Erica Bauermeister: Ízek életre-halálra (részlet)

| Előszó |

Lillian azt a pillanatot szerette a legjobban, mielőtt felkapcsolta a lámpákat. Megállt ilyenkor az étterem konyhájának ajtajában, háta mögött az esőszagú, nedves levegő, és várta, hogy megérintsék az illatok – az érett kovászé, az édeskés-földes illatú kávéé és a fokhagymáé, amely felhígult, ahogy végiglebegett a levegőben. Alattuk, elmosódottabban, kavargott lassú gomolyagokban a friss hús aromája, a nyers paradicsom, a sárgadinnye és a salátán megülő vízcseppek eszenciája. Lillian nagyot lélegzett, ízlelgette a körülötte és rajta átlebegő illatokat, és megpróbálta kiszűrni azokat, amelyek esetleg valamelyik halom alján rothadásnak indult narancsra utalhatnak, vagy arra, hogy az új szakácssegéd még mindig túladagolja a curryt. Túladagolta. A fiatal nő az egyik barátja lánya volt, s bár elég jól bánt a késsel, néhanapján úgy tűnt – gondolta Lillian nagyot sóhajtva –, mintha szélviharnak próbálnának gyöngédséget tanítani.

Aznap azonban hétfő este volt. Nem voltak szakácssegédek, mint ahogy vigaszra vagy ünneplésre vágyó vendégek sem. Hétfő volt, a főzőtanfolyam estéje.

Hét évnyi tanítás után Lillian pontosan tudta, hogyan érkeznek majd meg a diákok a kurzus első estéjén; egyedül, tétován lépnek be a konyha ajtaján, esetleg két- vagy háromfős alkalmi csoportokban, amelyek tagjai a jobbára elsötétített étterem folyosóin találkoznak először, s akik most majd az olyan idegenek halk, ideges tónusában beszélgetnek, akik tudják, hogy hamarosan egymás ételeit fogják megkóstolni. A konyhába lépve páran csoportba verődve megpróbálják kialakítani az első kapcsolati szálakat, míg mások felfedezőútra indulnak a helyiségben, ujjukkal végigsimítják a rézlábasokat, esetleg a kezükbe vesznek egy ragyogóan piros paprikát, mint valami kisgyerek, akit ellenállhatatlan erővel vonzanak a karácsonyfa alsó ágain lógó díszek.

Lillian szerette megfigyelni a diákjait ezekben az első pillanatokban – alkotóelemek, »hozzávalók« voltak, amelyek hamarosan összetettebbé és érdekesebbé válnak, ahogy elkeverednek egymással. Az elején azonban, amikor még kitűntek a számukra szokatlan környezetből, megőrizték tiszta lényegüket. Egy fiatalember kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a mellette álldogáló, nála is fiatalabb nő vállát – „Hogy hívják?” –, aki épp akkor simított végig a rozsdamentes acél konyhapult felszínén. Egy másik nő egyedül lézengett, máshol jártak a gondolatai; talán egy gyermek, esetleg szerető körül? Néhanapján párok is betévedtek hozzá, boldog vagy épp romokban heverő kapcsolatban.

Lillian tanítványai számos motivációtól indíttatva érkeztek hozzá: némelyiküket az a mindezidáig beteljesületlen vágy hajtotta, hogy megdicsérjék a főztjét, másokat az, hogy találjanak maguknak egy szakácsot. Néhányukat egyáltalán nem érdekelte a főzés, a kezükben ajándékutalványt lobogtatva érkeztek, mintha eleve egy bukásra ítélt, erőltetett menet résztvevői lennének; előre tudták, hogy az ő süteményeik mindig laposak lesznek, a krémes önteteiket pedig apró, ünneprontó lisztcsomók rondítják majd, mint a számlák a postaládáját annak, aki szerelmeslevelet remél.

Aztán ott voltak azok, akiknek látszólag nem maradt más választásuk, akik legalább annyira nem maradhattak távol a konyhától, mint amennyire egy kleptomániás nem képes ellenállni a lopásnak. Korán jöttek, sokáig maradtak, és annak a felnőttnek a bűntudattal kevert titkos örömével ábrándoztak arról, hogy felmondanak az irodában, ahol dolgoznak, és helyette hivatásos szakáccsá lesznek, aki az étlapon a főfogásokat átugorva egyből a desszertre csap le. A világ legtermészetesebb dolga lett volna, ha Lillian lelke kutatva keresi a legutóbbi kategóriába tartozókat, az igazság azonban az volt, hogy minden csoportot lenyűgözőnek talált. Tudta jól, hogy bármi is viszi el a tanítványait hozzá, a kurzus egy pontján mindannyiuk számára eljön a pillanat, amikor a szemük nagyra tágul az örömtől, a könnyektől vagy az elhatározástól – mindig ez történt. A pillanat és az ok mindenki számára más, és ez igézte meg Lilliant. Nincs két fűszer, amely ugyanazt a hatást váltaná ki.

A konyha készen állt. A hosszú, rozsdamentes pultok terjedelmesen és hűvösen terpeszkedtek előtte a sötétben. Lilliannek nem kellett semmit ellenőriznie, anélkül is tudta, hogy Robert megkapta a megrendelt zöldségeket az őstermelőtől, aki kizárólag hétfőnként szállít árut. Caroline egészen addig járt a vézna, csípős nyelvű Daniel nyakára, amíg a fiú tükörfényesre nem sikálta a padlókat, és a vaskos gumialátéteket addig locsolta vízsugárral az udvaron, amíg azok ébenfeketén és tükörfényesen nem csillogtak. A lengőajtóval elválasztott konyha túloldalán az étterem is készen állt, az asztalok néma mezeje a keményített, fehér asztalterítők alatt, rajtuk az éles háromszögekbe hajtogatott szalvéták. Ma éjjel azonban senki nem használja az éttermet. A konyhán kívül semmi nem számít.

Lillian megtornáztatta az ujjait egyszer, majd még egyszer, és felkapcsolta a lámpákat.

| Lillian |

Lillian négyéves volt, amikor az apja elhagyta őket, s a döbbenettől kába anyja úgy siklott alá a könyvek világába, mint fóka a vízbe. Lillian végignézte, ahogy időnként a felszínre bukkan, majd ismét alámerül, és még olyan fiatalon is ösztönösen érezte a pusztán a túlélés érdekében meghozott döntés személytelen természetét, ő pedig kialakította magának a helyét az új világban, a szemlélődőét anyja óceánjának partján.

Ebben az új életben Lillian anyjának arca könyvborítók sorozatává vált, oda kerültek, ahova rendes körülmények között a szem, az orr vagy a száj. A kislány hamar megtanulta, hogy a könyvborítók arckifejezésekhez hasonlatosan jelzik előre a különféle hangulatokat, ugyanis anyja olyan mélyre merült alá a könyvekben, hogy végül a főhős személyisége teljesen körbelengte, mintha csak valami meggondolatlan kéz adagolná nyakló nélkül a parfümöt. Lillian soha nem tudhatta biztosan, hogy ki köszönti reggel az asztalnál, és ezen az a tény sem változtatott, hogy anyja hálóköntöse, frizurája és lába mindig ugyanolyan maradt. Mintha varázslót kapott volna anyának, bár Lillian mindig is azt gyanította, hogy a születésnapi partikon látott varázslók, ha hazamennek, pocakos átlagemberekké változnak vissza, három gyerekkel és nyírásra váró pázsittal. Az anyja azonban egyszerűen befejezett egy könyvet és azonnal átlényegült a következővé.

Belefeledkezése a könyvekbe nem volt teljességgel néma foglalatosság. Az anyja jóval az előtt elkezdett hangosan felolvasni neki, hogy az apja elhagyta volna őket, vagy Lillian megérthette volna azt, hogy a szavaknak a hanghordozás zenéjén túl jelentésük is van. De nem az élénk színekkel illusztrált, egyszótagos rímekkel megtűzdelt, kartonborításos gyerekkönyvekből olvasott. Lillian anyja úgy siklott el ezek felett, mint egy időhiánnyal küszködő, ám annál több teendővel ellátott minőségellenőr.

– Semmi szükség arra, Lily, hogy krumplit együnk – szokta mondani –, amikor négyfogásos étkezések várnak ránk készen!

És folytatta a felolvasást.

Lillian anyja számára a könyv minden darabkája maga volt a megtestesült mágia, azonban a legnagyobb örömét a szavakban lelte. Kigyűjtötte a választékos kifejezéseket, a bonyolult rímeket, a leírásokat, amelyek úgy hullámzottak végig a papíroson, mint a sütőformába omló nyers tészta, és hangosan felolvasta mindet, hogy a szavakat a levegőbe küldje, ahol nemcsak hallja, hanem látja is őket.

– Ó, Lily! – szokta mondogatni. – Ezt hallgasd meg! Ez olyan zölden hangzik, nem gondolod?

És Lillian, aki túl fiatal volt ahhoz, hogy tudja, a szavak nem színek, a gondolatok pedig nem hangok, addig hallgatta a felolvasást, amíg a szótagok végül csendesen átsiklottak felette, s tényleg elhitte, hogy igen, valóban ilyenek a zöld hangok.

Azonban minden megváltozott, amikor az apja elment, és Lillian egyre inkább néma és udvariasan szolgálatkész asszisztensnek látta magát a különleges kifejezések felhalmozásának folyamatában, vagy ha nyilvános helyen voltak, akkor anyja külvilágnak szóló alibijének. Az emberek elmosolyodtak, amikor megpillantották a lánya irodalmi képzeletvilágát gazdagító asszonyt, Lillian azonban átlátott az álcán. Az ő elgondolásában anyja a szavak múzeumát testesítette meg; ő pedig a melléképület volt, a szükséges csatolmány, amelybe akkor látogattak el, ha a főépületben helyszűke keletkezett.

Egyáltalán nem volt hát meglepő, hogy amikor elérkezett Lillian számára az idő, hogy megtanuljon olvasni, nehézségei támadtak. Ez nem csupán dacból fakadt, bár amire megkezdte az óvodát, Lillian olyan agresszióhullámokat lövellt a könyvek felé, amelyektől egyszerre meghökkent és némiképp hatalmasnak érezte magát. Azonban nem csak erről volt szó. Lillian világában a könyvek leplek voltak, a szavak pedig hangok és mozgások, nem pedig formák. Nem tudta összeegyeztetni a képzeletébe befurakodó ritmusokat azzal, amit a papíron látott. A lapokon hasaló betűk elhullott hangyák kiszáradt, megfeketedett tetemeire emlékeztették, merev és precíz elrendezésben. Magán a papíron nem volt mágia, ezt Lillian is látta; s jóllehet, ez a felismerés mélyebb tiszteletet ébresztett benne anyja képességeit illetően, jottányit sem növelte érdeklődését a könyvek iránt.

Lillian a könyvekkel való kezdeti csatározása idején fedezte fel a főzést. Miután apja elköltözött, a házimunka olyan végállomássá vált anyja számára, ahova ritkán jutott csak el; a szennyes pedig olyan barát lett, akit mindig elfelejtett felhívni. Lillian a barátainak mamáitól sajátította el a házimunka tudnivalóit, s bár a szóban forgó anyukák úgy tettek, mintha semmit sem vennének észre, időnként elejtettek egy-egy utalást a fehérítő használatáról vagy a porzsák cseréjéről a porszívóban, s mindezt úgy, mintha ez is valami újabb játék lenne a gyerekek életében. Lillian tanult, és hamarosan az otthona – legalábbis száznegyven centiméteres magasságban – a háziasság egyfajta rendszerét kezdte tükrözni.

Azonban a barátainál megfigyelt főzés nyűgözte le végül a kislányt; az illatok, amelyek pont akkor kezdték el magukhoz hívogatni, amikor az este beköszöntével haza kellett mennie. Némelyik éles volt, szaglószervi cipőcsattogás a kemény fapadlón. Mások a nyár végi levegő melegét idézték. Lillian elnézte és megfigyelte, ahogy az olvadó sajt illata bágyadt lassúsággal kicsalogatja a gyerekeket a szobából, ahogy a fokhagymától megélénkülnek és elered a nyelvük, s ahogy az elcsattanó viccek a mindennapjaikról szóló történetekké szövődnek. Furcsának találta, hogy szemmel láthatóan nem minden felnőtt veszi ezt észre; például Sarah anyukája mindig akkor készített curryt, amikor hajba kapott kamaszodó lányával; az étel illata ilyenkor kihívásként dübörgött végig a házon. Azonban Lillian hamarosan arra is ráébredt, hogy sokan nem beszélik úgy az illatok nyelvét, ahogy ő. Pedig az a nyelv neki olyan nyilvánvaló üzeneteket közvetített, mint valami hirdetőtábla.

Talán – vélekedett – az illatok azt jelentik neki, amit másoknak a nyomtatott szavak, valamit, ami élő és ami változik. Nem csupán a kertben növő rozmaringé, hanem a saját kezéé is, amikor Elizabeth anyukájának leszedett egy csokorral, s aminek kipárolgása összekeveredett a sütőben piruló csirke és fokhagyma testes aromájával, vagy másnap, a kanapé párnáiból kiszivárgó utóillaté is. Ezután Lillian képzeletében Elizabeth mindörökre összefonódott a rozmaringgal, mert amikor az orra alá tolta az apró, tüskés ágakat, a lány kerek arca ráncokba szaladt a nevetéstől.

Lillian szeretett az illatokról elmélkedni, mint ahogy szerette érezni Mary anyja tömör serpenyőinek a súlyát a kezében, vagy azt, ahogy a vanília beleolvad a meleg tej ízébe. Gyakran eszébe jutottak azok az idők, amikor Margaret anyukája megengedte, hogy segítsen neki a besamelmártás elkészítésében; úgy játszadozott el az emlékkel a fejében, ahogy más gyerekek próbálják lépésről lépésre, részletről részletre felidézni legkedvesebb születésnapi zsúrjuk részleteit. Margaret megsértődött, mert – ahogy ezt a maga vaskos módján kijelentette – neki soha nem engedték meg, hogy a konyhában serénykedjen. Lillian azonban elsiklott a barátnői hűségszegés apró nyilallásai felett. Egy székre felmászva odaállt a tűzhely mellé, és lenyűgözve figyelte, ahogy a vaj úgy olvad szét a lábasban, mint a legtávolabbra gördülő hullám a part homokjában, majd a liszt következett, az eleinte förtelmes, csomós hordalék, ami szétrombolta a korábbi képet. Aztán a vég nélküli kevergetés, Margaret anyjának keze őrködött Lilliané felett a fakanálon, és amikor a kislány szét akarta nyomni a csomókat, ő finom, lassú mozdulatokkal kevertette vele tovább a masszát, amíg a lisztes vaj sima, nagyon sima állagú nem lett. A képet a tej ismét megváltoztatta, a massza kiterebélyesedett, hogy befogadhassa a folyadékot, és Lillian újra meg újra úgy gondolta, hogy ez a vég, a mártás már nem képes többet magába szívni, és széthasad szilárd meg folyékony halmazállapotú részekre, ám ez soha nem következett be. Margaret anyja az utolsó pillanatban elhúzta a csésze tejet a lábastól, Lillian pedig a mártásra nézett, az érintetlen hómezőre, az illata pedig a betegség utáni csendes megnyugvás érzetét közvetítette, amikor a világ ismét nyájassá és hívogatóvá válik.

Fordító: Morvay Krisztina

Pioneer Books, 2011

• Recenzió
• Fülszöveg