Szubjektív POSzT | Töredékek a versenyprogramból (1)

Posted on 2012. június 18. hétfő Szerző:

0


Írta: Jeges-Varga Ferenc

Idén is a Király utca és a Színház tér volt a Pécsi Országos Színházi Találkozó központi találkozóhelye. A kísérőprogramok ugyan behálózták a város legfontosabb köztereit, sőt idén először a Zsolnay Kulturális Negyedben is területet foglaltak maguknak, a kulturális gócpontok összekapcsolása mégsem tűnt maradéktalanul sikeresnek. Megnyugtató azonban, hogy a fesztivál látogatóinak zöme csodálattal beszél Pécs vendégszeretetéről. Ezt erősítette meg számomra a válogatók beszélgetése, amelynek véletlenül voltam fültanúja az egyik előadás szünetében.

Nem vállalkozhatom arra, hogy akár a fesztivál egészéről, akár a versenyprogram válogatásának minőségéről komplex véleményt alkossak, mivel nem láthattam mindent. A XII. POSzTról inkább benyomások maradtak bennem: rabul ejtők vagy elgondolkoztatóak. Néhány off esemény kivételével négy versenyelőadáson voltam jelen, amelyet a magyar színházi élet meghatározó budapesti társulatai jegyeztek.

*

A Vígszínház előadása fülsértő lármával és jókora kavarodással indul. Jelmezek, díszletek s kacatok hullanak alá a magasból. Rongyos ruhákba öltözött színészek Shakespeare-idézeteket mormolva merészkednek elő a színpad árnyékból. Valami nem túl bonyolultat, valami vidámat és reményre okot adót kell eljátszaniuk egy meglehetősen gazdag úrnak. Az egyik színészt fején találják egy nagy fémtálcával, s máris a Makrancos Kata előadásának közepén találjuk magunkat.

Shakespeare (Varró Dániel): Makrancos Kata

Padova dúsgazdag polgára, Baptista csak akkor adja kisebbik leányának a kezét, ha sikerül túladnia a házsártos és kibírhatatlan természetű idősebbik lányán, Katalinon. A szépséges és szelíd Biancának szép számmal akad is kérője, mindjárt négy, de „Kattant Kata” kinek kéne? Kapóra jön a szerelemre éhes férfihadnak a veronai hozományvadász, a tahó macsó Petruchio, aki jó pénzért bárkit az oltár elé vezetne. Nem nézi a fogát az ajándék lónak, egyébként pedig van érzéke egy házi kanca megzabolázásához.

Makrancos Kata (Börcsök Enikő, Nagy Ervin)

A Vígszínház Makrancos Kata előadásában szinte mindenki bolond, talán a vénlány számba vett Kata az egyetlen normális. Tisztában van azzal, hogy a sok szépelgő pojáca között egy szókimondó, dacos nőnek alig van esélye a boldog házasságra egy olyan világban, ahol a résztvevők feje fölött döntenek a sorsukról. Mégsem áll be a sorba, nem engedi a természete.

Az ugyancsak öntörvényű Petruchio – az üresfejű színpadi közönség nagy örömére – alázza, gyötri Katát, a napot is holdnak kell látnia, mert a férfinak úgy tartja a kedve. Meg ez az általános társadalmi szereposztás. Gothár Péter rendezésében Makrancos Kata természetesen nem hódol be teljesen. A látszat ellenére a két főszereplő sajátos szerelmi rituáléja zajlik a színen. Viselkedésükkel felültetik az egész díszes társaságot. Kata okosan játssza az alázatos arát, s a végén egy jól helyezett ütéssel helyre teszi a házastársi szerepeket. Csak a miheztartás végett.

Shakespeare vígjátékát az ifjú Varró Dániel soronként újraköltötte. A korábbi fordítás már kissé porossá vált nyelvi játékai mai nyelven, üdén szólnak a nézőhöz. Kevés olyan pillanat van az előadásban, amelyre ne jutna egy jópofa gondolat, pazarul faragott rím, szellemes szólelemény. A szereplők kreatív ötletekkel, a hanghordozás gyors váltogatásával, a hangsúlyok eltolásával maguk is hozzájárulnak a játék totalitásához.

A Vígszínház előadása keretbe zárt álom. Nemcsak Gothár színpadképe és Bujdosó Nóra kitűnő jelmezei hatnak furcsán, de az előadás egész természete szürreális. A Víg társulata Shakespeare gyenge sztorijából sodró lendületű komédiát alkotott, amely végig képes megtartani fergeteges humorát. A mellék­sze­re­pekben is nagyszerű színészi munkákat láthatunk, külön kell szólni azonban Nagy Ervin flegma kamasz Petruchiójáról és Börcsök Enikő józan Katájáról. A furcsa pár tagjai tökéletesen egészítik ki egymást.

*

A szerelmi kapcsolatok manipulatív természetéről, az udvarlási szokások külön­bö­ző­sé­geiről beszél a budapesti Katona József Színház versenyelőadása. Gothár Péter Bessenyei György 1777-ben keletkezett és először 1792-ben bemutatott vígjátékát, A filozófust állította színpadra.

A filozófus (Tenki Réka, Fullajtár Andrea)

A Bessenyei-műnek módfelett sovány a cselekménye: Párménió nem kér a könnyelmű nőkből, Szidalisz ki nem állhatja a behízelgő modorú férfiakat. Szerintük előbbre való a belbecs, mint a „külső tekéntet”. A férfi filozófiai meggyőződésből megveti a szerelmet, a nő pedig komoly férfira vágyik, aki belső tulajdonságai miatt lobban érte szerelemre. Elvileg mindketten vonakodnak a házasságtól, ám Párménió húga, Angyélika ravaszkodása révén találkoznak, s elkerülhetetlenül egymásba habarodnak.

Gothár ragaszkodott a dráma eredeti nyelvezetéhez, amely, mi tagadás, alaposan megdolgoztatja a néző figyelmét. Rengeteg olyan kifejezéssel találkozunk, amelynek mára megváltozott a jelentése vagy ma már nem használatos – a műsorfüzet szótár része azért némiképp segíthet.

A fapadlós színpad félkör alakban deszkákkal határolt üres tér, amelyet a nézők felől égő gyertyák sora zár le. A magasban nagy, fehér, kerek lámpa lóg, mellette dróthuzalok feszülnek, rajta mindenféle kongatható tárgyak függenek. A színpadi látványhoz jól illeszkednek Izsák Lili furfangos jelmezei, furcsán fésült frizurái és mesterkélt hatású maszkjai.

A filozófus (Pálmai Anna)

Ötvös András szkeptikus Pármeniója kívülállóként szemlélődik, Tenki Réka Szidalisza kissé túlzottan visong, de ízesen ironizál. A különösen viccesre elcsúfított Pálmai Anna életrevalóan keveri a kártyákat, Fullajtár Andrea viaszarcú anyakirálynőként páváskodik. Karakteres még a „nagy paraszt” Pontyi szerepében Kocsis Gergely, aki szájhagyomány útján megismert ismeretanyagra támaszkodva folyamatosan tudósít a törökök történelmi tetteiről – Perzsiától a Rajnán át egészen a Nílus torkolatáig.

Az előadás elsődleges humorforrása a mai fülnek szokatlan archaikus magyar nyelv. Rá is játszanak arra, hogyan viszonyul hozzá a mai néző. Nem elég a nyakatekert mondatfűzés, a puccos szóhasználat, a szereplők beszédébe belekeverik az ízes tájnyelvet is. Tréfa tárgyává teszik az egyszerű gondolkodást épp úgy, mint ahogy fricskát kap a felszínes okoskodás is.

Gyengéje az előadásnak a dramaturgia, amely nem sokat törődik a mű apróbb logikai buktatóival (például ha mindenki ismer mindenkit, a két főszereplő vajon miért nem tud egymásról). Erőssége viszont a sodró lendületű mozgás és játék a régies nyelvvel, a kellékekkel. A színészek nemcsak a szavakat csűrik-csavarják, folyamatosan ki-be is járnak a háttérből nyíló ajtókon. Botokat szúrnak le a padlóba, puffanásukkal nyomatékosítják indulataikat, kijelölik az előadás ritmusát. A levert karók köré fonalat gombolyítanak, határvonalakat húznak egymás között. Váratlan mozdulattal szétszakítják a szálakat, áttörik a behálózott teret.

A színészek koncentrált játéka jó ritmusban viszi előre az előadást. Az üres szín az állandó mozgásnak köszönhetően megtelik élettel, s a nehezen emészthető szövegű műből intenzív színházi élmény születik.

(Folytatjuk)

A fotók forrása: Vígszínház (Dömölky Dániel), Katona József Színház (Dömölky Dániel)