Búcsú az illúzióktól | Vámos Miklós: Szitakötő

Posted on 2012. november 9. péntek Szerző:

2


Írta: Jeges-Varga Ferenc

Aki a gazdaság mozgásaira figyel, a G8 nevű csoportosulásra gondol, ha a Nyolcakról hall, a mű­vé­szet­kedvelő a magyar avantgárd művészcsoportra asszociál – azonban akik végigolvassák Vámos Miklós új könyvét, a Szitakötőt, új jelentést kapcsolnak hozzá. Nyolc gyereket az 56-os forradalom utóélete sodort egy társaságba, és a viharos október után szövődik közöttük „örök és megbonthatatlan barátság”.

Az 1956-os forradalmi események után nem volt elég élelem a városokban, mivel a szállítás még nem állt helyre. A gyerekeket „hízótáborba” vitték. Aki a legtöbbet szedte fel magára, ráadásként kapott egy csokitortát. Ők ennél is többet nyertek. Vérszövetséget kötöttek. 12 pontba foglalták „az igasságot”. Érezték, hogy fontos dolog történik: megalakult a „8ak”.

Valóban köttethet életre szóló barátság nyolc ember között? Miért is ne? Ha az ötvenes években születsz, amikor a legdurvábban épül a „cocializmus”, csak azokra számíthatsz leginkább, akik körülvesznek. A szülők leléptek a vasfüggönyön túlra, illetve éppen a börtönbüntetésüket töltik, vagy egyszerűen csak dolgoznak, míg te nyaralsz. A táborozásba küldött srácokat hamar összerántja a közös élmény, mert „együtt jobb, mint egyedül”.

Eleinte azért senki sem gondolta komolyan, hogy hosszú élete lesz egy gyerekkorban létrejött kis csoportosulásnak. Bár az építőtáborok még esélyt adtak arra, hogy újra összefussanak a „beltagok”, mégsem volt törvényszerű a folytatás. De már akkor föltűnő volt, hogy komoly akadályok ellenére is sikerült együtt tölteniük a szünidő egy részét. A szükséges pénzt valahogy mindig összedobták. Ha kellett, elszöktek otthonról is, fittyet hányva a következményekre. Ha törik, ha szakad, mindenkinek ott a helye.

Amikor már nem voltak meg a hivatalos keretek, maguk szervezték a nyaralásokat, teleléseket, az óévbúcsúztatókat. Nem sok ez az évi egy-két alkalom, ha a hétköznapokhoz viszonyítjuk. Egy egész élethez mérve viszont roppant nagy gazdagság. Ha jobban belegondolsz, ezekre a „vasárnapokra” emlékezel vissza szívesen. Nem a munkahelyi sikereidet vagy az elcseszett házasságaidat veszed majd számba, hanem azt nézed: ki táborozott, ki kötött névházasságot veled, érted ki lopott, csalt, hazudott, ki adott kedvezményes hitelt, ki tartott ki melletted tűzön-vízen át. Mert „ami a miénké, az a tiéteké is, és ami a tiéteké, az a miénké is.”

Megesett persze, hogy a kapcsolatok kihűltek. Kezdetben a szerelem, a testi vágy furakodott közéjük, később már a politikai vagy anyagi különbségek hűtötték le egy időre az érdeklődést egymás iránt. De mindig akadt legalább egy közülük, aki elsimította a súrlódásokat. Újjászerveződtek, mert a tizenkettedik pont szerint „Együtt, amíg élünk, halunk”.

A Szitakötő csak néhány ember kapcsolatrendszerét vizsgálja meg töviről hegyire, a kezdetektől a végéig. Vidékről jöttek mind. Békés megyeiek, az egyik szegedi. Ma, aki teheti, külföldre pályázik el, akkoriban jellemző módon mindenki, ahogy ők is, Pesten kötött ki. Dolgozgattak, nem panaszkodhattak (noha sokszor tettek így), a lehetőségekhez képest elég jól beilleszkedtek a környezetükbe. Boldogultak. Vámos nem is csiszolja simára a jellemeket, mert nem az egyéni életutak a fontosak számára, hanem a közös élményanyag. Ezt gyűjti össze. Pontosan megrajzolja az elmúlt hatvan-egynéhány év sajátos történelmi közegét, amelyben szereplői a benyomásaikat szerezték. A kissé ironikusan „nagy generációnak” nevezett nemzedék „a keményvonalas szocializmus éveiben volt gyerek – írja az olvasóhoz címzett levelében Vámos. – A puhább diktatúrában kamasz és ifjú felnőtt. Életük közepét találta telibe a rendszerváltozás. Már a (fapados) magyar kapitalizmusban is éltek huszonkét évet.”

Az olvasó előtt végigvonul a közelmúlt magyar történelme. Ahogyan alulról látszódik. Ennek a társaságnak a tagjai ahhoz későn született, hogy benne legyenek ötvenhatban, pláne a világháborúban. Hiányzik belőlük a háborús élmény. 68’ lázadó szellemiségéből pedig nem tudtak sokat kihozni. Volt köztük, akit a rendszer üldözött, a másik meg élvezte annak kisszerű áldásait. Megfigyelték őket, őket biztatták arra is, jelentsenek másokról. Úgy hitték, képtelenség, hogy az életükben lenne vége a szocializmusnak. Tévedtek.

Mire betöltötték a harmincadik-harmincötödik életévüket, „elértek a falig”. Azt követően már nincs jobb állás, menőbb autó, csillogóbb lakás. De köztük voltak, akik a rendszerváltás után elvesztették addigi egzisztenciájukat. Túl korán jöttek a világra ahhoz, hogy új erővel ugorjanak fejest a kapitalizmusba. Aki átélte, pontosan érti, miről beszél Vámos Miklós a Szitakötőben. A később születettek szintén átéltek ezt-azt – de másik életkorban és máshogyan.

Vámos Miklós

Vámos Miklós

Vámos fejezetről fejezetre folyamatosan változtatja az elbeszélőt, egyes számról többesre, első személyről másodikra majd harmadikra vált. Ebből is érzékeljük, hogy ennek a regénynek nem lehetnek külön-külön főhősei Gyuri, Tibor bácsi, Kobra, Sneci, Malaci, Vica, Lencsibaba vagy Joli. Csak így együtt: a nyolcak – és néhány „kültag”. Szimbolikus figurák  is, egy szerencsétlen – vagy éppen szerencsésnek (?) mondott – korszak átélői, csokorként van értelmük. Ők, így együtt írják a pepita füzetbe majd a Moleskine noteszbe a közös naplót, amit végül egy kivénhedt (a 8ak szóhasználata szerint) szkifi író fejez be. Ő gondoskodik arról, hogy mindez a feledés jótékony homályába vesszen. (Habár a Szitakötő megjelenése éppen az ellenkező irányba hat…)

Kendőzetlenül szól Vámos könyve arról is, hogy az egymást követő, változó színezetű politikai ciklusok miatt hol emez, hol amaz kerül a mézes bödön közelébe, a másik meg kiesik a pikszisből. A Szitakötő – szépirodalmi alkotáshoz képest szokatlan nyíltsággal – feleleveníti közelmúltunk politikai és gazdasági skandalumait (a gyurcsányi „elkúrtuk”-at például, a magánnyugdíj pénztárakban összegyűlt tőke lenyúlását, az euró válságát), de lássuk be, ez is hozzátartozik ehhez a nemzedékhez. A Szitakötőben megírt társaság tükrözi az író világszemléletét, az aktuálpolitizálást azonban a könyv szerencsésen elkerüli. A végén egy spirituális utazással még a jövőbe is eljutunk, egészen 2026-ig, hogy lássuk, hogyan folytatódik a ma, hogyan végződik minden.

Sírunk és nevetünk, miközben olvassuk/nézzük ezt a nosztalgiamozit (benne csernobili atom­kataszt­rófa, Queen koncert). Mindenki máson mosolyog, mindenkinek más nyitja meg a szívét. Vámos stílusa általában megengedi, hogy az olvasó intim közelségbe kerüljön műveinek szereplőivel. A téma időszerűsége miatt ez most különösen igaz. Az idő(k) változására a nyelv eszközeivel remekül reflektál az író. Még aki nem élt a nyolcvanas évek előtt, az is érzi, hogy egy kicsit róla is szól a nemzedékek regénye.

Hogy mire elég fél tucat évtized, előre sosem tudhatjuk. Legtöbbször még utólag is nehéz okosakat mondani. De ahogy haladunk előre a regényben, változunk mi is. Mert a végéről nézve minden történetnek élesebben rajzolódnak ki a kontúrjai. A könyv ezért nemcsak azoknak szolgálhat tanulságul, akik főszerepet játszottak benne, de sokat segíthet azoknak is a megértésben, akik csak most írják, naplózzák saját valóságukat.

Szóval itt van ez a szitakötő, aki tarka szárnyaival némán tükrözteti a fényt. Ösztökéli az embert, hogy nézzen keresztül saját illúzióin. Mert az élet mindig valamilyen színnel telített – sosem az, aminek látszik. Minél inkább hajlandóak vagyunk visszanézni a világra, s észrevenni benne a változásokat, a valóság annál áttetszőbbé válik.

Vámos Miklós Szitakötője számomra ilyen tükör. Vajon másnak milyen?

Vámos Miklós: Szitakötő
Európa Kiadó, Budapest, 2012

»Vámos Miklós: Szitakötő – megvásárolható a polc.hu webáruházban.«