Szubjektív POSzT | Töredékek a versenyprogramból (2)

Írta: Jeges-Varga Ferenc

A XII. POSzTról benyomások maradtak bennem: rabul ejtők vagy elgondolkoztatóak. Néhány off esemény kivételével négy versenyelőadáson voltam jelen, amelyet a magyar színházi élet meghatározó budapesti társulatai jegyeztek.

*

Heinrich von Kleist műve nyomán készült Sütő András drámája, ezt hozta el Pécsre a Nemzeti Színház. Az Egy lócsiszár virágvasárnapja egyén és hatalom konfliktusos viszonyát boncolgatja, az önkényes jogfosztás elleni tiltakozás alapvető emberi szükségletére és jogosságára hívja fel a figyelmet.

Kolhaas Mihály köztiszteletben álló polgár, jellemes kereskedő, szerető férj és apa. Semmi mást nem akar, csak békében élni önmagával és a legfőbb hatalommal, földivel és égivel egyaránt. Szeretné boldognak látni feleségét és gyermekét, gyönyörködni kíván lovaiban. Komolyan hiszi, hogy az igazságtalanság megszüntetése után elégtétel kap. Az isteni hatalom földi letéteményese, az uralkodó ugyanis betartatja az írott törvényeket, amelyre a társadalom épül.

Vajon a „törvény bácsi” az egyénnek szolgáltat igazságot vagy a társadalmi rendet stabilizálja? Az igényérvényesítés sziszifuszi munka. Nincs oly hatalmas vagyon, amely beindítaná az igazságszolgáltatás nehézkes gépezetét. Amikor a hatalom elorozza két szép, fekete paripáját, Kolhaas – hite szerint – bízik a törvény érvényesülésében. Ügyvédet fogad, s kérvénnyel folyamodik a fejedelemhez: vizsgálja és ítélje meg a helyi elöljárók vérlázító önkényeskedését.

A feleség halála, amely véletlen (!) következménye egy túlbuzgó testőr ostoba tettének, végleg kicsapja Kolhaas Mihálynál a biztosítékot. A béketűrő és istenfélő ember egyszerre önbíráskodásba kezd. Nem kíméli a hatalom álszent napszámosait, akik pöffeszkedve magukat azonosítják az igazsággal. A ló ügye körüli huzakodás persze csak alkalmas ürügy arra, hogy maga szerezzen érvényt igazának. A véres tettével azonban saját érvényességét szünteti meg. A törvényes rend csak úgy állhat helyre, ha magára a törvénysértő Kolhaasra is lesújt. Igazságtétele tehát pürrhoszi győzelem.

Znamenák István rendezése enyhén átdolgozott szövegen alapul és elsősorban a színészi játékra támaszkodik. Az előadás jelmezeivel nem hivalkodik, s csak a legszükségesebb térelemeket és díszlettárgyakat használja. Az üres teret egyedül a plafonra vetített tájkép ellensúlyozza.

Szarvas József hihető alakítást nyújt a törvénytisztelő, naiv kereskedő szerepében, ám radikális fordulata kevésbé kiérlelt. Hevér Gábor Nagelschmidtje erőtlen partizánnak mutatkozik, míg a jogi csűrcsavarok cinikus ismerőjeként Rába Roland Müllere emlékezetesebb. Blaskó Péter megformálásában Luther tekintélyt parancsoló, ám szerepe nincs szervesen beágyazva a történetbe. A hatalom haramiáit alakítók derék munkát végeznek, akárcsak a többi szereplő. Az előadás témája érdekfeszítő, mégsem csap igazán a néző arcába. Korrekt munka.

*

Ambrus Mária és Zsótér Sándor újrafordította, átdolgozta, újraírta Tennessee Williams talán leghíresebb drámáját. A változást a Radnóti Színház előadásának címe is jelzi: Vágyvillamos – így egybeírva.

Kiiktatták a darab amerikaiságát, telerakták mai utalásokkal. Az eredeti cselekményt lecsupaszították, meghatározatlan térbe és időbe helyezték el. Az alkotók átiratában a Nagymező utca – azaz a „Pesti Broadway”, ahol maga a Radnóti Színház is található – nincs is olyan messze New Orleanstól.

A kétszintes díszlet (Ambrus Mária munkája ez is) egyszerre formázza meg egy belvárosi lakás csupasz szobabelsőit és egy bérház üres udvarát. A külső összeér a belsővel, egymásra vetül a színpadon. Kellékeket az alkotók gyakorlatilag nem használnak, viszont ötletesen kezelik a teret. A légkondi külső egysége kültéri padként is funkcionál, a ház előtti pincelejáró akár bőrönd is. Benedek Mari tűzpiros, élénk kék és retrósárga színekben pompázó jelmezei a szürke közegből kitörni próbáló emberi igyekezetet mintázzák.

Zsótér rendezése egy helyreállítási kísérletet mutat be. Blanche azért toppan be váratlanul húga, Stella otthonába, mert regenerálódni szeretne. Elkótyavetyélte a családi birtokot, eljátszotta a jó hírnevét, ám visszanyerné az emberi méltóságát. Szeretné, ha végre szeretné valaki. Múltja azonban bőrébe égetett billog, sehogy sem tud elkopni. Képtelen szembenézni a valósággal, hogy természete sok tekintetben elviselhetetlenné teszi.

Az alkotók négy főszereplő közötti kapcsolatrendszerre redukálták a történetet, de Zsótér egyértelműen Blanche alakjára koncentrál. A nőt frusztrálja a zajos világ, nem látja, hogyan lehetne benne élni. Konfliktusában azonban egyedül marad a világgal szemben, mert a többiek sokkal egyszerűbben fogják fel az életet. Csak önmagára képes figyelni, a körülötte levőkből csak annyit és azt lát, amely pillanatnyi lelki állapota láttatni enged. Kováts Adél fájdalmasan szépen mutatja meg, ahogyan Blanche felszámolja önmagát. Totális az átlényegülése (még a tapsrend alatt is benne marad a szerepben), a színpadon valami egészen nagyszerű születik.

Mindenki más kétdimenziós figura. Schneider Zoltán nagyszerűen alakítja a gátlásosan érzelmes Mitchet. Petrik Andrea megbocsájtóan próbálja szeretni férjét és nővérét is. Wéber Kata sokkal inkább hallatszik, mint látszik a színpadon. Martin Márta mexikói nője és Formán Bálint pénzbeszedője a szenvtelen és értetlen külvilágot hozza be a színpadra.

Csányi Sándor formálja meg a nyers ösztönlény Stanley Kowalskit, aki égbekiáltóan ellenpontozza a nő törékenységét, bizonytalanságát, érzékenységét. Komoly csatát vív Blanche-sal az élet birtoklásáért, a „fürdőszoba használatért”. Stanley jelenléte – a rendezői koncepció értelmében – az amerikai eredetihez képest azonban kevésbé hangsúlyos.

A Radnóti szikár előadása pontosan fogalmazza meg a szerencsétlen sorsok kilátástalan küzdelmét. Humánus, rengeteg érzelem van benne, ám szerencsére hiányzik belőle a túlzó szentimentalizmus.

A képek forrása: Nemzeti Színház (Horváth Judit), Radnóti Miklós Színház (Teknős Miklós)