Édes kiszámíthatóság | Daniel Cohen: Én, a séf

Írta: Bedő J. István

Vannak témák, amelyek addig lebegnek a levegőben, míg egyszer csak valaki rájuk csap, aztán sorozatban készülnek a hasonló művek. Ilyen volt a spagetti-western, és talán ne is beszéljünk a bokszolós, harcosos, távoli-galaxisos, kardozós, igazságtevős filmekről, melyeknél az első siker magában hordja a második-harmadik bőr lehúzásának esélyét (de inkább veszélyét).

Ebből a körből valahogyan kimaradtak az igazán nagy, szakácsos filmek. Mert ha volt is egy tucat az utóbbi harminc évben, csupán Funésnek a dobása maradt meg az emlékezetemben, a Szárnyát vagy combját? (1976), meg a mulatságos krimi, a Ki öli meg Európa nagy konyhafőnökeit? (1978). Szakácsfilmből nehéz társadalmi drámát kihozni, nem is igazán érdemes. Talán mert nagy profizmus kell hozzá. A konyhában nem lehet kamuzni, még filmbeli konyhában sem.

Pedig közben lezajlott két nagy ingajellegű mozgás a konyhában. Az egyik az haute cuisine, vagyis a magas konyhaművészet betörése a serpenyők és sütőkemencék világába. Ebben a korban csodálatos műalkotásokat hoztak ki a tányéron, piszok drágán, az ételek nevéből egy kukkot sem értettél, és az elegáns vacsora után hazamentél jóllakni. Ellencsapásként – és nem csak francia földön – ismét népszerűvé váltak a nagymama fogásai és adagjai, meg a lassú evészet (slow food).

A következő forradalom – némi túlzással – a Csodák Palotájából indult el: a molekuláris gasztronómia (tisztelet pápájának, Ferrán Adriának) majdnem atomi szintig szétbombázta az ételek nyersanyagait, majd összerakta. Akkor nitrogénben lefagyasztott olívakaviárt szolgáltak fel, poliphabot, zúzmógyöngyöket és társaikat. Most már nemcsak azt nem értetted, mi az étel neve (mert azt sem), de abban sem lehettél biztos, hogy a répakocka, amit kihoznak, melyik állat húsából készült, és viszont: a hússzeletnek tűnő tárgy növény, felhő vagy köd.

A hagyományos és új utakat kereső konyhaművészet nehezen adja meg magát a filmiparnak, mert legalább olyan felkészültséget követel meg, mint egy szívműtét. Daniel Cohen előrántotta a konyhai szerszámkészletet, és kikavart egy nagyon kedves vígjátékot.

A sztori nem túl bonyolult: Alexandre Lagarde a többszörösen háromcsillagos Lagarde étterem séfje valamikor nagy megújító volt, mostanra kissé megkopott. Hatása felmérhetetlen, francia tévénézők milliói követik főzőműsorát. Közülük való a harmincas Jacky Bonnet, aki évtizedekre visszamenőleg vágja a mester összes nagy receptjét, jobban felkészült, mint maga a nagy Alexandre. Ő maga is szakács szeretne lenni, de a kamionos menzáról épp úgy elhajtják, mint az összes előző helyéről – nem sikerül megtalálnia a fogyasztóközönségét.

Másfelől Lagarde fejében csak két dolog tiktakkol: az étterme és a csillagjai, amelyek veszélybe kerülhetnek (lásd Michelin, Gault-Millau, a többi nem is számít). Család: letojva. Csakhogy ő séf, nem tulaj – vagyis ha Stanislas, a tulaj (nagy genya!) veszélyben látja a harmadik csillagot, habozás nélkül lecserélné a vérprofi Alexandre-t egy molekuláris hókuszpókuszokkal operáló önhitt baromra.

Legyen a filmben szerelem is: Jacky párja (nem feleség) várandós, és nem tudhatja meg, hogy a pasija már megint bűnözni készül; tisztességes mázoló munka helyett bepofátlankodik az öregotthon konyhaablakán…

Nem sorolom fel Daniel Cohen nagyon kézenfekvő poénjait. Saját forgatókönyvét rendezte meg, ennek lehet örülni és lehet szomorkodni. A forgatókönyv profi komédia-iskolára utal, szellemesek a gasztronómiai ötletek (voltak persze tanácsadók). Minden divathullám megkapja a maga szelíd vagy keményebb pofonját – főleg a sznob szakács és a sznob vendég. Kicsit egysíkúak a negatív szereplők, de nem is drámára készülünk… Másrészt remek mellékfigurák jönnek a séfzsenit alakító Jean Reno mellé. Először is a kotnyeles, mindent-jobban-tudó Jackyt elragadóan hozza Michaël Youn. Pofátlan, szerénytelen, de édes párjával – a gyönyörű Raphaëlle Agogué adja – nagyon szépen turbékol: csicsókámnak, gyömbérecskémnek szólítja, és egy alkalmatlan pillanatban még a kezét is megkéri.

Reno rutinból nem tud hibázni, Szilágyi Tibor hangja mintha már teljesen a sajátja volna. A szinkron egyébként jó, bár a nagyon mediterrán, érzelemdús szöveg kissé mesterkéltnek hat. Az ifjú titánt – aki önérzetesen képes összeveszni szakmai ügyben bárkivel – egyszer komolyan eltiporják, és gasztronómiai karaokénak nevezik, amit művel (mert csak újra előadja a nagy séf receptjeit), ami igazán jó szó, akárki találta ki.

Cohen vízálló patronokkal dolgozik, egy sem sül be, pedig, amint előbb írtam, gyakorlott mozinéző nem is egy fordulatnak az előképét megtalálja az elmúlt hatvan év sikeres komédiáiban. Kicsit sok a zene, ami mindig szinte figyelmeztet, hogy most érzelmes húrokat fogunk pengetni. Mindenesetre éhesen ne menjünk megnézni, mert őrjítően jó kaják készülnek közben. Gyorskajások pedig maradjanak otthon, nem nekik való…

Daniel Cohen: Én, a séf. Francia-spanyol vígjáték, 2012

Jean Réno – Alexander Lagarde
Michaël Youn – Jacky Bonnet
Salomé Stévenin – Amandine, Lagarde lánya
Julien Boisselier – Stanislas Matter, étteremtulajdonos
Raphaëlle Agogué – Béatrice, Jacky menyasszonya
Santiago Segura – Juan, spanyol molekuláris séf