggedt elnyűttségét, az örökös időhiány sem jellemezte. Ő vetette föl az elutazós közös szilveszter ötletét, s hagyományaihoz híven meg is szervezte. Naptárában jegyzetelte az ehhez szükséges telefonhívásokat, kettő híján eljutott a százig, még szerencse, hogy a gumigyári vonalat használhatta. Addig macerálta Tibor bácsit, míg elintézte, hogy megkapjuk a Szabolcs Megyei Pártbizottság Továbbképző Központját egy hosszú hétvégére.

Békésben nincs ilyen? – Kobra.

Van, de azt nem adták oda. Három éjszaka, húsz főre, önköltségi áron. Könnyen ment? – Gyuri.

Tibor bácsi kis színjátékkal jelezte, hogy csak tisztára kellett nyalnia néhány segget.

Nehezebbnek bizonyult összeállítani a listát. Vica a végén már rikácsolt velünk a telefonban: Hát ez nem igaz, meghaladja erődet a felnőtt döntés, hogy jössz-e és hányan? JÖSSZ-E ÉS HÁNYAN? – ez is belekerült a nyolcak legendáriumába. A helyzet napról napra változott, olykor mindössze tizennégyen szerepeltünk a listán, máskor túlléptük a húszas keretet, ami Tibor bácsi szerint nem megy, öt szobát tudnak kinyitni, csak ezekben van olajkályha, a többiben nincs semmiféle fűtési lehetőség. Csodálkoztunk, a pártbizottság továbbképző központjától nagyobb luxust vártunk, még akkor is, ha Szabolcs megye. Ajándék pártüdülőnek ne nézd a fogát!

– Tibor bácsi. Ő végig úgy viselkedett, mintha kissé kényelmetlen volna neki, hogy ezt a csürhét beszabadította az úrelvtársak helyszínére. December 31. péntekre esett, mi csütörtök délután érkeztünk, Malaciékat leszámítva, vonaton. A nyíregyházi állomásra kijött értünk a továbbképző központ mikrobusza, hármat kellett fordulnia. A sofőr, akit Bélának hívtak, mézes alázatossággal segített a bőröndök be- és kirakodásánál, azt hihette, valamiféle magas beosztású elvtársak vagyunk. Az épület fenyőfákkal teliültetett kertben állt, a kaputól murvás ösvény vezetett a kis tóhoz. Ami a luxust illeti, alulértékeltük, a puritán kinézet minden igényt kielégítő belsőt takart. Az olajkályha sem a hazai fémdobozféle volt, amelybe képtelenség úgy önteni az olajat, hogy ne csorogjon mellé. Rejtély, honnan szerezték az öt francia kályhát, melyek szagtalannak bizonyultak, tartályukba egyheti adag fért el. A szobák az oldalszárnyban voltak, ahová üvegtéglás folyosón jutottunk el. Azt hittük, elvtársi nyaraló, de időnként mégis folyhat itt valamiféle képzés, mert a főépület elejét tágas tanterem töltötte ki, zöld táblával. Ott buliztunk esténként, s néztük a nagy képernyős színes televíziót a barnára festett, magas fémállványon.

A szobákban is volt tévé, persze, kisméretű, és világvevő rádió is. Az igazi szenzáció a pancs részleg a főépület udvari oldalán, az étkezde mellett. Feszített víztükrű úszómedence, legalább húszméteres, hátul egy kerek melegedő, amelyben gombnyomásra buborékolás és hullámzás támadt. Hátul szauna és gőzkabin. Az öltözők előteréből csigalépcső vezetett a tetőteraszra, a napozóágyakhoz. Azt hittük, azoknak most kevés hasznát vesszük, de tévedtünk, fölhúzható üvegfal védte oldalról, nyitható ponyva felülről, alulról ideáramlott a fűtött uszoda melege. Bámultuk a napozóágyakról az évszakhoz képest szokatlanul kék eget, hófehér fürdőköpenyben (a szobákhoz adták). A felhők mögül kivillanó nap fénye nyárias sárgára világosította a falakat és sápadt bőrünket, úgy éreztük, ilyen színű lehet a boldogság. A vacsorát jelző csengetéskor valamennyien a vízi részlegben múlattuk az időt, csak Vica szoptatta Gyöngyikét a szobájukban. Sneci a hasán feküdt, törülközőbe csavarodva, álla a napozóágy peremén, a cinkéket bámulta a fákon. Föltápászkodott, hatalmas ásítást eresztve ki a száján, amelyet csak késve takart el a húsos tenyerével, amikor már becsukta. Schneider Miklós meghízott, gondoltuk, a törülközőt kidomborította a hasa. Sneci érzékelte, hogy figyeljük, vállat vont: Tudunk élni, barátaim! Az biztos!

– Gyuri. Sneci vigyorgott: Ha a munkásosztály és a vele szövetséges parasztság látná, hogyan dőzsölünk itt, amíg ők melóznak, betörnék az ajtót, és agyonvernének minket! Ne beszéljél zöldeket, hadarta Selmeczy Joli, először is, már vége a munkaidőnek, ezt rajtad kívül mindenki tudja, aki állásban van, másodszor pedig nem mi vagyunk az uralkodó osztály, hanem az apparátcsikok és a pártvezérek! Csönd lett, agyunkba ötlött, mit szól ehhez Rozsos Tibor elvtárs. Joli elég hálátlan, azért ő se tiltakozott, hogy pártfunkci barátunk révén idejöhettünk, méghozzá fillérekért. Tibor bácsi azonban nem vette magára: Jolikám, légy te nyugodt, az apparátcsikok és pártvezérek mind munkásnak vagy parasztnak tekintik magukat. És akkor mi a helyzet énvelem? – kérdezte Malek Laci. A drága bumfordi (ezt a „kövérkés” helyett mondtuk róla) Malaci a megyei tanács erdészeti osztályán kezdte pályafutását, újabban pedig a gyomai téesz egyik vezetője.

Veled az a szitu, hogy te csak egy elkúrt hivatalnok vagy! – felelte az öccse, Malek Szilárd. Őt most láttuk először. Kiköpött Malaci, csak két fejjel magasabb, két számmal ösztövérebb. Amikor kiszállt Malaci Skodájából, mindenkinek bemutatkozott, volt, akinek többször:

Vámos Miklós

Vámos Miklós

Szia, Malek László öccse vagyok, Malek Szilárd, a barátaimnak Szitu!

Társaságunk nem kis Malacinak, hanem kis Szitunak kezdte hívni. Pedig Malaci nem lett nagy Szitu. Malaci nője elképesztően magas sarkú cipőben kopogott ide-oda, ő senkinek se mutatkozott be. Kis Szituról megtudhattuk, hogy vendéglátóiparit végzett, gyakorlóidejét a Tisza Szállóban töltötte, most azonban, mint mondta, dobott egy hatost, Budapestre hívták, a december 31-én megnyíló Hiltonba. A Halászbástyára, tudod, tette hozzá, valahányszor erről beszélt. Állati büszke volt a Hiltonra és önmagára, nehéz eldönteni, melyikre inkább. Hamarosan megírja az önéletrajzát A Hilton és én címmel! – Sneci. Nem, Én és a Hilton! – Kobra Karcsi.

A vacsorához a két pincér összetolt négy asztalt az étkezdében, s ünnepire terítették, gyertyákkal, fenyőágakkal. Mind elfértünk körötte. Gyöngyike került az asztalfőre a babakocsiban, édesdeden aludt. Tibor bácsi intésére a pincérek kitöltötték a bort. Gyuri fölállt, pohárral a kezében, a, aa, aaa… – mintha morogna. Tudtuk, mi következik, csak a kapcsolt részek hökkentek meg. Rázendítettünk, teli torokból: A bávval a méhhel egy az utunk, a jelszavunk munka és – IGYUNK!

Ordításunkra Gyöngyike fölriadt, szerencsére máris aludt tovább. Tartottunk tőle, hogy Vica letol minket, de nem haragudott. Nekiláttunk a vacsorának, a menüt Tibor bácsi állította össze, telefonon diktálta be a továbbképzési központ vezetőjének. Csontleves grízgaluskával, resztelt máj tört krumplival, cseresznyés rácsos. A két üveg vörösbor Tibor bácsi személyes ajándéka, a további rendeléseket magunk álltuk. Joli javaslatára sorban elmondtuk, mi van velünk, s bemutattuk a kültagokat, akiket magunkkal hoztunk. Gyuri szokás szerint elsütötte, hogy a kültagok szorzata esetünkben nem egyenlő a beltagok szorzatával, amin úgy röhögtünk, mintha most hallottuk volna először. Olyan állapotba kerültünk, hogy bármin tudtunk röhögni már.

Tibor bácsi két nővel jött. A sajátját, Margót a megyei párttitkár jobb kezének titulálta, ám aztán kiderült, hogy gyors- és gépírónő. Margó húga, Nóra is velük volt, ő még egyetemista Budapesten, közgázos. Ismeri Korin Emőkét. Malaci odahaza, a gyomai téeszben hegyezi a zabot, hivatalosan agronómus. Nemrég kiküldték a Szovjetunióba, hogy tanulmányozza az újonnan föltalált uborkabetakarító gépet. Sajnos, az elmés masina forgókései vígan elsuhantak az uborkák fölött, hiába állítgatta a szerkentyűt az usankában és pufajkában nyüzsgő, Lenin-díjas föltaláló. A béketábor több országából megjelent kutatóknak elmagyarázta, a gép hibátlan, az uborkát kell nemesíteni még, úgy, hogy a szárról ne lógjon, hanem fölfele meredjen, akkor minden rendben lesz. Margó megjegyezte, hogy egy Lenin-díjas föltaláló azért nem lehet annyira hülye. Kis Szitu ezt cáfolta, akármilyen díjjal lehet akármekkora hülye, példaként egy állami díjas szállodafőnököt említett. Erre már nem figyeltünk, Kobra Karcsi következett, ő egyedül jött, és amikor Tibor érdeklődött, mivel foglalkozik, azt felelte, a válással, az köti le minden energiáját. Feleségül vett egy szexbombát, toronymagasan a legjobb nőt Gyulán, aki eredetileg mohácsi, és a gyógyfürdő presszójában dolgozik. Egyszer csak telefonáltak a rendőrségről. Kiderült, hogy a nő hivatásos kurva, immár harmadszor gyűjtik be üzletszerű kéjelgésért. Kobra kevés híján elsírta magát, képzelhetitek… és hogy mit szól a családom, mit mond a szomszédság, a haverok, az egész város, arról beszélni se akarok! Hallgattunk. Nagy Karcsi mesélte tovább: Vettünk azzal a kurvával alkalmi áron egy körkötőgépet, pulóvereket gyártunk, illetve most már csak én, emellett vendéglátózom, a Halászcsárdában nyomjuk hármasban, hegedű, keyboard és dob… amit a kedves vendég rendel… legalább egy basszgitár kéne még, de nincs rá keret. Ki hitte volna, hogy a Ki mit tudban középdöntős Nagy Karcsi valami Halászcsárdában végzi, egy olyan bandában, amelyiknek basszgitárosra se futja? Gyászoltuk picit.

Vágó Anna föltette a kérdést, ő vajon már beltagnak számít-e? Nem kapott választ. Igazán szerencsés, bár nem a szakmájában helyezkedett el, vezető tervező a szegedi ruhagyárban. Arra törekszik, hogy abbamaradjon az ósdi modellek gyártása, és nyugatnémet szabásminták nyomán készüljenek a női kosztümök, szoknyák, blúzok, kabátok. Nem könnyű, a gyár párttitkára egy frigid öregasszony, legalább negyvenöt éves, folyton politikai ügyet csinál a dizájnból. Mi az a dizájn? – Margó.

Anna nem hallotta, a mellette ülő ritkuló hajú srácra bökött: Zsolt, a párom, fizikus, kristályszerkezetekkel foglalkozik, sajnos, Pesten, távkapcsolat. Zsoltnak sokat kell külföldre utaznia, Leningrádba és Moszkvába, de Svájcba is néha. Korin Emőke benn maradt a gyógypedagógián tanársegédként, jövőre, ha igaz, adjunktus lesz. Jenő, a férje hallásjavító készülékekkel foglalkozik. Schneider Miklós következett. Ő ugye nem fejezhette be az egyetemet, se diploma, se rendes állás, politikai okból, de ne sajnáljuk, elvan, mint a befőtt. Miért nem szóltál? Valamilyen állást azért kiügyeskedtem volna neked! – Tibor bácsi, szemrehányón. Sneci legyintett, nem érdekes… úgy teszel, mintha nem tudnád, ugyan már, Rozsos elvtárs! Most miből élsz? – kérdezte Emő gyorsan, hogy megelőzze a vitát. Sneci nevetgélt, abból, hogy vasárnap zárva vagyok… értelmiségi segédmunkákból. Emő addig erősködött, míg Sneci részletezte, fordít, lektorál, közvélemény-kutatási kérdőíveket töltet ki a cenzusból szociológiai szempontok alapján választott személyekkel. Friss házas, Judit, a felesége a Madách Gimnáziumban tanít magyart és történelmet. Addigra már mindent elpusztítottunk.

Tibor a szigorúbb arcú pincérhez fordult: Elvtárs, miből kaphatnánk repetát? A férfi megenyhült, tört krumpliból maradt doszt, és a süti szélei, de kicsit megégtek. Nem baj, hozza ki legyen szíves ezeknek a derék pógároknak! – Tibor, bájvigyorral. Értettük, azért lettünk pógárok, hogy ne kelljen elvtársoznia bennünket. Egy korán őszülő kortársunk lépett be az ajtón, egy nála idősebbnek látszó nővel és egy tízéves forma kisfiúval, kigombolt télikabátban. Csak a hangjáról ismertünk rá: Imrus. Nem értettük, mit keres itt. Később Vica elmondta, hogy azért ásta föl Imrust, mert különben nem lettünk volna húszan, akkor mindenkinek többe kerül a szállás és az ellátás. Imrusnak Sneci örült legjobban, ők, mint a politika üldözöttei, szoros kapcsolatban álltak, erről mi nem sokat tudtunk. Ha Snecinek Pestre kellett utaznia, Imruséknál éjszakázott. Imrus újabban egy maszek lakatosműhelyben kereste a pénzt. Lassacskán az is kibökődött, hogy a nő, Vera, Imrus élettársa.

Vera eredetileg konzervatóriumot végzett oboás, ám évek óta a Magyar Rádió kottatárában dolgozik. A gyerek apja egy fuvolás, az Állami Népi Együttes tagja. Még a kisfiú születése előtt váltak el. Kezdtünk túl sokan lenni ahhoz, hogy minden kültag nevét megjegyezzük. Vica arra gondolt, talán hibavolt úgy szervezni ezt az évbúcsúztató telelést, hogy hozhattuk a retyerutyánkat. Aztán arra, hogy neki persze könnyű, egy beltaggal házasodott össze. Végül arra, hogy hiába, csak így lehet ezt, akkor is, ha még többen leszünk. Már csupán Joli nem adta elő élete újabb fejleményeit, azt mondta, hogy nemsoká befut az ő embere is, és majd együtt. Megettük a repetát, megittuk a bort, azután visszasereglettünk a medencéhez, Tibor bácsi elintézte, hogy a házirend ránk ne vonatkozzék, különben a vizes részleget hatkor bezárták volna. Arra hivatkozott a vezetőnél, hogy egyszer van szilveszter! Mire az, savanyú arccal: Még szerencse! Imrus annyival gyorsabban öregedett nálunk, hogy megsajnáltuk. Azért is, mert Vera, a kottatári oboás ahelyett, hogy a fiával foglalkozott volna, éber őrkutyaként viselkedett, másfél méternél messzebbre nem távolodott Imrustól. Amikor a szaunába is követte, Tibor bácsi epésen megkérdezte: Ezek mindenhova együtt mennek? – ekkor vette észre, hogy Vera murugya fia ott kapaszkodik a medence korlátjánál, s hallja. Úgy értem, Gyuri és Vica! – tette hozzá. Istenien éreztük magunkat. Túlságosan is. Az előtérben álló becsületkasszás jégszekrényből láttuk el magunkat sörrel és üdítővel, a folyékony kenyér jobban fogyott. A fiúk szellentőversenye még csak Imrus élettársát háborította föl, de amikor Kobra és Malaci célba pisilő bajnokságot rendezett a fejesugró kőkockáról, a józanabb többség is besokallt. Gyuri hajszál híján összeverekedett Malacival és az öccsével. Tibor bácsi állt közéjük: Barátaim, józanság és viselkedéskultúra, igen? – hirtelen megsejtettük, hogyan intézheti az ügyeket pártbizottsági íróasztalánál és közvetlen telefonvonalán.

Vámos Miklós: Szitakötő – Nemzedékünk regénye
Európa Könyvkiadó, 2011