Vidra Gabriella: A fekete kő titka (részlet)

Posted on 2012. május 29. kedd Szerző:

0


A vég kezdete

A fekete kő titka- borítóKrisztián csendesen bámult ki az alagsori fizikaterem rácsos ablakán. Gondolatai messze jártak, s csak olykor-olykor szűrődtek be agyába a tanárnő szavai: …erőkar …forgatónyomaték. Szeretett volna figyelni, de ma valahogy képtelen volt koncentrálni.

Odakintről hol az udvaron játszó alsós gyerekek zsivaja hallatszott be, hol az autóbusz ajtajainak tompa csapódása és az a jellegzetes szuszogó hang, amellyel a busz erőt gyűjt, hogy a következő megállóig továbbguruljon.

Az motoszkált a fejében, ami elé ma nézett: délután meg kell mondania a szüleinek, hogy ez a biológiadolgozata sem sikerült. Tudta, mi vár rá: először szülei csodálkozó, értetlenkedő tekintete (Hogy a mi fiunk rossz tanuló lett, az lehetetlen!), aztán a mérgelődés (Az agyamra megy, hogy nem vagy képes tanulni, mikor más dolgod sincs!), végül a büntetés (Egy hétig nem számítógépezhetsz, és a zsebpénzedet is megvonom).

Krisztiánt zavarta a tudat, hogy megint meg fogják büntetni, mégis inkább azon törte a fejét, mi lehet az oka annak, hogy nem boldogul a tantárgyakkal. Az idén nem tanult jól, és már nem szerette sem a matematikát, sem a fizikát, kémiát, de még a földrajzot sem. Pedig eddig ezek voltak a kedvencei.

Igaz – tette hozzá gondolatban –, mostanában ez az új fizikatanárnő is kezdett az agyára menni. „Púpka”, ahogy az osztály titokban elnevezte szorosan a fejére csavart kontya miatt, csak félévtől tanított az iskolában, de a gyerekek hamar kiismerték. Nagyon szigorú volt, és a fizikán kívül semmi nem érdekelte. Tantárgyát érthetően, de szárazon tanította. Semmi kísérlet, semmi szemléltetés, csak töményen a szabályok meg a képletek.

Tibi bát, a korábbi fizikatanárukat nagyon szerették, de sajnos nyugdíjba vonult. Az ő óráin mindig röpült az idő, és csupa érdekes dolgot tanultak. Krisztián például tőle tudta meg azt a meglepő tényt, hogy Einstein megbukott matematikából, mégis Nobel-díjas tudós lett belőle. Krisztiánnak gyakran eszébe jutott ez a mondat; ezek szerint ő sem esélytelen, hátha ő is kijavítja majd idei gyatra teljesítményét.

Tibi bá csendes, barátságos ember volt, mindig talált egy-egy bátorító szót a gyengébb tanulókhoz, és nem fukarkodott a dicsérettel sem, ha valaki megérdemelte.

Ezzel ellentétben Púpkát nem érdekelték a gyerekek. Mintha csak az lett volna neki fontos, hogy leadja az anyagot; de hogy abból ki mennyit ért, hidegen hagyta. Ha szikár, alacsony alakjával feltűnt a folyosón, a gyerekek ösztönösen félrehúzódtak, hogy helyet adjanak a folyton siető, kopogós járású tanárnőnek.

– Krisztián! – dörrent a tanárnő hangja.

Pár másodpercbe beletelt, mire a fiú felfogta, hogy neki szólnak. Sajnos fogalma sem volt, hogy miről van szó. Segélykérőn körülnézett, de Púpka résen volt, így senki sem tudott súgni.

– Igen, tanárnő! Elnézést kérek, nem figyeltem.

A tanárnő hideg acélkék szeme megvillant, tömött kontya, ha lehet, most még szigorúbban simult a fejére.

– A kérdésem az volt, hogy mi történik, ha az erőkart fele hosszúságúra csökkentjük. Persze mivel egész órán nem figyeltél, nyilván nem tudsz válaszolni.

– Tényleg, tanárnő, sajnos nem tudok. Az a helyzet… – kezdte volna menteni az irháját, de ebben a pillanatban megszólalt a csengő, és az óra véget ért.

– Mázlista! – dörmögte Barna, a padtársa.

Púpka felírta a leckét a táblára, és szokásához híven már ki is viharzott a teremből. Az osztály komótosan összepakolt, nem siettek, mára már végeztek.

– Púpka megint rohan a tanáriba, hogy befalja a soron következő szalámis zsömléjét! – élcelődött Barna. – Te jó ég, hogy fér el egy ilyen kis emberbe egy délelőtt négy zsömle? Na, mindegy, menjünk mi is ebédelni.

Az ebéden hamar túlestek, annak ellenére, hogy a menza ma felülmúlta önmagát: rántott csirkét adtak rizibizivel és uborkával. Krisztián nem sokat evett, inkább csak turkált az ételben. Ismét eszébe jutott a biológiafelmérője és annak várható következményei.

– Krisztián, mi bajod van? – fordult Barna a barátjához. – Nem is eszel, fogalmad sincs Púpka órájáról. A végén még fizikából is beszedsz egy egyest! – cuppogott az utolsó falat csirkével a szájában.
– Na, hát éppen ez a bajom, ez a rémálom fásítás bioszból. Anyuék keresztben lenyelnek, ha megtudják, hogy ez a dolgozatom sem sikerült. Ha ez így marad, és nem tudom sürgősen kijavítani, nem mehetek nyaralni, és lőttek a világatlasznak is, amit a szülinapomra szerettem volna. Szép kilátások, mondhatom.

– Ez azért van – igyekezett Barna valamit vigasztalásképpen mondani –, mert szerintem Klári néni pikkel rád. Folyton téged kérdezget, és a füzetedet is sűrűbben beszedi, mint a miénket. Na, azért ne búsulj, majd kitalálunk valamit.

– Á, inkább az a baj, hogy többet kellene tanulnom, na meg persze nem szeretem a biológiát. Az idén nekem különben sem sikerül semmi. Gyere, menjünk haza!

Ahogy kiléptek az iskola kapuján, szinte arcon csapta őket a rekkenő hőség. Még csak március közepe volt, mégis elviselhetetlen meleg köszöntött be. Krisztián szülei, de még a nagyapja sem emlékezett olyan tavaszra, amikor 30 C-fok lett volna a hőmérséklet. A televízióban napok óta azt harsogták, hogy évszázados rekordok dőltek meg. Ilyen melegben nehéz volt figyelni, pedig az iskola vastag falai sokat felfogtak a hőségből.

Krisztián elköszönt a barátjától, aki ellenkező irányban lakott az iskolától, mint ő. Az épület kapuja, mint egy hatalmas ásító száj, hívogatta, csalogatta vissza. Semmi kedve sem volt csuromvizesre izzadva hazáig kutyagolni, s otthon aztán a szülei elé állni a „jó” hírekkel.
Erőt gyűjtött, s még egy pillantást vetve a kétemeletes, L alakú épületre, hazaindult. Végighaladt a Wekerle-telepen, az első sarkon befordult az Esze Tamás utcába. Mindennap ugyanazon az úton ment haza, úgy ismerte a környéket, mint a tenyerét, ami nem kis teljesítmény volt, tekintve, ahhoz, hogy hazaérjen, át kellett vágnia szinte az egész telepen.

Történelemórán tanulták, hogy Budapest XIX. kerületének, kispestnek ez a része az 1900-as évek elején épült az akkori miniszterelnök, Wekerle Sándor vezetésével. Az az érdekessége, hogy utcáit pókháló módjára tervezték, úgy, hogy a központi Kós Károly teret fussák körbe. A tér oldalairól négy széles, a sarkairól pedig négy kisebb út vezetett a kerület többi részéhez. Ezt a nyolc utat kötötték össze a kisebb utcák keresztül-kasul. Így aztán párhuzamos részeket itt nem nagyon talált az ide látogató, és az sem volt ritka, hogy valaki eltévedt. Még a taxisok sem szívesen merészkedtek a zegzugos utcákba.

Szép volt ez a telep. Öreg – egyforma mintára épített – házai zöld spalettáikkal és kis ablakaikkal szerényen bújtak meg az egyidős, hatalmas platánok lombjai alatt.

Szeretett Kispesten lakni, és szívesen csatangolt a környéken a barátaival. Számtalanszor végigbiciklizték a csendes kis utcákat. Be-beköszöntek egy-egy ismerős öreg bácsihoz vagy nénihez, s az is előfordult, hogy segítettek nekik bevásárolni, ősszel avart gereblyézni, télen havat lapátolni.

Krisztián befordult a Bercsényi utcába. Az útszéli hatalmas fák koronái úgy borultak fölé, mintha egy napfényarany színű, de mégis zöld alagúton haladna keresztül. Most ez a látvány sem tudta felvillanyozni, csak rakta előre a lábait egymás után, jobb, bal, jobb, bal, s fejében lépései ütemére ez zakatolt: bio-ló-gi-a, bio-ló-gi-a. Gondolatban ádáz és kilátástalan küzdelmet vívott a szavannák élővilágával és a trópusok ültetvénynövényeivel.

A következő utcán letért balra, s máris otthon volt, a Rákóczi utcában. előhalászta a kulcsait, és kinyitotta a kaput.

A kutyájuk hangos csaholással és farkcsóválással, boldogan ugrálva üdvözölte.

– Jól van, Topi, én is örülök, hogy látlak! – simogatta meg az állat fejét. – Hisz alig maradt vized! Rögtön kapsz frisset, jó hideget ebben a hőségben. Te is nehezen bírod, igaz? – fogta meg Topi lábasát. Ledobta a táskáját a terasz kövére, és a kék edénykét feltöltötte a kerti csapról tiszta, hideg vízzel.

– Tessék, igyál!

Topi mohón lefetyelni kezdett, de közben le nem vette szemét a gazdájáról.

– Szinte csak meg nem szólalsz, kiskutyám! – mondta Krisztián, azzal belépett az előszobába. Lerúgta a cipőjét, s a hátizsákjával együtt bevonult a szobájába. Az ismerős környezet megnyugtatta, s lazításképpen leheveredett az ágyára. Gondolta, pihen egy kicsit, aztán előveszi a tanulnivalókat. igen, a biológiával fogja kezdeni, és most aztán úgy megtanulja az anyagot, hogy csak na! A szavannákkal kezdi, azután jöhetnek a trópusok állatai és növényei; először is az orchideák meg a liánok. Vagy kaktuszok? Na, ennek még utána kell nézni…

Lecsukta a szemét. Abból nem lehet semmi baj, ha szusszan egyet…

Máris újra a Bercsényi utcában járt, de most ellenkező irányba haladt, az iskola felé közeledett. Az utca hirtelen megváltozott, most egészen más volt, nyomát sem találta a megszokott környezetnek. Eltűnt a talpa alól az aszfaltjárda, aranyló, sárga homokot taposva haladt előre. Az ismerős kőházak eltűntek. Messze a távolban kis szalmakunyhókat pillantott meg, föléjük pálmafák magasodtak. A verőfényes kék égen hófehér felhők úsztak, és a látóhatáron, tőle jobbra valami kékség csillogott. Talán a tenger lehet, gondolta a fiú. Balra, a kunyhókon túl sűrű erdő sötétlett. A fák ágain rikító tollazatú madarak ültek.

Krisztián tudta, hogy valahol hallott vagy olvasott ezekről az állatokról, de nem tudta felidézni, hogy hol és mikor. Azt sem értette, hogy került erre a pompázatos trópusi tájra. Rémülten gondolt arra, fogalma sincs, hogy fog innen hazamenni. Hunyorogva körülnézett, hogy merre menjen tovább. Végül verejtékezve a szalmakunyhók felé vette az irányt; talán az ott élő emberektől kap segítséget. Meztelen talpát égette a forró homok, arcán kövér izzadságcseppek csorogtak le. Már vagy tíz perce gyalogolt, és nagyon szomjas lett, de nem volt nála a kirándulós kulacsa. Így csak megnyalta kiszáradt szája szélét, és kényszerítette magát, hogy továbbmenjen. Lassan-lassan közeledett, már ki tudta venni a vastag fatörzsekre csavarodó növények indáit, és meghallotta a fán tanyázó madarak rikoltásait…

– Anya, anya! Gyere gyorsan, Krisztián nem ébred fel, hiába ébresztgetem! Biztos valami baja van! – kiabált Tökmag.

– Mi? Hol vagyok? – ült fel az ágyában Krisztián . – Szia, tesó! – nyögdécselte kiszáradt torokkal.

Pár másodpercbe beletelt, mire megkönnyebbülten ráébredt, hogy otthon van a szobájában, és csak álmodta az egészet. Szomjas volt, és az álomtól még mindig kába.

Az ajtóban megjelent az anyja.

– Szervusz, kisfiam! Beteg vagy? Hadd mérjem meg a lázad!

– Nem, köszönöm, nem szükséges. Csak nagyon mélyen aludtam. Szomjas vagyok.

– Kinyitom az ablakod, hadd jöjjön be egy kis friss levegő. Szörnyű ez a hőség! Biztos nincs semmi bajod?

– Biztos, köszönöm. Ne aggódj, anya!

– Akkor gyertek Tökmaggal uzsonnázni. Készítettem hideg limonádét is! – mondta, azzal eltűnt a konyha felé vezető folyosón.

Krisztián lekászálódott az ágyról. Papucsába bújva különös álmán töprengett. Még mindig érezte a szívébe markoló jeges rémületet amiatt, hogy nem tud hazajönni. Ugyanakkor – utólag, a szobája biztonságából – tetszett neki a trópusi táj.

Apropó: trópusok. Meg kell mondania a szüleinek, hogy egyes lett a dolgozata. A táj iránt érzett rokonszenve rögtön elpárolgott.

Felállt, nyújtózott egyet, és kiment a konyhába. Anyja már megterített az uzsonnához. Krisztián leült, mindenekelőtt töltött egy nagy pohár limonádét, és egy hajtásra kiitta.

– Anya, szeretnék mondani valamit! – kezdte bátortalanul.

Anyja éppen a vajat akarta visszatenni a hűtőszekrénybe, de keze megállt a mozdulat közben.

– Csak nem megint rossz jegyet hoztál?
– Hát, az történt, hogy kiosztották a biológia felmérőt, és… szóval nem sikerült valami jól.

– Ez pontosan mit jelent?
– A helyzet az, hogy egyes lett.

Krisztián már várta a jól ismert bosszús és elkeseredett arckifejezést, aztán pedig a megrovó szavakat. Nagy meglepetésére azonban anyja nem szólt egy szót sem. Befejezve a mozdulatot becsukta a hűtő ajtaját. Fáradtan leült az asztal túloldalára, és a kezébe temette az arcát. A fiú nagyon szégyellte magát. Megint fájdalmat okozott az anyjának. Az hátrasimította a haját, és idegesen felállt.

– Majd megbeszéljük, ha apád hazaért. Addig menj tanulni!
Ebben a pillanatban azonban nyílt az ajtó, és belépett az édesapa.
Nem túl magas, kövérkés ember volt. Öltönyt és nyakkendőt viselt, mint mindig. Orvos volt, Budapest egyik belső kerületében, a központi kórházban dolgozott belgyógyászként már tizenöt éve. Szerette a munkáját, Krisztián gyakran hallotta mesélni a barátainak arról, milyen jó érzés az embereket gyógyítani. Gyakran ügyeletes volt éjszakánként, és nagyon sokat dolgozott, de jó kedélyét, humorát nem veszítette el az évek alatt.

Amint belépett a konyhába a szokásos „Sziasztok! Megjöttem!”-mel, a fagyos hangulatból rögtön látta, hogy mi a baj. Mostanában nem voltak ritkák az efféle jelenetek.

– Megint rossz jegyet hoztál? – kérdezte ő is.
– Sajnos, igen – válaszolt Krisztián csendesen.
– Miből?
– Biológiából.
– Melyik anyagrészből?
– A trópusok élővilágából.
– Értem. Szeretném látni a felmérődet!
– Igen, apa!
Krisztián eloldalgott a szobájáig, és nagyon hálás volt a szüleinek, hogy nem rendeztek jelenetet.

Amint eltűnt az ajtóban, az anyja elkezdett sírni.
– András, én már nem tudom, mit csináljunk ezzel a gyerekkel. Nem megy neki semmi, sorban hozza az egyeseket, és hiába ül a tankönyvek felett, nem lesz eredménye. A múltkor voltam fogadóórán. A tanárai is mind tanácstalanok. Okos, értelmes gyerek, az idén mégsem képes közepesnél többre. Nem tudom, mi történt vele. Már nem bírom idegekkel. Az öccsével miért nincs semmi baj? Őt is ugyanúgy neveljük, igaz, még csak másodikos, de vele semmi probléma nincs. Istenem, istenem, mi lesz ezzel a kölyökkel? – zokogta.

– Nyugodj meg, Kati, ki fogunk találni valamit. Majd én kézbe veszem a dolgot. Beszélek Krisztián fejével, és bemegyek az iskolába is. Bőven van idő a tanév végéig, biztosan tud még javítani – nyugtatgatta a feleségét, de az arcán bizonytalanság tükröződött.

Az elmúlt hónapok során ő is átélte a nyomasztó és reménytelen helyzetek sorát, amikor a fia hazahozta az egyeseket meg a ketteseket. Valójában tanácstalan volt; nem értette, miért nem tud a fia jobb eredményt felmutatni. Hiszen segítettek neki, kikérdezték a leckét, és Krisztián tudta is. Aztán mégis csak a kudarcok jöttek; a végén már örültek, ha Krisztián hármast kapott.

Krisztián visszaérkezése után a dolgozat közös átnézése sem járt különösebb felismeréssel. A fiú valóban nem tudott válaszolni a kérdésekre, tehát jogos volt az egyes.

Vidra Gabriella

Vidra Gabriella

Abban maradtak, hogy ezentúl naponta újabb félórával többet fog tanulni, és Krisztián fájdalmasan gondolt rá, hogy így már két és fél órát gyötrődhet a leckék felett. Nem hitt abban, hogy ez megoldáshoz vezet, de mivel más ötlete nem volt, el kellett fogadnia szülei döntését. Még örülhetett, hogy ennyivel megúszta, és nem hozták szóba a nyaralást meg az atlaszt.

A nap hátralevő részét tanulással töltötte, igaz, hatástalanul, mert gondolatai folyton elkalandoztak: hol különös álma járt a fejében, hol a konyhában lezajlott kínos beszélgetés. Most is maga előtt látta, ahogy Tökmag – anyjukat sírni látva – megszeppenve áll az ajtóban, és dühösen néz rá nagy kék szemeivel.

Lefekvés után még hallotta, ahogy anyja elpakolja a mosogatás után az edényeket, aztán lassan álomba merült. Utolsó gondolata az volt, hogy ez már a vég.

Vidra Gabriella: A fekete kő titka. A Tudás könyvei 1.

Kolibri Kiadó, 2012