Karin Fossum: Aki mást szeret (részlet)

Posted on 2012. május 28. hétfő Szerző:

0


I am going to cry for you. / Be strong above. / My yearnings are like doors that are opened in the night.

Sírok majd érted. / Légy erős odafent. / Sóvárgásom / mint ajtó, / mely kitárul / az éjszakában. (A. Geffen)

Aki mást szeret - borítóAz országútról hosszú, lankás rét ereszkedett le a tengeröbölhöz, amelyet Bonnafjordnak hívtak. A lejtő a köves parton meredeken emelkedő malomdombig ért. A keskeny aszfaltút kék szalagként kanyargott a szántóföldek között, a házak tarkán sorakoztak egymás mellett, a verandák és erkélyek északra, a tenger felé nyíltak. A falu szélén gondozott kertek, szürke és fehér házikókkal és vörös pajtaépületekkel. Itt állt a Waldemar Skagen tulajdonában lévő Szép Nyugat nevű tanya, és egy elkerített területen legelészett Evidence, a ló. A tengertől keletre terült el a Szép Kelet, amelyet Skagen sógora gondozott. A két tanyát színpompás látványként szivárvány kötötte össze, mivel épp most ért véget egy felhőszakadás, és előbukkant a nap.
Fent az útnál egy kisbolt üzemelt, amelyet a Kiwi lánc működtetett; a rendszer egyik kreatív alakja az alkalmazottakat almazöld egyenruhába bújtatta. A bejárati ajtón plakát figyelmeztette a diákokat, hogy a hátizsákjukat hagyják az üzlet előterében: ugyanis loptak, mint a szarka. Cigit meg csokoládét emeltek el.
A kasszánál Signe Lund ült, az áruk elhaladtak előtte a szalagon, ő pedig máshová képzelte magát, mint általában a fiatal lánykák. Az ablakon át a fjordot látta, meg a Szép Nyugatot a rózsaszínes-sárgás, hullámzó mezőkkel. A gabonamező közepén, a Svartasen aljában berkenyékkel sűrűn benőtt dombocska emelkedett. A fákkal és cserjékkel borított domb titkot rejtett, egy földbe vájt pincét, amelyről csak kevesen tudtak. Signének most ez járt az eszében.
Miközben ott ült zöld egyenruhájában, keserédes emlék tört fel benne.

1

Senki sem látta, hogy átvágott az erdőn, és senki sem látta, mit cipel. Egy felnőtt férfi számára nem volt nehéz, mégis megszenvedett vele, bizonytalanul és óvatosan haladt előre. Időről időre megállt, pihegett, és igyekezett elfojtani a zokogását. Aztán amilyen hamar csak tehette, újra nekiindult. Úgy ment a fák között, mint egy öregember, aki mindentől kínlódik, vesződik és zokog. Az egész együttvéve annyira fájdalmas volt, hogy majd összerogyott, folyton visszatekingetett, újra meg újra idegesen rántotta hátra a fejét. Gyorsított a lépte-
in, miközben egy kisebb facsoporthoz közeledett. Nem akarta a terhét csak úgy elhajítani a domboldalon, de itt ez a kis facsoport olyan volt, mint egy műemlék. A tisztesség és becsület utolsó szikrája vigaszt nyújtott, mégiscsak ember ő, van szíve, és van benne jóérzés. Ismét hátrapillantott. Egy teremtett lelket sem látott. Megállt, figyelte a hangokat, a szíve hevesen kalapált. Úgy érezte, az erdő hatalmas, lélegző organizmus, amely figyeli, és mély, fenyegető zúgással elítéli őt. Hogy süllyedhettél idáig, búgta az erdő, ezek után soha egyetlen ember sem lesz képes kedvesen, szívből rád mosolyogni.
Odaért a facsoporthoz.
Leguggolt.
A nehéz terhet puha mohaágyra fektette. Felegyenesedett, és letörölte a verejtéket a homlokáról… meleg volt. Nem jó ez így sehogy sem, gondolta. Tomboltak benne az érzelmek, rémület és düh keveréke, semmi sem úgy történt, ahogy kellett volna, minden félresiklott. Hogyan eshetett meg? Elszörnyedve temette arcát a tenyerébe, amelyből forró vas szaga áradt. Ijedtség volt a szájában, ijedtség áramlott a vérében, és ijedtség töltötte meg a tüdejét is. A sors gonosz játékot űzött vele, lelökte a szakadékba, ő pedig zuhant lefelé az elutasítás és a megvetés felé. Fejezzétek le, mondják majd az emberek, vagy vessétek verembe, és dobjátok el a kulcsot, ilyen ember ne járkáljon az utcán! Megrogyott, úgy érezte, a térde nem bírja tovább. Indulnom kell, villant az eszébe, el kell tűnnöm innen, vissza a kocsihoz, haza, becsukom az ajtót, behúzom a függönyt. Beállok majd egy sarokba, és hallgatózom, jön-e valaki. De nem fogok felelni, gondolta aztán, magamra zárom az ajtót, mert ezt nem lehet kibírni! Fenyegetően megrázta az öklét az ég felé, Isten felé, aki ilyen erős vágyakat adott neki, és aki nem hagyta, hogy úgy csillapítsa őket, ahogyan ő szeretné.
A kocsit távolabb, egy sorompónál parkolta le. Szapora léptekkel távozott, vissza sem nézve, úgy iszkolt át az erdőn, ahogy csak tudott. Hamarosan megpillantotta a sorompót meg az autót. És még valamit: a zöld háttérben pirosan és fehéren mozgó dolgot. Megtorpant. Egy férfi meg egy nő sétált arra. Be akart menekülni a fenyők közé, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és földre szegezett tekintettel folytatta útját. Az utolsó szakaszt olyan gyorsan tette meg, ahogy csak bírta. Ekkor újra elkezdett dúlni benne a vihar. Ez katasztrófa, gondolta, ez az én sorsom, itt jön ez a két ember, emlékezni fognak rám, és az egész világnak szétkürtölik. Láttuk, jól emlékszünk rá, mondják majd, egy kék széldzsekis férfi volt. És elkezdődik a hajtóvadászat. Csak akkor pillantott fel, amikor a kocsi mellé ért, tekintete egy másodpercre találkozott a nőével. Meglepte az asszony széles, kedves mosolya. Mivel ő nem viszonozta a mosolyt, csak rémülten pillantott vissza rá, a nő arca elkomorodott. A pár elhaladt a sorompó mellett, s továbbment az erdő felé… ám a nő még visszafordult, és ránézett.

2

Egy párt alkottak, de már sok-sok éve házasodtak össze, nem fogták egymás kezét. A nő málnapiros kabátot, a férfi pedig fehér széldzsekit viselt. Mindvégig egy lépéssel a felesége előtt járt, magas volt, határozott és sportos benyomást keltett. Az asszony oldalról figyelte, és közben valamin járt az esze. A férfi lehengerlő egyénisége révén mindent birtokba vett – most övé volt az erdő –, sőt el is vette, ami neki járt. A növényzet megadta magát a léptei alatt, ropogtak a száraz ágak, a nő pedig igyekezett lépést tartani vele. Nem egyszer re léptek. Gondolataikat nem akarták megosztani egymással vagy bevallani egymásnak. De azért együtt kirándultak, ahogy megszokták. A szokásokra szükségük volt, a szokások rabul ejtették őket, és ettől kiszámítható lett a világ.
E szokatlanul meleg szeptemberi napon a férfi kigombolta a kabátját, amely így apró vitorlaként lebegett a szélben. Az egyik zsebében cigaretta után kotorászott.
– Reinhardt – szólalt meg a nő –, olyan száraz minden. A hangjában nem mutatkozott semmi kioktató okoskodás, sokkal inkább óvatos könyörgésnek hangzott. A férfi idegesen elhúzta a száját, nem az a fajta volt, aki hagyja, hogy helyre rakják. Egy füstszűrős cigarettát tett az ajka közé, és Zippo öngyújtójával meggyújtotta. Tengerkék íriszét aranysárga foltok pettyezték; éles orrnyerge profilból igen jól érvényesült.
A nő jobbnak látta, ha hallgat. Az erdő talajára összpontosított, amelyen buckák és mélyedések okoztak meglepetéseket, s itt-ott egy gyökér keresztezte az utat. Gyors pillantást vetett a férfira, aki sokkal magasabb, testesebb és erősebb volt nála, s mindig ő vitte a prímet. A nő már hosszú évek óta visszatartotta bölcs meglátásait, mert a férfi hirtelen haragú volt. Most az asszony a szárazság és az égő cigaretta miatt aggódott.
Az a tűz, ami valaha kettőnk között égett, kialudt, gondolta szomorúan, már semmi sem lobog. Kellett volna egy gyerek. Egy gyerek közelebb hozott volna bennünket egymáshoz, összefogott volna bennünket, és jó embert faragott volna belőlünk. De csak teltek az évek, és nem jött a gyerek, a férfi hajthatatlan maradt, ő pedig nem mert ellentmondani. Ha csak szóba hozta, a férfi dühös lett, felszegte az állát, ő meg pironkodva elhallgatott. Nem elég az, amink van?, kérdezte ilyenkor, mindkettőnknek van teljes állása, kertes házunk meg annyi adósságunk, hogy ki sem látszunk belőle. Nem értem, hogyan van rá az embereknek idejük, panaszkodott, hogyan van rá pénzük? A nő nem felelt erre, de látta, hogy az embereknek van rá idejük. Azt is látta, hogy fáradtak, s az utódok, a karrier és a saját szükségleteik között őrlődnek. De amint a gyerek az ölükbe ül, fénytől sugárzik az arcuk, és ő is tiszta szívből erre a fényre vágyott. A barátnői szemében sajátos csillogást vett észre.
A férfi tövig szívta a cigarettát, a dohány vörösen izzott. Hirtelen elpöccintette a csikket, amely szikrázó ívben repült a levegőben. A nő követte a szemével, amint a mohán földet ér, és tovább füstöl.
– Reinhardt – könyörgött –, legalább taposd el! A férfi tett néhány lépést oldalra, majd cipőtalpával eltúlzott erővel szétpréselte a csikket.
– Nagyon ideges vagy, Kristine.
A nő védekezőleg megvonta a vállát, ennél nagyobb lázadást nem mert kinyilvánítani. A lassanként alábukó nap utolsó sugarait küldte a fák közé. Kristine is lehúzta a kabátja cipzárját, és egyúttal félresöpörte hosszú haját az arcából és a homlokából. Barna, vastag szálú haját néhány vöröses csík színezte. Alacsony termetű, vékony alkatú volt, feje apró, homloka magasra ívelő, arca kerek. Keze-lába egészen kicsi. A férfi néha, kedves pillanataiban csak Babának nevezte. Reinhardt is hátrasimította a haját. Homloka fölött égnek meredt egy cápauszonyra emlékeztető, homokszínű tincs. A Lindetjern felé igyekeztek, mindig oda szoktak kirándulni, minden vasárnap délután. Kristinét lesújtotta ez a rutinszerűség, a szokások, amelyek rabjaivá váltak, az a mély keréknyom, amelyből nem tudtak kimászni. Sosem törte meg semmi a ritmust, reggel együtt indultak el kocsival a háztól, és a Központi Kórháznál váltak el, ahol a nő recepciósként dolgozott. Reinhardt továbbment a Hafslund-irodaházba, ahol biztonsági rendszerekkel foglalkozott. Együtt vacsoráztak, nézték a tévét, egymás mellett üldögéltek a vibráló kék fényben. Ezután Reinhardt letelepedett a számítógép elé játszani, Kristine pedig házimunkát végzett. A számítógépes játékok különösen zavarták a nőt, úgy gondolta, hogy egy harminchat éves felnőtt férfinak talán nem szörnyekkel meg sárkányokkal kellene szórakoznia. És nem elég, hogy vad, szikrát hányó tekintettel ült ott egy helyben, hanem gyakran még gyerekesen fel is kiáltott, amitől az asszony zavarba jött. A lehető legrondábban káromkodott és szitkozódott, vagy éppen, amikor legyőzött egy ellenséget, diadalittas ujjongásban tört ki. Kristinét az is zavarta, hogy megállás nélkül tudott beszélni, mindenről véleményt alkotott, és mindenre volt megoldási javaslata. De magukról és az érzéseikről sohasem beszéltek. Amit lehetett, már elmondtak egymásnak, Kristine pedig olykor, borús pillanatokban úgy érezte, mintha idegenek volnának egymás számára. Éjszakánként sokáig nem bírt elaludni, a fal felé fordulva feküdt, Reinhardt eközben meg úgy horkolt, hogy minden zengett tőle. Néha olyan vehemenciával tette magáévá, hogy a felesége szinte megijedt tőle. Ez az én életem, gondolta Kristine, ennél több nem jut nekem. Elhagyhatnám, de hová mennék, mit mondanék? Reinhardt megbízható és hűséges, sosem ütne meg, és minden hónapban hazahozza a fizetését, ami az enyémnél jóval több. Ezek a gondolatok nyomasztották, miközben az erdőben gyalogoltak tovább. Vajon boldogok az emberek? – morfondírozott. Velünk van valami baj, talán mi nem értettünk meg valamit? Reinhardt nagyokat lépett. A nő meglátta a szeme sarkában himbálózó árnyékot, ilyenkor mindig bűntudata lett. Akármilyen mélyre is ásott, nem talált magában pozitív érzéseket a férje iránt, árulónak érezte magát, az árulás pedig térdre kényszerítette. Nem merte őt falhoz állítani, kétségbe vonni az igazát vagy követelőzni, mert leleplezhetné: te nem szeretsz engem, Reinhardt, azt hiszed, nem tudom? Azt hiszed, nem tudom, hogy rá akarsz szedni? Csak lépkedett a férfi mögött az ösvényen, e gondolatoktól felforrósodott az arca. A tóhoz készültek, hogy néhány kimért percig ott álljanak a partján: a víz mindig jó hatást tett rá. A víz majd eloltja a tüzet az arcán, és lehűti. A parton lévő régi házromokat, a kövekből rakott egyszerű kis köröket mindig is furcsállta. Valaha gyermekes családok otthonául szolgáltak, ahol munka és élet, betegség és halál, boldogság és fájdalom pillanatai játszódtak le. Hihetetlen, hogy az emberek mennyire kevéssel is beérték. Nekik kétszázötven négyzetméternyi területük állt üresen, egy sarokba húzódtak össze a tévé előtt. Ott álltak a szobák a gyerekek számára, akik sohasem születtek meg, és a vendégek számára, akik sohasem maradtak ott éjszakára.
A napot a legmagasabb fák át- meg átfúrták. Ez a legjobb időszak, gondolta Kristine. Vége már a nyári hisztériának, nincsenek viharok, nincs hideg, nincs az a tél végi meg tavaszi hamisság váratlan havas esőkkel és vad szelekkel. Ez most a szeptember a maga sajátos nyugalmával. Sötét, hűvös éjszakák, friss reggelek. Kristine egyszerre nagyon elfáradt, megterhelte ez a sok gondolat, és ugyan meleg volt, összehúzta magán a kabátot.
– Vasárnap – jegyezte meg Reinhardt –, vasárnap és szép idő. És egy teremtett lélek sincs itt. Érted ezt? A nő tágra nyílt zöld szemmel nézett fel rá. – Mi itt vagyunk – motyogta.
A férfi ismét felszegte az állát, mint máskor is, amikor kijavították. A nő gyűlölte ezt a jeladást, azt, hogy a legapróbb dolgokban is képtelen egyetérteni vele. Magát pedig gyűlölte, hogy fél tőle, hogy a férfi szorítása nem ereszti, hogy folyamatosan védekezik, és minden helyzetben úgy kell elősettenkednie. Mintha a férjében nagyon mélyen lenne valami, amivel nem mer szembenézni. Egy gyermekkori emlék villant fel benne: egy mocsárban szunnyadó szörnyeteg.

– Igen, de basszus, nézd meg, milyen üres itt minden! Nincs egy sátor, egy csónak sehol. A Lindetjern egy gyöngyszem, de az emberek nem veszik a fáradságot, hogy elkiránduljanak ide, mert kocsival nem lehet feljönni idáig. – Ezért szeretünk itt sétálni – felelte a nő –, azért jövünk ide, mert itt csönd van. Reinhardt beletúrt a zsebébe egy újabb cigarettáért, az alacsonyan álló nap éppen széles járomcsontját és határozott állát sütötte. Kristinének pedig eszébe jutott az első alkalom, amikor megpillantotta, amikor úgy tűnt neki, mintha a férfit egyetlen darab gránittömbből vésték volna ki. Széles arcán több éles és kiugró rész volt, de a szeme mélyen ült. Vasárnap nem borotválkozott meg, így arcának alsó részét felhő árnyékolta.
– Az iskolások itt szoktak sátorozni – jutott Kristine eszébe. – Akik fakultációnak a kirándulást választják. Eveznek meg horgásznak, és reggel háromkor kelnek, hogy meghallgassák a fajdokat. Reinhardt megvonta a vállát.
– Sosem értettem, mi a jó abban, ha az ember sátorban alszik. Hiszen ott a Lindeseter, amit ki lehet venni. Ott van rendes ágy meg angol vécé. Kissrác koromban az apám elvitt sátorozni. Egy régi, zöld négyszemélyes sátorban aludtunk, ki nem állhattam a szagát, a hálózsák meg ócska és koszos volt. Füst-, kosz- meg gyertyaszagot árasztott, bűzlött az impregnálószertől. Nem bírtam aludni, basszus, még levegőt venni is alig. Kristine az egyik ház maradványaihoz lépkedett, megállt a kövekből rakott egyik kör közepén.

Karin Fossum

Karin Fossum

– Itt lehetett a konyha – lelkesedett. Reinhardt is odabattyogott. – Konyha, konyha – mosolygott –, úgy érted, az, ahol a tűz égett? A nő bólintott.
– Képzeld csak el, ették a tóban fogott halat, és drótcsapdákkal madarakra meg nyúlra vadásztak. Micsoda nyugodt életet élhettek itt a tó mellett! Reinhardt is beállt a körbe, egy méter kilencven centijével és igen széles vállával ott tornyosult a felesége fölött.
– Esténként a tűz köré ültek, és halkan beszélgettek – folytatta Kristine –, majd amikor a parázs kialudt, mindenki szépen összekuporodott a domboldalon a saját prémtakaróján. Reinhardt szélesen vigyorgott.
– Ha bekapcsolom a Bang & Olufsen hifimet, és összekuporodom egy kényelmes karosszékben, akkor, basszus, örülök, hogy inkább most élek. Kristine megint elhallgatott. Nem tudta meggyőzni a férfit, mert az nem akart filozofálni az életen meg az embereken. Ő egy elfoglalt, racionális és magabiztos férfi, Kristinét pedig egészen felkavarta, ha egy másik korba képzelte magát, amikor az emberek számára más volt az érték. Amikor a félelem mást jelentett, mint amilyennel neki kellett élnie, amikor a félelmen talán a közelben kószáló farkast értették, ami a Lindetjern partján játszó félmeztelen gyerekekre fente a fogát.

(Patat Bence fordítása)

Karin Fossum: Aki mást szeret

Scolar Kiadó, 2012