Natsuo Kirino: Joshinki, a halál istennője (részlet)

Posted on 2012. június 18. hétfő Szerző:

1


Harmadik fejezet | Bármit teszek e világon

Izanami feladata volt annak kiválasztása, hogy ki fog meghalni – ezer ember mindennap. És amikor munkához látott, mindig ott álltam mellette. Vártam, miben lehetek szolgálatára, csöndben néztem, ahogy a fekete vízcseppeket a térképre szórja. Az emberek, természetesen, nem élhetnek örökké, de azok közül, kiket Izanami halálra ítélt, sokan még nagyon fiatalok voltak. A vég figyelmeztetés nélkül csapott le rájuk. Elsősorban azokra, akiket Izanaki a feleségévé tett. Egyik a másik után pusztult el, nem kis felbolydulást okozva ezzel az élők világában. Álltam a térkép mellett, és némán figyeltem a szemem előtt zajló drámát.

Izanami váratlanul a földre tette a tálat, és nagyot sóhajtott.

– Namima, vajon a sok erőfeszítés és fájdalom, amin keresztülmentem, miközben Izanakival világra hoztuk a szárazföldet és az isteneket, mind hiábavaló volt?

– Hogy mondhatsz ilyet, úrnőm? Már hogyan lett volna hiábavaló? Izanami-szama, nélküled soha nem jött volna létre Jamato. Tetteidből semmi sem volt hiábavaló.

– Akkor miért vagyok mégis ezen a helyen?

Izanami a fejünk fölé boruló áthatolhatatlan sötétségre mutatott. Hirtelen mozdulata megriasztotta a körülöttünk lebegő szellemeket, éreztem, hogy ijedten eltávolodnak tőlünk.

– Halálod után téged választottak ki, hogy Jomi úrnője légy – te vagy a Holtak Birodalmának istennője.

– De ez nem az én döntésem. És az istenek nem szoktak meghalni.

Izanami szavaiból sütött a keserűség, ami szokatlan volt tőle. Nem szóltam semmit. Fogalmam sem volt, ki jelölte ki Izanami számára ezt a sorsot. Talán az Égi Síkságon székelő istenek leghatalmasabbika. De nem tudtam biztosan. Azt azonban igen, hogy Izanami mit érez. Könnyedén átéreztem kétségbeesését.

– Izanaki és én párt alkottunk, nagy erőfeszítések árán világra hoztuk a szárazföldet. Ugyanazt a feladatot teljesítettük mindketten; akkor miért csak Izanaki járkálhat szabadon a napfény világában?

Alighogy ezt kimondta, Izanami kimerülten rogyott gránitszékére. Bármit megadtam volna érte, ha sikerül felvidítanom.

– Izanami-szama, halálodat a szülés okozta. Nem tehettél ellene semmit. És mivel Izanaki-szama férfi, az ő élete sosem forgott efféle veszélyben. A szülésnek köszönheted, hogy neked más sors jutott.

Izanami haragja azonban nem csillapodott.

– Ezt mondod te, de férfi létére Izanaki számos istent hozott világra, miután elhagyta Jomit, vagy nem? És ahogy Hieda no Are mondta, nagy megelégedéssel töltötte el, hogy ő teremtette közülük a legmagasabb rangút – Ama-teraszut, a Napistennőt. Mi van azokkal az istenekkel, akiket én – a női istenség – szültem? Ők vajon miért nem voltak érdemesek erre? Talán azért, mert tisztátalanná váltam, és bezártak ide, a Halottak Birodalmába? Namima, megértheted valaha, milyen szomorú az életem? Örökre elválasztottak az egyetlen férfitól, akit szerettem; a halottak között kell élnem, miközben Izanaki naponta választ új, ifjú feleséget, és egyik gyermeket nemzi a másik után.

Izanamiból kitört a sírás. Nem tudtam, mit mondhatnék erre, ezért lehajtottam a fejem. De a lelkem legmélyéig egyetértettem Izanami panaszaival.

Folytatta a munkát, de kedvetlenül és némán. Kiválasztani, kik haljanak meg, nem volt kellemes feladat. Ha a pusztulás lecsapott valakire, az illetőt elszakították szeretteitől: egyedül kellett szembenéznie az elmúlással. A halál elkerülhetetlen, egyszer mindenkire sor kerül, de váratlanul távozni akkor is borzalmas. Nem éppen azok váltak bolygó, nyughatatlan lelkekké, akiket Izanami jelölt ki a halálra?

Elég volt körülpillantanom, hogy megkapjam a választ. Nyugalmat nem lelő lelkek nyüzsögtek a túlvilágon. Tehetetlenül várakoztak a sötétben, szívük az önsajnálat tüzében égett, és mind arra gondoltak – ó, bárcsak tudtam volna, hogy ilyen hamar magához szólít, megtettem volna még ezt meg ezt!

Izanami katasztrófát és bánatot idézett az emberekre. Ezzel szemben Izanaki szülőkunyhókat épített, és ezerötszáz új életet látott világra jönni naponta – az ő feladata örömteli volt. Keresztül-kasul bejárta a szárazföldet, hogy teljesítse küldetését: felkutatta a legszebb nőket, megtermékenyítette őket, új életet nemzett mindennap. Hogyan történhetett, hogy a két istent, kik egykor olyan lángoló szerelemmel szerették egymást, ennyire különböző utakra sodorja a végzet? Miért alakult így? Elég volt egyetlen pillantást vetnem Izanami komor arcára, és tudtam, őt is ugyanez a kérdés gyötri.

– Izanami-szama, szeretnék kérdezni valamit.

Régóta vártam ezt a pillanatot, és úgy éreztem, most jött el az idő.

– Mit akarsz kérdezni, Namima?

Izanami felemelte a tálat, és a kezembe adta. Óvatosan, nehogy kilöttyintsem belőle a vizet, a hideg kőpadlóra raktam.

– Izanami-szama, honnan szerzed értesüléseidet a kinti világról? Azt mondtad, jelentenek neked az élők és a holtak. De nem teljesen értettem, mire gondoltál.

Izanami alig láthatóan elmosolyodott. Olyan régóta nem láttam mosolyogni, hogy a szívem nagyot dobbant örömömben.

– Nem vetted észre, Namima?
– Mit nem vettem észre?
– Nézz csak oda! Meg oda.

Fogalmam sem volt, miről beszél. De tekintetem engedelmesen követte az ujját, és odanéztem, ahová mutatott.
– Látod? Legyek.
Zavartan pillantottam rá. Valóban, apró legyek röpködtek a sötétben. Ezek a kicsinyke teremtmények néha ellátogatnak a holtak világába.

– Lejönnek Jomi lejtőjén. A kígyók, legyek, méhek, hangyák és az egyéb apró teremtmények utat találnak hozzám, és beszámolnak nekem a világ történéseiről. A vándormadarak továbbadják egymásnak a híreket; aztán a madarak elcsicsergik a rovaroknak; ők pedig eljönnek hozzám, és beszámolnak.

Mielőtt végiggondolhattam volna, mit teszek, előrehajoltam, és így szóltam:

– Tehát így szerzel tudomást Izanaki-szama cselekedeteiről!

– Igen. De Izanaki nem tudja, hogy mindenről értesülök!

Izanami vonásai megkeményedtek. Nem tudtam eldönteni, merjem-e folytatni vagy sem, de néhány pillanatnyi habozás után végül összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem:

– Izanami-szama, mit gondolsz, a rovarok vajon azt is meg tudnák mondani, mi történt a férjemmel és a lányommal?

– Már megkérdeztem – felelte Izanami. – Amint megérkeztél, Namima. Egy apró szárnyas lény mesélte el.

Megdermedtem. Ez azt jelenti, hogy ők is meghaltak? Itt vannak Jomiban, és nyugalmat nem találva keringenek a többi lélek között? Körülnéztem. Bármennyire is gyűlöltem, még mindig meg akartam érteni, mire gondolt Mahito, amikor elkövette szörnyű tettét. Még egyszer a szemébe akartam nézni.

– A férjem és a lányom – kérdeztem türelmetlenül – valahol Jamatón élnek, ugye?

Izanami válasza azonban meglepett.

– Nem Jamatón vannak. Mahito visszatért a szigetre a lányoddal.

Nem hittem a fülemnek. Miért ment volna vissza a szigetre? Ennek nem volt semmi értelme. Azok után, hogy túléltük azt a hosszú és veszélyes tengeri utat? Akkor miért vágtunk egyáltalán bele? Csak azért, hogy megölhessen? De hiszen nem csak miattam kellett menekülnünk. Hát nem azért akartuk elhagyni a szigetet, hogy megmentsük a lányunkat az ott rá váró kegyetlen sorstól? Mindent kockára tettünk, hogy megszökhessünk. Semmit nem értettem.

– Izanami-szama – szólaltam meg esdeklő hangon, miközben könnyek csorogtak az arcomon. – Többet akarok tudni, kérlek, hogyan deríthetném ki, mi történt? Bármilyen büntetést vállalok, bármilyen árat megfizetek, de meg kell ismernem az igazságot.

Izanami nem felelt semmit. Ha ő elhallgatott, a csend sokszor örökkévalóságig tartott. És minél hosszabb ideig burkolózott szótlanságba, annál fontosabb volt a mondandója, amikor megtörte hallgatását. Türelmesen kivártam, amíg válaszolt.

– Nem jár érte büntetés, Namima. Ha meg is tudod, amire kíváncsi vagy, akkor sem lesz könnyebb tőle a lelked.

Buzgón bólogattam.

– Igen, igen, értem. Nem érdekes, mi történik velem. Csak tudni akarom, mi lett az ő sorsuk. Tudni akarom, hogy megy a sora Mahitónak és a lányomnak.

– Azt tanácsolom, inkább ne akard tudni.

Izanami hangja érzelemmentes volt.

– Miért? Van valami, amit nem mondasz el nekem?

Izanami válaszul lassan megrázta a fejét.

– Csak annyiról kaptam hírt, hogy visszatértek a szigetre. És ennél többre nem is vagyok kíváncsi. Minél többet tudakolózunk az élőkről, annál rosszabb lesz. Az a legjobb, ha mi, a Holtak Birodalmának lakói, minél előbb megfeledkezünk róluk.

Eszembe jutott, amit Hieda no Are mesélt. Miután Izanaki elvált Izanamitól a Jomi lejtőjén, megmosakodott, mert „tisztátalan helyen” járt. És amikor egyik tündöklő istent a másik után hozta létre, magánkívül volt az örömtől. Nők után kezdett kajtatni, feleségévé tette őket, és gyermekeket nemzett.

De a Jomiban élők örökké tisztátalanok maradnak. És ez rám is vonatkozik. Izanami sötét arckifejezésére pillantva biztos voltam abban, ki kell mondanom, amit gondolok.

– Izanami-szama, most, hogy tudom, a férjem és a lányom visszatértek a szigetre, képtelen vagyok uralkodni magamon. Akármilyen rövid időre is, de vissza kell jutnom az élők világába. Látni akarom őket a saját szememmel.

– Jól van, ha ilyen elszánt vagy, elárulom, mi az egyetlen módja annak, hogy ezt megtehesd. Namima, te nem vagy isten. Csak egy lélek. De apró léggyé vagy más rovarrá változva elhagyhatod Jomit.

Korábban Izanami azt mondta: „De ez nem jelenti azt, hogy nem lehet innét kijutni.” Biztosan erre gondolt.

– Nem számít, bármilyen féreggé hajlandó vagyok átváltozni, ha úgy elmehetek innét.

– Biztos vagy benne, Namima? – Izanami láthatóan le akart beszélni. – Nem ölthetsz emberi alakot. Légyként vagy hernyóként is szívesen mennél? Azt hiszed, abban az alakban is ugyanolyan lesz minden, mint amikor még ember voltál? Végtére is az emberek nem istenek.

Izanami mintha próbára akarta volna tenni elszántságomat. Azt hiszem, kétségei voltak, van-e bennem kellő bátorság ahhoz, hogy valami alantas teremtménnyé változzam.

– És még valami. Ha a lény, amellyé válsz, meghal, vissza kell térned Jomiba. Ezek a feltételek. Továbbra is menni akarsz? A halálod módját és időpontját nem tudod befolyásolni. Újra át kell élned az elmúlás gyötrelmeit.

Beszéd közben Izanami felvette a tálat, és szétszórta a maradék vizet Jamato felett. Összevissza hullottak az apró, fekete vízcseppek, és ahol földet értek, valaki minden előjel nélkül meghalt. Megannyi váratlan haláleset… és az utánuk következő végtelen gyász.

Kiléptem a teremből, és elindultam a sötét folyosón. Ha lehetőséget kaphatok rá, látni akarom őket a saját szememmel, mondtam magamnak. De ha egyszer visszatérek a kinti világba, fájdalmas lesz újra elhagyni, és örökre Jomiba záródni. Minél többet gondolkodtam rajta, annál jobban elbizonytalanodtam. De nem, akkor is látnom kell őket. Tudnom kell, mi történt velük, gondoltam. Meg akartam mutatni Izanaminak, hogy képes vagyok rá, noha „nem vagyok isten”… Teljesen összezavarodtam – a gondolataim ezerfelé cikáztak egyszerre.

– Hogy vagy, Namima?

Hieda no Are lépett elő az egyik oszlop árnyékából. Miután észrevette, hogy elbeszélésétől Izanaminak rossz kedve lett, Are szándékosan kerülte az istennőt. Én azonban élveztem a történeteit. Kiváló előadó volt; olyan élénk színekkel festette le az istenek korát, hogy a jelenetek megelevenedtek előttem. Akárhányszor mesélte is el ezeket az eseményeket, mindig ugyanúgy mondta őket, egyetlen szót sem változtatott rajtuk. Történetei élvezetessé tették sivár életemet Jomiban – még ha csak rövid időre is.

– Namima, feldúltnak látszol.

Hieda no Are egy fejjel alacsonyabb lévén nálam, a nyakát nyújtogatva próbált az arcomba nézni. Nem szeretem, ha valaki ki akarja fürkészni az érzéseimet, ezért gondolkodás nélkül elfordítottam az arcomat.

– Valami baj van? Izanami-szama összeszidott?

Are, kissé tolakodóan, megfogta a kezem. Mindketten szellemek voltunk, egykori emberi alakunknak csak halvány körvonalai maradtak, ezért Are természetesen nem szoríthatta meg a kezem, de éreztem a belőle áradó lüktetést, ahogy közelebb lépett hozzám. Testetlen lények voltunk – csak érzelmekből és öntudatból. Meglepő módon mégis úgy éreztem, mintha hozzám ért volna valaki. Hatalmába kerített a nosztalgia. Az élet annyira csodás volt. Én viszont itt vagyok – holtan, bezárva erre a rettenetes helyre, elvágva az élők világától. Mitévő legyek? Teljesen megbénított a bizonytalanság. Hirtelen arra vágytam, hogy ki– önthessem a lelkem Arénák.

– Izanami-szamától megtudtam, hogy a férjem és a lányom a halálom után visszatértek a szigetre; a hír annyira felzaklatott, hogy elbizonytalanodtam, mit tegyek.

Are meglepetten válaszolt:

– De Namima, hiszen meghaltál. Miért foglalkozol velük? Az élők kis ideig gyászolják a holtakat, de aztán gyorsan megfeledkeznek róluk. Annyira önzők és önteltek, annyira magától értetődőnek tartják az életet, hogy hamar felejtenek. Nekünk miért kellene máshogy viselkednünk? Semmi dolgunk az élőkkel. Nem lenne jobb, ha elengednéd őket?

Are érvei meggyőzőek voltak, számomra mégsem elegendőek. Mahito és én annyira eltökéltek voltunk, annyira szerettünk volna megszökni a szigeten ránk váró sors elől, hogy azt olyasvalaki, mint Hieda no Are, akinek sosem volt családja, és akit olyan nagyon kedveltek Jamato uralkodói, nem érthet meg.

– Sajnálom, hogy nem segíthettem a lányomnak.

Are váratlanul elmosolyodott, és így szólt:

– Szóval azt állítod, Namima, hogy csak a lányod miatt aggódsz? Szerintem inkább a férjed az, akit nem tudsz elfelejteni! Túl fiatalon haltál meg, és bánt, hogy ő talán más nőkkel vigasztalódik. Vagy tévedek?

Nem. Lehet, hogy meghaltam, de nem múlt el nap úgy, hogy ne gondoltam volna Mahitóra. Csak egyetlen kérdésre kerestem választ: mik voltak a valódi szándékai? Érzéseim nem sokban különböztek az istennő érzéseitől, melyekről Izanakira gondolva panaszkodott. De végeredményben nem a férfi iránta érzett szerelme miatt került Jomiba? Az élők arcátlanok. Semmibe veszik a holtakat, és csak a saját boldogságuk érdekli őket. Rájuk is halál vár. Senki nem menekülhet előle. De Izanami valójában csak ennyit akart mondani Izanakinak: „Tégy bármit, de ne tagadd meg, amit közösen hoztunk létre, ne hazudtold meg egymásnak mondott őszinte szavainkat.” Mahitóra gondolva engem is ugyanazok a kétségek gyötörnek, mint Izanamit. Ha az életünket kockáztatva egyszer elhagytuk a szigetet, akkor miért tért vissza oda?

Bármit teszek e világon
Sosem feledlek, szerelmem,
Veled háltam a szigeten,
Hová a vadkacsák szállnak
Nyílt tengerről hazatérve.

Hieda no Are hangosan szavalta a régi verset. Elmagyarázta, hogy ezt a költeményt Ho-ori vagy más néven Jama-szacsi-hiko, a hegyek vándora írta Tojo-tama-bimének, a Watacumi palota hercegnőjének. Amikor eljött az idő, hogy Tojo-tama-bime megszülje Ho-ori gyermekét, krokodillá változott. Rettenetesen szégyellte magát, és nem akarta, hogy Ho-ori így lássa őt, ezért gyermekét hátrahagyva visszatért a tenger mélyén lévő Watacumi palotába. Gyermekét azonban nem tudta elfelejteni, ezért húgát, Tama-jori-bimét a szárazföldre küldte, hogy vigyázzon rá helyette. Ezt a verset, mondta Are, Ho-ori írta válaszul arra, amelyet Tama-jori-bime hozott neki a nővérétől.

„Bármit teszek e világon” – írta Ho-ori… Én sem felejtettem el Mahitót, még a halálom után sem. És akárcsak Tojo-tama-bime, én is aggódtam hátrahagyott gyermekemért, Jajoiért. Hogyan maradhat életben, ha az Umihebi szigeten még mindig ugyanazok a kegyetlen szokások uralkodnak? Minél többet gondolkodtam Are történetén, annál jobban szerettem volna, ha lenne egy húgom, mint Tama-jori-bime, akire rábízhatok mindent. De Kamikuutól egész világ választott el, és egyébként sem számíthattam volna a segítségére.

– Are-szan, azt fontolgatom, hogy elhagyom Jomit, és visszatérek a szigetemre, mert kíváncsi vagyok, milyen most ott az élet.

Kirino Nacuo (Natsuo Kirino)

– Képes lennél ilyesmire? – kérdezte hitetlenkedve.

– Bárki képes rá. Megkérdeztem Izanami-szamát. Azt mondta, megtehetem, ha felveszem valamelyik apró rovar alakját azok közül, akik a híreket hozzák neki a Jomi lejtőjén keresztül. Úgy tűnik, nagyon is sok rovar jár át ide az élők világából.

Are örömében összeütötte apró kezeit.

– Nos, ez esetben én is veled tartok! Kíváncsi vagyok, hogyan változott meg a világ a halálom óta. Hogyan emlékeznek rám az emberek. Bárcsak láthatnám, milyen temetésem volt! Veled megyek és megnézem.

Are legnagyobb gondja a hírneve volt.

– Csak egyetlen lehetőségünk van, Are. Ha rovarként meghalsz, vissza kell térned Jomiba. így is akarod?

– Igen, akarom. Neked mi a terved, Namima?

Are már döntött.

Fordította (Rebecca Copeland angol nyelvű változata alapján): Illés Róbert