Laini Taylor: Füst és csont leánya (részlet)

6. |  A Pusztítás Angyala

Mulatság? Ó, igen, motyogta magában Karou, amikor levonszolt száznegyven kilónyi illegális elefántcsontot a Párizsi metró lépcsőjén. Ez aztán a mulatság.

Amikor elhagyta Kénkő boltját, Issa ugyanazon az ajtón engedte ki, amelyen belépett, de amikor kiment az utcára, nem Prágában járt. Párizsban volt.

Akárhányszor lépett ki az átjárón, az izgalom mindig ugyanúgy megérintette. Az átjáró tucatnyi városra nyílt, és Karou mindegyikben járt, vagy küldetéseken, vagy csak szórakozásból. Kénkő bárhová elengedte a világon, ahol nem volt háború, és ha Karou éppen mangót kívánt, az ajtó Indiára nyílt, azzal a feltétellel, hogy Karou Kénkőnek is hoz gyümölcsöt. Karou különböző egzotikus bazárokból, például a párizsi bolhapiacról rendezte be a lakását is.

Bárhová ment, amikor az ajtó bezárult mögötte, a kapcsolata megszakadt a bolttal. Bármiféle varázslat működött is, azon a másik helyen történt – másutt, ahogy Karou gondolatban nevezte –, és erről az oldalról nem lehetett előidézni. Erővel soha, senki nem juthatott be a boltba. legfeljebb betört volna egy földi ajtót, amely nem oda vezet, ahová az illető menni akart. Még Karou is Kénkő szeszélyétől függött, attól, hogy be akarta-e engedni. néha nem engedte be, bármeddig kopogott. ugyanakkor soha nem hagyta egy-egy küldetés színhelyén, és a lány remélte, hogy ezt nem is fogja megtenni soha. A mostani küldetés feketepiaci árverés volt egy párizsi, külvárosi raktárban. Karou sok ilyenen részt vett, és mind egyformák voltak. Természetesen csakis készpénz játszotta a fő szerepet; a résztvevők alvilági alakok voltak, magukat műveltnek láttatni óhajtó bukott diktátorok és maffiafőnökök. Az árverésre bocsátott tárgyak lopott múzeumi kincsek voltak – egy Chagall-rajz, egy lefejezett szent kiszáradt nyelvcsapja, egy felnőtt afrikai elefántbika agyarai.

Igen. Egy felnőtt afrikai elefántbika agyarai. Karou sóhajtott, amikor meglátta őket. Kénkő nem mondta meg, miért megy, csak annyit, hogy fel fogja ismerni, ha meglátja, és így is történt. És micsoda élvezet lesz tömegközlekedési eszközökön elszállítani!

Ellentétben a többi vásárlójelölttel, Karout nem várta nagy, fekete autó, és izmos testőrök sem segítettek a cipekedésben. Csak egy szkupi gyöngysora meg a saját bája segítette, de ez nem bizonyult elegendőnek arra, hogy rávegyen egy taxist: kösse a kocsija mögé a kétméteres elefántagyarakat. így hát Karou kénytelen volt – sűrűn káromkodva – az agyarakat hat – saroknyira elhúzni a legközelebbi metróállomásig, le a lépcsőn, át a forgókereszten. Az agyarak vászonba voltak csavarva, körülragasztva, és amikor egy utcazenész leengedte a hegedűjét, és meg kérdezte: Hé, kislány, mit cipelsz?”, azt felelte: „Kérdezősködő zenészeket”, és vonszolta a cuccot tovább.

Lehetett volna rosszabb is, és gyakran az is volt. Kénkő néha rettenetes helyekre küldte fogakért. A szentpétervári kaland után, amikor felgyógyulóban volt a lőtt sebekből, meg is kérdezte:

– Ilyen keveset ér neked az életem?

Mihelyt kimondta, meg is bánta. Ha az élete valóban olyan keveset ért Kénkőnek, nem akarta, hogy azt Kénkő beismerje. Kénkőnek megvoltak a hibái, de Karounak ő volt a családja Issával, Twigával és Yasrival. Ha csupán feláldozható rabszolgalánynak tekintették, nem akarta tudni.

Kénkő válasza nem erősítette meg, de nem is ásta alá a félelmét.

– Az életed? Úgy érted, a tested? A tested boríték csupán, Karou. A lelked már más dolog, és tudomásom szerint nincs közvetlen veszélyben.

– Boríték? – Karou nem szívesen gondolt a testére borítékként – olyasmire, amit mások felnyithatnak, átlapozhatják a tartalmát, és kivehetnek belőle ezt-azt, mint holmi kivágott kuponokat.

– Feltételeztem, hogy te is így éreztél – mondta Kénkő. – Hiszen ráfirkáltál.

Kénkő nem állhatta Karou tetoválásait, ami azért volt mókás, mert ő volt felelős az elsőkért, a Karou tenyerein lévő szemekért. Legalábbis Karou így gyanította, bár biztosat nem tudhatott, mert Kénkő képtelen volt válaszolni a legalapvetőbb kérdésekre is.

– Ahogy gondolod – felelte fájdalmas sóhajjal Karou. Tényleg fájdalmasan. Ha az emberre rálőnek, az fáj, nem kérdés. Azt persze nem állíthatta, hogy Kénkő felkészületlenül küldte őt a veszélybe. Kénkő gondoskodott róla, hogy Karou kicsi kora óta jártasságra tegyen szert a harcművészetekben. Persze a lány ezt sosem említette a barátainak – a szenszei, a mestere idejekorán figyelmeztette, hogy ezzel nem szokás dicsekedni –, akik ugyancsak elcsodálkoztak volna, ha tudják, hogy Karou finom, kecses mozgása része életveszélyes tudásának. Ám bármennyire életveszélyes volt is, sajnálatos módon rá kellett jönnie, hogy a karate nem biztosíték lőfegyverek ellen.

Gyorsan gyógyult egy orrfacsaró rabszolga és – gyanúja szerint – varázslat segítségével, de ifjonti rettenthetetlensége megingott, és zaklatottabban indult a küldetéseire.

Jött a szerelvény, és Karou betuszkolta terhét az ajtón, próbálva nem gondolni rá, mi van a csomagban, sem a fenséges életre, amely valahol Afrikában ért véget, feltehetően nem olyan régen. Az agyarak hatalmasak voltak, és Karou tudta, hogy az elefántagyarak manapság már ritkán nőnek ekkorára – erről az orvvadászok gondoskodnak. A legnagyobb bikák kilövésével megváltoztatták az elefántok génállományát. Ez undorító dolog volt, ő pedig részt vett ebben a véres üzletben, veszélyeztetett állatfaj testrészét csempészte az istenverte párizsi metrón.

A gondolatot bereteszelte tudata egyik sötét kamrájába, és ki – bámult az ablakon, amint a szerelvény száguldott fekete alagútjában. Nem engedhette meg magának, hogy erre gondoljon. Valahányszor megtette, véresnek és komisznak érezte az életét.

A legutóbbi félévben, amikor a szárnyakat készítette, „a Pusztítás Angyalá”-nak nevezte magát, ami tökéletesen helyénvaló volt. A szárnyak valódi tollból készültek, amelyet Kénkőtől „kölcsönzött” – az évek során sok százat hoztak Kénkőnek a kereskedők. Játszott a tollakkal, amíg kicsi volt, mielőtt megértette, hogy madarakat ölnek értük, egész fajokat irtanak ki. Egykor ártatlan volt, kislány, aki tollakkal játszott egy ördög tanyájának a padlóján. Immár nem volt ártatlan, de nem tudta, mit tehetne. Ez volt az élete: varázslat és szégyenkezés és titkok és fogak és mély, gyötrő üresség önmaga legbelsejében, ahonnan kétségtelenül hiányzott valami.

Karout emésztette, hogy úgy érezte, nem teljes. Nem tudta, ez mit jelent, de egész életében érezte, mintha elfelejtett volna valamit. Lány korában egyszer megpróbálta leírni Issának.

– Mintha állnál a konyhában, és tudnád, hogy valamiért oda mentél, de nem tudnál mégsem rájönni az okára, bármi legyen is az.

– És ezt érzed? – ráncolta a homlokát Issa.

– Állandóan. Issa csak magához húzta és megsimogatta – akkor még természetes, majdnem fekete – haját, és nem valami meggyőzően vigasztalta.

– Szerintem semmi komoly, drágaságom. Próbálj meg nem aggódni.

Helyes.

Nos. Az agyarakat felrángatni a metró lépcsőjén sokkal nehezebb volt, mint levinni őket, és mire felért, Karou kimerült volt, izzadt a télikabátjában, és szörnyen nyűgös lett. A portál néhány saroknyira volt, egy zsinagóga kis raktárépületéhez kapcsolódott, és amikor Karou végre odaért, két ortodox rabbi beszélgetett pont a kapu előtt.

– Tökéletes – morogta Karou. Elhaladt előttük, és egy vaskapunak dőlt ott, ahol már nem láthatták, miközben a rabbik értetlenül beszélgettek valamilyen vandál tettről. Végül távoztak, Karou a kis ajtóhoz húzta az agyarakat, és kopogott. Ahogyan mindig, amikor egy-egy portálnál várakozott a világ valamelyik sötét mellékutcájában, elképzelte, hogy megtámadják. Issának néha hosszú percekbe telt, amíg kinyitotta az ajtót, és Karou minden egyes alkalommal elképzelte, hogy az ajtó nem nyílik ki. Mindig bujkált benne csöppnyi félelem, hogy kizárják, nemcsak éjszakára, hanem örökre. Ez a gondolat nagyon is tudatosította benne védtelenségét. Ha egyszer nem nyílna ki az ajtó, egyedül lenne.

A perc egyre hosszabbá vált, és a fáradtan az ajtófélfának támaszkodó Karou észrevett valamit. Felegyenesedett. Az ajtón nagy, fekete tenyérlenyomat látszott. Ez nem lett volna olyan különös, csakhogy úgy festett, mint amit beleégettek a fába. Égett, de tökéletes kézlenyomat volt. Erről beszélhettek a rabbik. Az ujjaival végigtapogatta, megállapította, hogy valóban beleégett a fába, bele tudta tenni a kezét, bár eltörpült az az égett mellett, és amikor elvette, finom hamu tapadt rá. Értetlenül rázta le a kezéről.

Mi okozta a kézlenyomatot? Ügyesen kialakított billog?

Megesett, hogy Kénkő kereskedői jelet hagytak, hogy a legközelebbi látogatásukkor megtalálják a portált, de az többnyire csak festékfolt vagy késsel faragott X volt. Ez túlságosan kifinomultnak tűnt hozzájuk képest.

Az ajtó, Karou nagy megkönnyebbülésére, nyikorogva kinyílt.

– Minden rendben ment? – kérdezte Issa.

Karou berángatta az agyarakat az előszobába, ferdén, hogy beférjenek.

– Persze. – A falnak dőlt. – Legszívesebben minden éjjel agyarakat vonszolnék Párizsban, akkora élvezet volt.

7.  | Fekete kézlenyomatok

Szerte a világon néhány napon belül fekete kézlenyomatok jelentek meg sok ajtón, mindet mélyen beleégették a fába vagy a fémbe. Nairobiban, Delhiben, Szentpétervárott és több más városban is. Különös tünemény volt. Kairóban egy vízipipabár tulajdonosa lefestette a hátsó ajtaján lévő kézlenyomatot, ám néhány óra múlva látnia kellett, hogy átég a festéken, és ugyanolyan fekete, mint volt.

Akadtak szemtanúk a vandalizmusra, de senki nem hitte el a látottakat.

– A csupasz kezével – mondta egy gyermek az anyjának New Yorkban, és kimutatott az ablakon. – Csak odatette a kezét, és izzott meg füstölt.

Az anya sóhajtott, és a másik oldalára fordult. A kisfiú közismert füllentő volt, balszerencséjére, mert ezúttal nem hazudott. Egy magas férfit látott, aki az ajtóra tette a kezét, és beleégette a jelet.

– Hibás volt az árnyéka – mondta az anyja hátának. – nem illett hozzá.

Egy részeg turista Bangkokban hasonló jelenetet látott, bár a jelet ezúttal egy olyan hihetetlenül szépséges nő hagyta, hogy a nyomába eredt, megbűvölten, ám a nő – a turista állítása szerint – elrepült.

– Nem volt szárnya – mondta a barátainak a turista. – De az árnyékának volt.

– Lángolt a szeme – mesélte egy öregember, aki a háztetőn tartott galambketrece mellől látta az idegeneket. – szikrák hulltak, amikor elrepült.

Ugyanez történt sötét mellékutcákban Kuala Lumpurban, Isztambulban, San Franciscóban, Párizsban. Torz árnyékú, gyönyörű férfiak és nők érkeztek, és égették bele a kézlenyomatukat ajtókba, mielőtt eltűntek az égbolt felé, hőhullámot és láthatatlan szárnyak suhogását hagyva maguk után. Itt-ott tollak hulltak alá, és olyanok voltak, mint a fehér tűzcsóva, a földre érve hamuvá estek szét. Delhiben egy apáca kinyújtotta a tenyerét, elkapta, mint egy esőcseppet, csakhogy ellentétben az esőcseppel, ez égetett, és egy toll tökéletes rajzát perzselte a lány tenyerébe.

– Angyal – suttogta az apáca, élvezve a fájdalmat. Nem tévedett.

Fordította: Gálvölgyi Judit

• Bővebben: Félszerzetek között
• Fülszöveg